Rablás

 Hiyorit kiverte a verejték, amikor a nappali felől meghallotta az ablak zsanérjának jellegzetes nyikorgását, és nyakig magára rántotta a takaróját. Léptek kopogtak a szomszéd szoba padlóján, ő pedig levegőt is alig mert venni. Pontosan tudta, mi folyik odaát, és reszketve várta, mikor ér oda a rabló a szobájába. A vezetékes telefonja az előszobában, a mobilját a konyhába felejtette, kizárt dolog, hogy hívhatta volna a rendőrséget.
 Ekkor az ütemes léptek felerősödtek, és egy sötét alak lépett be Hiyori hálójába. Az ágyon fekvő férfi nyelt egyet. Az idegen egyenesen őt bámulta, ez tiszta sor. A sötétben csak a sziluettjét tudta rendesen kivenni, meg hogy az illető talán valamiféle maszkot viselt.
 Megindult Hiyori felé, akinek a szívverése meglódult, ő maga pedig felsikkantott. Az ismeretlen ekkor egy ugrással mellette termett, hűvös tenyere Hiyori ajkaira tapadt, a maszkja a fülét csiklandozta, ahogy közel hajolt hozzá.
 – Csendesebben, picinyem – dörmögte érdes hangján. – Mivel ilyen aranyos pofid van, ezért választhatsz: elszórakoztatsz picit, és minden marad, vagy pedig… - Pisztoly kattant. Hiyori ereiben megfagyott a vér.
 – Megszabadulok tőled, és elviszek mindent. Nos?
 Hiyori lázasan gondolkozott, szemeivel kiutat keresett szorult helyzetéből, ám a pisztoly jelenléte egyszerűen nem hagyta őt nyugodni. A választás egész egyszerűen kézenfekvő volt. Még élni akart. Mégis, rémesen megalázónak tartotta a másik lehetőséget.
 – Elszórakoztatni?
 A hangja halk volt, és reszketeg, az utolsó szótagok megbicsaklottak a nyelvén.
 – Valami olyasmi… Nos?
 Egy nyelv futott végig Hiyori nyakán, ám mire odapillantott volna, a férfi arcát ismét fedte a maszk.
 – Rendben – egyezett bele, és hagyta, hadd szakadjon el a hálóingjének anyaga az idegen rabló kezének nyomán.