Rémálmok

Ryo szemei riadtan pattantak ki, amint verejtékezve megébredt álmából. Maga mellé nézett, hogy ellenőrizze, Ran még mindig ott fekszik-e mellette, aztán amikor riadtan konstatálta, miszerint a rémálma kezd valós alakot ölteni, meztelen teste köré tekerte a takaróját, és kimászott az ágyból. A háta egyből libabőrös lett, ahogy megcsapta őt az enyhén hűvös éjszakai levegő, majd megindult a hálóból a konyha felé. Telitalálat volt.
 Ran a konyhapultnak támaszkodva, bokszerben és atlétában egy pohár vizet kortyolgatott, és mikor Ryo megjelent, egyből elmosolyodott. Hagyta, hogy a férfi hozzábújjon, miközben félretette az immáron üres poharát. Meleg tenyerével egyből felmelegítette Ryo hátát.
 – Nem tudtál aludni, Csibe? – duruzsolta Ran, és egy puszit nyomott a vörös tincsek alatt rejlő homlokra.
 – Rosszat álmodtam – vont vállat Ryo. – Aztán mikor felkeltem, nem voltál ott – nézett mélyen Ran szemébe, aki a fejét csóválva vonta rövid csókba a férfit, majd megborzolta a haját.
 – Meg fogsz fázni. Gyere, menjünk vissza! – terelte Ryot a derekánál fogva a háló felé. Mikor elhelyezkedtek az ágyon, és a vörös hajú férfi párja mellkasának bújt, Ran beszélni kezdett.
 – Amikor az öcsém kicsi volt, sokszor álmodott rosszakat. De ezek csak álmok, szóval őt sem ette meg semmi, mikor egyszer-kétszer úgy alakult, hogy nem voltam épp vele. Mindenesetre, örülök, hogy kijöttél hozzám – túrt bele Ryo hajába. – Mi rosszat álmodtál, Csibe?
 Ryo összehúzta magát.
 – Szakítottunk.
 Szinte egyből érkezett a válasz:
 – Ez sosem fog megtörténni.