Katonák Kézikönyve - 2014. augusztus 12.

 Megszegtem az ígéretemet, ugyanis Zero egyszer sem aludt velem. Kerülöm őt, mert félek. Mintha a homlokomra lenne írva, hogy lefeküdtünk, és képtelen vagyok a szemébe nézni, pedig utálok gyáván viselkedni. Akanével sem beszéltem nyíltan azóta, csak a szokásos formaságokat rendezzük le, pedig látszik rajta, hogy legszívesebben lelkizne velem egyet.
 Azonban hiába telt el egy hét, néha még mindig bizsergek esténként, amikor egyedül vagyok, és mindennél jobban vágyom Zero érintését. Látszik rajta, hogy fáj neki, amiért ignorálom őt, de nem merek közeledni felé, akármennyire is szeretném őt újra magam mellett tudni.
 Az irodámban vagyok, továbbra is az októberi gyakorlatot tervezve, már a terep előkészítését skiccelem fel a lapjaimra, amikor kopognak.
 – Tessék! – kiáltom. Nem várok senkit, így kíváncsian pillantok fel. Zero. Leteszem a ceruzát, majd felállok az asztaltól, és rendezgetni kezdem a lapokat, jelezve, hogy végeztem, és hamarosan távozom, szóval siessen. De Zero csak áll és bámul.
 – Mit szeretnél? – nézek fel egy pillanatra, a papírokat a megcímkézett dossziéba rakom. Zero szó nélkül lép felém, megkerüli az asztalt, és megáll mellettem. Feléje fordulok, de olyan közel van, hogy hátrálni kezdek, mígnem a falnak ütközök. Nyelek egyet. Zero megtámaszkodik a fejem mellett az egyik kezével, a másikat a derekamra rakja, hogy véletlenül se futhassak el.
 – Kerülsz – suttogja, az arca a fülem mellett. Mindenhol őt érzem. – Mi bajod van? Ha szar volt a szex, megmondhatod.
 – Nem… Nem erről van szó. – Próbálom összeszedni a gondolataimat, de legszívesebben átkarolnám Zerot, és hagynám, hadd tegyen velem, amit akar.
 – Akkor? – Érzem a lélegzetét a nyakamnál, a maszkja lassan cirógatni kezdi a bőrömet. Lehunyom a szemeimet.
 – Mi van, ha rájönnek? – mondom ki végül azt, ami böki a csőrömet. Zero felnevet.
 – Ne aggódj ilyen butaságokon! Hallom a pletykákat az embereid között, és semmit sem sejtenek. Nem kell aggódnod sem magadért, sem kettőnkért, aztán kulcsra zárni a szobádat minden éjjel, nehogy meglátogathassalak – pedzegeti. Elvörösödöm.
 – De… – kopognak, és Zero rekordsebességgel lép az asztalom elé, mire feleszmélek, és rögvest visszaülök a székembe, felcsapva a dossziét.
 – Szabad! – kiáltom ki, de csak Akane lép be. Láthatólag nem lepi meg, hogy Zero bent van, mégis úgy néz rám, hogy tudom, ki kell őt küldenem.
 – Zero megtennéd, hogy..? – kérem, mire tiszteleg, és huncutul csillogó szemekkel távozik. Akane felsóhajt.
 – Akarsz róla beszélni? – kérdezi, de próbálom terelni a témát.
 – Miért jöttél? – kerülöm ki a válaszadást. 
 – Papírmunkát hoztam – emeli meg a kezében lévő lapokat, amiket csak most veszek észre, és az asztalomhoz lépve leteszi elém őket. Az ujjait a lapok közé téve gondosan jelölte, hogy hány részből áll a köteg. Most egyesével vezeti fel nekem őket.
 – Shuka és Minato szolgálati ideje lejárt, ezek a velük kapcsolatosak, akkor a két újonc aktája, akik a helyükre jönnek, illetve visszaigazolás a szállítmányról – sorolja, aztán elkapja a tekintetemet, és komolyan a szemembe néz.
 – Most pedig elmondhatod, mi van veled meg Zeroval.
 Csettintek a nyelvemmel, és elfordítom a fejemet, jelezve, hogy nem akarok beszélni, de Akane továbbra is engem néz. Idegesen dobolok a combjaimon, majd visszafordulok és kifakadok.
 – Hanyagoltam Zerot, mert arra gondoltam mi lenne, ha tényleg rájönne a többi katona meg a tisztek.
 Akane egy pillanatra lehunyja a szemét, és újból rám néz.
 – Amikor felhívtam rá a figyelmedet, nem azt mondtam, hogy kvázi szakítsatok.
 – Nem is járunk!
 A pillantás, amit erre kapok rosszabb, mint amit bármelyik szigorú kiképzőtiszttől kaptam anno.
 – Saku… Csak azért beszélek így, mert magunk között vagyunk, de konkrétan a szobádba küldetted azért, hogy lefeküdjetek. Előtte meg úgy fogtátok egymás kezét, mint ahogy a párok szokták. Megértem, hogy seregben vagyunk, meg amúgy sem tűntök romantikus alkatoknak, de azért csak tudjátok, hányadán álltok kettőtökkel!
 A combomon dobolva hallgatom, amiket mond, és bár nagyon régen nem volt párkapcsolatom, ilyen körülmények között meg pláne, így nem tudom, mennyire értsek egyet Akanével. A számat harapdálva nézek rá, végül úgy döntök, megbízok benne.
 – Ti hogyan dumáltátok meg Satsukivel, hogy együtt vagytok?
 Mintha egy pajkos csillanást látnék Akane szemében, mielőtt beszélni kezdene.
 – Mondtam, hogy szeretem, mire ő is mondta. Ennyi – ránt vállat mosolyogva. Na, még mit nem! Majd pont én fogom mondani Zeronak… Mondja, ha akarja, és akkor én is mondom. Gondolom, látszik rajtam, mi zajlik le a fejemben, ugyanis Akane hirtelen megszólal:
 – De akár ki is szedheted belőle, mit érez – javasolja egy sokatmondó pillantás kíséretében.
 – Hogy? – forgatom meg a szemeimet. – Nem fogok rákérdezni!
 Akane sóhaja nehéz és hosszú.
 – Ne erőltesd rá, mert elriasztod!
 – Jó, értem – hárítok idegesen. – Megyek és megkeresem, ha átnéztem Shuka és Minato papírjait.
 Magam elé veszem a lapokat, mire Akane bólint és távozik. Igazából, vannak sejtéseim, mégis hogyan vegyem rá Zerot arra, hogy kimondja, de nem tudom, Akane mire gondolt pontosan. Csak nem fogom magamat tovább égetni azzal, hogy elmondom neki, miszerint Zero előtt évekig nem volt senkim.
 Átolvasom a dokumentumokat, az adatokat egyeztetem Shukáék aktáival, javítok egy kanjit a születési helynél, majd aláírom a papírokat. Holnap muszáj lesz őket behívnom az irodámba, hogy átbeszéljük a fontosabb szakaszait a távozásuknak, de most meg akarom találni Zerot, így felállva az asztaltól, kisétálok az irodából. Vajon merre lehet? Nincs sok lehetőség, csak a lőtér, vagy gyakorlótér, én pedig az előbbi felé sétálok épp, amikor megcsap a cigaretta szaga.
 – Dobd el azt a kurva csikket, két méterről megéreztem! – sziszegem Zeronak, de csak egy lépést tesz felém.
 – Tudtam, hogy keresni fogsz. Gondoltam megkönnyítem.
 Egy utolsó slukkot még szív, mielőtt eldobná a csikket.
 – Beszéljük meg a szobámban – mondom. Felfigyelek Zero szemében a csillogásra, és kissé feszes léptekkel indulok meg az épület felé. Amikor bezárom magunk mögött az ajtót, egyből Zero felé fordulok, és átkarolva a vállát, belecsókolok a nyakába.
 – Hiányoztál – suttogom, ő pedig a fenekembe markol.
 – Te is nekem – mormogja, a maszkját egyből a nyakamba fúrja, úgy cirógatja a bőrömet. Felnyögök.
 – Csak a testem meg a szex? – kérdezem, próbálok minél hamarabb túlesni a dolgokon, de Zero nem könnyíti meg a dolgomat. Hümmög egyet, akárcsak az első alkalommal, próbál harapdálni a vékony anyagon keresztül.
 – A szex nem érne meg ennyi várakozást – mondja végül, de ezzel még nem jutottam semmire. Nehéz úgy tisztán gondolkozni, ha az embert közben kényeztetik, így csak próbálok gondolkozni, hogy mégis mivel szedjek ki belőle többet anélkül, hogy feltűnő lenne.
 – És mi éri meg? – sóhajtom, közben a mellkasára támaszkodom. Eltol magától. Értetlenül meredek rá, már-már attól félek, túlfeszítettem a határt, amikor a két tenyere közé veszi az arcomat.
 – Nem csak amiatt kerültél, mert féltél a pletykáktól. Nem tudtad, mi van köztünk pontosan, ugye? – kérdezi, a hüvelykje a járomcsontomat cirógatja. Bólintok.
 – Te vagy a legfontosabb jelenleg – mondja, én pedig teljesen mást érzek, mint amit vártam. A megkönnyebbülés mellett valamiféle melegséget a mellkasomban, és vágyat, hogy minél közelebb legyek Zerohoz. Megfogom a csuklóit, majd lassan a felsőm gombjaira vezetem az ujjait.
 – Te is nekem.