Randevú

 – Hová ilyen lelkesen?
 Jam megfagyott a mozdulat közben, amelynek keretében épp az ajtó mellé bevert szögről akarta leakasztani a lakáskulcsát. Tágra nyílt szemekkel pillantott a nappali zöldhuzatú kanapéján királyként trónoló Tamakira. A férfinak oka volt magabiztosan terpeszkedni, ugyanis állítása szerint övé volt a zenészek legszebbike. Legalábbis, gyakran emlegette így Jamet a dobosuknak, Yonedának, no meg az összes többi banda tagjainak, akik akárcsak egy cseppnyi veszélyt jelentettek az ő egyetlenjére.
 Az előző bandájukban először csak Jam teste fogta meg, és az a kis csinos pofi, azokkal a dús, puha ajkakkal. Nem telt el sok idő, és szájával már marta Jamét, kutakodó ujjai pedig minden lehetséges pontot felfedeztek a testén, kezdve a husis combok közötti területekkel. Aztán a testiség valami mélyebbe csapott át, a szerelem pedig szellős, rózsaszín hálót szőtt a mindennapjaik köré. Ráadásul Jam személyisége is sziporkázó volt, így nem csoda, ha Tamaki főnyereményként tekintett rá, és gyakran féltékenykedett.
 – Hogy hogy hová? – értetlenkedett Jam. – Megmondtam, hogy ma Sorával megyünk enni.
 – Sorával? – vonta fel a szemöldökét Tamaki, miközben kissé lejjebb engedte a kezében lévő Cure magazint.
 Jam idegesen csettintett a nyelvével, majd csípőre tett kézzel Tamaki felé fordult.
 – El ne kezdd megint! – fenyegetőzött. – Sorával csak barátok vagyunk. Úgy, mint te és Yoneda. Az, hogy fanservice-ként tüntetjük fel, a nőies külsőm miatt van, pontosan tudod!
 Tamaki ekkor az ajkába harapott, és láthatóan elgondolkozott valamin. Jam remélte, hogy belátja végre az ipar működéséhez szükséges fanservice létjogosultságát, így teljes lelki nyugalommal akasztotta le végre a kulcsát.
 – Menj, érezzétek jól magatokat! – sóhajtott fel végül megadóan Tamaki. – De nehogy bármelyikőtök megint a képek alá merje írni, hogy randi, mert nem érdekel semmiféle barátság, beverem Sora fejét – morgolódott.
 Jam vonásai meglágyultak, majd kuncogva a kanapéhoz lépett, és rövid csókot nyomott párja ajkaira.
 – Bírod Sorát is, szóval nehogy elegye a buta féltékenységed az agyadat – mosolygott, aztán megfordult, és elindult a lakásból.