Bandaháború

 Aki életében másodszor érezte, hogy elönti őt a jeges félelem. Legelőször akkor volt benne része, amikor elvesztette a munkáját, és minden széthullott körülötte. De a banda megtalálta őt, és olyan gyorsan vált a vezérükké, ahogy még egy álomban is igencsak nehezen lehetett. Mégis könnyedén felülkerekedett az anarchián, amely a szedett-vedett csapatot uralta, hogy aztán fáklyává váljon, aki vezeti őket a sötétben, melyet az élet borított rájuk.
 Aztán rájuk támadtak.
 A közeli bandavezért, Yo-ka csapata gyors volt és néma, Aki pedig vérző karral hevert az egyik sikátorban, a bokája kificamodott. Nem adott túl sok esélyt a túlélésre, és hiába fordult az utóbbi időkben a vallás mások által megnyugtatónak mondott tanaihoz, a huszadik imáját mormolva már képtelen volt tovább szorítani a nyakában logó apró keresztet. Ha Isten is cserben hagyja őt, akkor mi lesz? Bele se mert gondolni. A lehető legnyomorultabb területen feküdt, a teste ráadásul az egyik szemeteskukától, amelyet a viszonylag forgalmasabb utcák felé vezető úthoz toltak, egyáltalán nem látszott. Itt fogja hát utolérni őt a Kaszás. Lehunyta a szemeit. Pár nap, és többé nem kel fel.
 Lépteket hallott maga mögül, ám hiába nyújtogatta a nyakát, nem látott semmit az éjszaka sötétjében. Egy alak közeledett felé, ez tiszta sor. Remélte, hogy barát, már ha nem haltak– vagy sebesültek meg mindannyian.
 Az idegen ekkor leguggolt mellé, Aki pedig rémülten igyekezett odébb kúszni előle. Ez egyszerűen nem létezik! A Halál maga jött elragadni őt.
 – Ne ficeregjél. Vagy talán még több vért akarsz veszíteni? – motyogta Yo-ka, és Aki legnagyobb megdöbbenésére leguggolt mellé, hogy aztán a karján lévő sebet kezdje el vizslatni. A férfi felszisszent, ahogy óvatosan feljebb tűrte Aki kabátujját, míg amaz erősen az ajkába harapott, nehogy feltörjön belőle egy fájdalmas sikoly. Pokolian égett a karja, a bokája pedig megállíthatatlanul lüktetett.
 – Pedig megmondtam a srácoknak, hogy néhány karcoláson kívül semmi komoly ne történjen veled – morogta Yo-ka az orra alatt, aztán levette a hátáról ütött-kopott katonai hátizsákját, amelyből egy elsősegélydobozt húzott elő. Aki a homályos fényben látta, hogy már erősen megfogyatkozott a tartalma. Vajon Yo-ka személyesen látta el az embereit? És miért nem akarta, hogy Akinak baja essen?
 – Miért? – préselte ki magából az egyszerű kérdést, miközben figyelte, ahogy a fertőtlenítő folyadék a gézlapra csepegett.
 – Szeretem a bátor és gyönyörű dolgokat – felelte Yo-ka, aztán a gézlapot lágyan a sebhez érintette. Aki összeszorította a fogait, ám az eddigi perzselésen kívül mást nem érzett. Felsóhajtott, ahogy egy újabb fertőtlenítővel átitatott lapocska került a sebére, amelyet Yo-ka gondos, gyengéd mozdulatokkal kötözött oda.
 – Tedd az ép kezedet a szád elé. Visszarakom a bokádat – utasította őt Yo-ka, aztán már nyúlt is a megkínzott láb felé. A fojtott sikolyt követően visszapakolt a hátizsákba, a vállára vette, Akit pedig, mintha csak egy tollpihe lenne, az ölébe kapta.
 – Esne a tekintélyed, ha a maradék embered így látna téged. Elviszlek hozzám – suttogta. Aki tiltakozott volna, ó, de még mennyire, viszont a másik bandavezért ma egy olyan oldalát mutatta meg neki, amelyet életében először szimpatikusnak talált. Ez pedig kíváncsivá tette.