Eső

 Chiaki mereven bámulta az esőcseppek armadáját az esernyője alól. Visszautasították. Ebben a hónapban már harmadszorra. Nem nagyon tudta, mégis miként viselkedjen a bandatársaival, így inkább folyamatosan gúnyolódott rajtuk, szívatta őket és minden egyéb más, mígnem idegességükben elküldték őt melegebb tájakra. Csak egyvalaki tudta annyira megzavarni a szívét, hogy ez a negatív tulajdonsága semmissé váljon az illető irányába.
 Sora ugyanis mindig kihozta Chiakiból a fülig szerelmes férfit, aki mindent megtett azért, hogy a kiszemeltje észrevegye. Még egy egész dalt is képes volt végig Sora felé fordulva elénekelni a színpadon, ám azon kívül, hogy a koncert után a férfi hátba veregette őt, mint addig mindig, semmi nem történt. Így elkezdte őt sokszor több oldalnyi hosszúságú levelekkel bombázni. Pedig a dobos nem volt annyira hű, de helyes férfi, Chiaki mégis örömmel küzdött érte. Csak aztán az utóbbi hónapokban már tűrhetetlenül sokszor játszódott le köztük az alábbi intermezzo:
 – Sora, szerelmes vagyok beléd – mondta Chiaki, az egészen idáig földre szegezett tekintete hirtelen Sora szempárjára ugrott.
 – Köszönöm, Chiaki-kun – biccentett a dobos, majd elfordult tőle, és ismét tette a dolgát.
 Így nem csoda, ha az énekesnek elege lett, és kirongyolt az esőbe. Egy könnycsepp gördült lefelé az arcán, szépen, lassan, mire elpattant benne valami. A földre ejtette az esernyőjét, majd miközben az esőcseppek elborították a testét, beférkőztek a ruhája alá, keserves zokogásban tört ki. Összerogyott, farmerjét egyből átitatta az asztalt nedvessége. Fázott, mégsem a hidegtől reszketett, annál inkább a sírástól. Nem igaz, hogy Sora egy kicsit sem érdeklődik iránta! Ha a férfi hetero, Chiaki mégis mit tud kevesebbet adni, mint egy lány? Nem értette. Nem értette, éppen ezért mérhetetlenül fájt neki.
 Felnézett az égre.
 – Sora, szerelmes vagyok beléd – suttogta.