Mostohatestvérek

 Naoya a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa éppen feltörő nyögését. Nem merte megemelni a fejét a párnáról, és az ölére nézni, ahol Hanabi nyelve épp a makkján táncolt. A szüleik már bármelyik percben visszaérhettek a bevásárlásból, így sietniük kellett. Naoyának már nem kellett sok ahhoz, hogy elmenjen, mégis feljebb emelte a csípőjét. Hanabi már tudta, mit kell tennie, így sebesen a herékre tért. Naoya reszketeg sóhajjal élvezett el.
 A szüleik elváltak, még mikor kicsik voltak, és csak alig pár éve ismerte meg egymást Naoya apja és Hanabi anyja. Nemrég döntöttek úgy, hogy kamasz fiaikkal együtt összeköltöznek. Csak azzal nem számoltak, hogy alig fél évvel később már ilyen fajtájú érdeklődést fognak tanúsítani egymás iránt.
 Hanabi minden egyes cseppet eltakarított mostohaöccse öléből, majd visszahúzta a nadrágját, és egy zsebkendő segítségével magát is rendbe szedte. Elfeküdt Naoya mellé az ágyon, aztán megcsókolta. Úgy bújtak össze, mintha az életük múlna rajta, nyelveik lágyan cirógatták egymást.
 Kulcszörgés a földszint felől. Elszakadtak egymástól.
 Hanabi az íróasztaluk egyik székéhez pattanva felcsapta az egyik tankönyvét, míg Naoya a fal felé fordulva alvást mímelt. Hamarosan kopogtattak az ajtón, és Hanabi édesanyja kukucskált be az ajtón.
 – Minden rendben van, fiúk? – suttogta, bár inkább csak a saját gyermekétől, Naoya mégis megfordult az ágyon, és lassú pislogások közepette igyekezett az asszony arcára fókuszálni. Aztán kimondta életük egyik legnagyobb hazugságát:
 – Igen, anyu.