Kripta

 Lune a körmét kapargatva ült a koporsón. Már nem sok volt hátra éjfélig. Négy perc. Összesen ennyi ideje lesz, miután a zsebóráján a nagymutató a tizenkettesre kúszik. Az elmúlt öt évben már hozzászokott ahhoz, hogy ennyi időbe kell belesűrítenie az összes elfojtott érzelmét, amelyeket Amu halála után igyekezett magában mélyre zárni.
 Az óra mutatója a helyére kattant.
 Lune felpattant a koporsóról, amelynek a fedele abban a szent minutumban megmoccant, hogy aztán egy szőke hajú férfi emelkedjen ki belőle légies könnyedséggel. Amu még holtában, testet öltött szellemként is ugyanolyan gyönyörű volt, mint élőként, ám a halál valamiféle nyugodtabb, csendes szépséget is csempészett a vonásaiba, amitől még varázslatosabbnak tűnt. Egy gyors lépéssel ért Lune elé, aztán lágy csókba vont őt.
 – Hiányoztál báránykám – suttogta Amu. – Istentelenül hiányoztál.
 – Amu… - forrtak Lune torkára a szavak, ám az időt nem akarta holmi kínos csendekkel pazarolni, így ezúttal ő csókolta meg hasonló rövidséggel a másikat.
 – Szeretlek, még mindig nagyon szeretlek, és sosem foglak tudni elengedni. Kívánkozom melléd a túlvilágra, mégsem hagyhatom itt az élőket, mert ígéretet tettem neked – hadarta könnyes szemekkel Lune az évek óta ismételt vallomást, amire Amu bevett szokásuk szerint felelt.
 – Én is szeretlek, még mindig nagyon szeretlek, és sosem foglak tudni elengedni. Kívánlak magam mellé a túlvilágra, mégsem hagyhatod itt az élőket, mert ígéretet tettél nekem – ismételte el Lune szavait, majd a férfi füléhez hajolt.
 – Az időnk lejárt, én mégis örökké várni fogok rád.
 Egy utolsó csókot nyomott Lune ajkaira, ezúttal hosszút, szenvedélyeset, majd, mint mindig, semmivé foszlott a karjai között.