Katonák Kézikönyve - 2014. augusztus 4.

 Akane arcán semmi érzelem nem látszik, ahogy megkapja a kinevezést, bár ez csak azért van, mert még mindig nem tudja hova helyezni az egészet. Legalábbis, mióta elmondtam neki az ötletemet, folyton ezt szajkózta, pedig állítása szerint Satsuki rémesen büszke rá. Ó, ha tudná, hogy Satsuki még engem is megkeresett, hogy tarthatnánk-e valami bulit a kinevezés végett! Természetesen belementem, nem csak azért, mert kedvelem Akanét, hanem a katonáknak is jól esne egy kis lazulás. Alkohol persze nincs, de jó pár mentes sör van raktáron, amiket hamarosan meg is bonthatunk.
 Miután véget ért a kis közjáték, lassan mindenki az ebédlőbe tömörül, én azonban még teszek egy kis kitérőt az irodám felé. Még a székre sem ülök le odabent, csak előveszem a füzetemet, amibe azt szoktam összegezni, mikor melyik nap milyen gyakorlatok vannak, és a mára tervezett erőltetett menetet beírom holnaputánra.
 Mire beérek az ebédlőbe, már mindenki kis társaságokba tömörülve iszogatja a mentes sörét. Én is veszek egyet, majd Akanéék asztalához lépek a fal mellett, amit három oldalról vesznek közre a székek: Akane és Satsuki mindenkinek háttal egymás mellett ülnek, Zero velük szemben, Ritsu a harmadik oldalnál. Nem tétovázok, egyből Zero mellett foglalok helyet, és a combomat az övének döntve megbontom a sörömet. A szemem sarkából figyelem a reakcióját, és látom a szeme körüli mosolyráncokat. Elégedetten kortyolok az italomba. A többiek láthatóan semmit sem vesznek észre, Ritsut hallgatják.
 – Szóval, van egy húgom, tizennyolc éves, négy évvel fiatalabb nálam, jövő évben érettségizik, és szinkronszínésznő szeretne lenni. Odahaza sokat gyakoroltam vele, különböző animék párbeszédeit játszottam vele újra. Apa ügyvéd, anya pedig háziasszony. Lényegében ennyiből áll a családom – vonja meg a vállát, én pedig egyből ráhangolódok a témára. A fejemben megjelenik apám, ahogy azt magyarázza, miként lássak el különböző sérüléseket a seregben, anya, ahogy szól, hogy kész az ebéd, és a bátyám… Pislogok egyet, ahogy Satsuki beszélni kezd.
 – Nyolc éves voltam, amikor apám meghalt a fronton, anyám pedig öngyilkos lett emiatt. A bátyám nevelt fel, irodalmat tanít egy általános iskolában, és tudta, mi kell egy gyereknek, így félretette a saját gyászát, és a feleségével közös gyermeküket még mindig a húgomnak tartom. A bátyám óvott a seregtől, de ide kellett jönnöm, hát most itt vagyok – von vállat mosolyogva. Közben Akane arcát fürkészem, próbálok róla leolvasni valamit, mennyire rendítette meg őt a szeretője… Vagy szerelme múltja, hátha ebből rájövök, mi is van köztük pontosan. De Akane reakciója megegyezik Ritsuével. Mindketten bátorító pillantással ajándékozzák meg Satsukit.
 – Átlagos családom van – von vállat Akane. – Mindkét szülőm titkár, és aggódtak, amikor bekerültem a katonák közé. Aztán beletörődtek.
 Nem mondd többet, nem is kell. Ekkor minden tekintet rám szegeződik.
 – A századosról még nem hallottunk semmit – jegyzi meg óvatosan Ritsu. Felsóhajtok.
 – Apa orvos. Rengeteg mindent tanított, mielőtt a seregbe léptem volna. Mindig azt mondogatta, hogy bárkiből nem lehet orvos, de bárki menthet életeket. Anya ugye háziasszony, ez tiszta sor egy orvos mellett, a bátyám pedig… – Megakadok. – Megölték az oroszok – fejezem végül be, de a szavak csak nehezen jönnek ki a torkomon. Ekkor egy meleg kezet érzek meg a combomon, és igyekszek nem túl feltűnően Zerora pillantani, miközben mindenki engem néz. Egyből a kezére teszem a kezemet, majd hagyom, hogy összekulcsolja az ujjainkat. A szívem hevesen ver, minden pillanatban attól rettegek, hogy valaki észrevesz minket, de a többieknek úgy tűnik, semmi sem tűnik fel. Ettől kissé megkönnyebbülök.
 – Hé! – hallom meg Satsuki nevetését, mire újból az eseményekre koncentrálok. A ruhája ujján egy sötét folt éktelenkedik, Akane pedig a sajátjával próbálja felszárítani azt. Egyből levágom, hogy újdonsült tisztem valószínűleg leöntötte sörrel Satsukit, így szórakozottan nézem a páros jelenetét.
 Hamarosan már újból beszélgetünk mindenféléről, Egyre több mindent osztunk meg egymással, mígnem végül úgy döntök, feloszlatom a bulit, mivel elég későre jár már. Megszorítom Zero kezét, majd elengedem, és a hálómba sétálok.
 Olyan furcsa volt kézen fogva ülni Zeroval, összetartozni, de mégsem. Most nem csapott meg a vágy, egyszerűen csak élveztem a társaságát, hogy mellettem van. Támogatott, amikor elmeséltem, mi történt a bátyámmal.
 Ekkor ugrik be, hogy tulajdonképpen semmit sem tudtam meg Zeroról. Szinte teljesen kitárultunk egymás előtt a fiúkkal, róla viszont egy büdös szó sem esett. A kis sunyi! De vajon mégis miket titkolhat? Köze van a maszkjához? Ezer százalék.
 Kattogó aggyal fekszem le aludni, de nem jön álom a szememre. Forgolódok összevissza, számolom a bárányokat, de semmi. Aztán beugrik, hogy még nem írtam meg, miket kell jövő hétre a beszállítóknak hozniuk, és tulajdonképpen szükségünk lenne rizsre meg gyógyszerekre is, így kimászom az ágyból. Úgy ahogy vagyok pizsamában, elindulok az irodámba. Este tíz van, és már egy órája vége lett a bulinak. Ez a mai éjszaka tényleg nem az enyém.
 Amikor belépek az irodámba, egyből a villanykapcsolóra csapok.
 – Anyád! 
 Meg is feledkeztem a két padról, amik az ablak mellett vannak. Az egyiken Zero mered rám félig felülve, mérgesen, a takaróját markolja, míg a másik pad üres. Összeráncolom a szemöldökömet, és figyelmen kívül hagyom Zero látható bosszankodását.
 – Ritsu merre van?
 Megdörzsöli a szemét, majd megvonja a vállát.
 – Fogalmam sincs. Nem jött ide a buli után. De te mégis mi a poklot keresel itt?
 Leülök az asztalhoz, előveszem a papírjaimat, és körmölni kezdek.
 – Ez az én irodám – hangsúlyozom ki az én szót. Zero felhorkan.
 – Aludnod kéne. Meg én is aludni akarok. Akane annyira megrendült Satsuki családjának történetén, hogy alig bírták megállni a nyálcserét, amíg átöltöztem pizsamába, így ma, ha akarnék, sem tudnék ott aludni – forgatja meg a szemeit.
 Felvonom a szemöldökömet.
 – Akarsz jövő héten enni? – teszem fel a költői kérdést. Zero bólint.
 – Akkor hagyd, hogy megrendeljem legalább a rizst.
 – Sok idő? – kérdezi, és türelmetlenül dobol az ujjával a paplanon.
 – Ha dumálsz, akkor igen, különben fél óra.
 Zero felhördül, majd feláll a padról, és az ajtó felé lép. Felnézek, a kezemben továbbra is ott a toll. Kíváncsi vagyok, mégis hova akar menni ilyenkor. Mégis visszamegy a szobájukba, hátha Akane és Satsuki befejezték a ténykedésüket? De nem, Zero nem ilyen. Ennyit már biztosan tudok róla, ha többet nem is.
 – Akkor alszom a te szobádban – jelenti ki, és mielőtt bármit is mondhatnék, bezárja maga után az ajtót. Megcsóválom a fejemet, és visszatemetkezek a papírokba, de egyszerűen nem jutok tovább a rizsnél. Aláírom a papírt, miszerint kérünk még belőle szállítmányt, de a gondolataim nem hagynak nyugodni. Vajon Zero tényleg képes lefeküdni az én szobámban aludni?
 – Francba – szisszenek fel, és lecsapom a tollat. Felállok, az ajtóhoz viharzok, lekapcsolom a villanyt, és a szobámba sietek anélkül, hogy nagyobb zajt csapnék. Pont a százados ne tartsa be a takaródó szabályait? Ugyan… Amikor belépek a szobám ajtaján, megáll bennem az ütő. Legbelül reméltem, hogy Zero csak viccel, és elszív egy cigit, vagy valami, amíg végzek, de nem. Ott fekszik az ágyamban, a takarót hanyagul magára húzva, és húzza a lóbőrt. Az ajkamba harapok, és közelebb lépek hozzá. Meg sem moccan. Menjek vissza az irodába, és aludjak a padon? Mi van, ha Ritsu közben megérkezik? Nem tehetem.
 Bebújok Zero mellé, és mivel az ágy egyszemélyes, így meglehetősen közel furakszom hozzá. Valahogy elkapom a takaró sarkát, és ügyetlenül magunkra húzom, majd jobb híján Zero mellkasának döntöm a homlokomat. Hallgatom a szívverését, amely nyugodt és lassú. A szemhéjaim egyre nehezebbek lesznek, végül elengedem magam.