Artistaképző

 Myu mély levegőt vett, ahogy felemelte a tekintetét a trapézra, aztán pillantása az alant kifeszített zöld hálóra esett. Egy alak feküdt benne, haja akárcsak Myué, vörösen csillogott az előadóterem sárgás fényében. Délután fél öt volt, hamarosan jöttek a kellékesek berendezni a színpadot, hogy kezdődhessen az esti előadás, amelyben mindketten főszerepet kaptak. Ez volt a vizsgaprodukció, ha ezen túlvoltak, akkor elkezdhetnek dolgozni ennél a társulatnál, vagy bármely másnál. Szinte az összes tárt karokkal várta az artistaképző legtehetségesebb párosát.
 – Gyere közelebb!
 Roku hangját visszaverte az üres nézőtér, hiába beszélt normális tónusban. Mintha Myu mögött állt volna, vagy előtte, mellette – betöltötte az érzékeit. A férfi elvörösödve sétált a háló mellé. Roku pont akkor tornázta magát ülő helyzetbe, és ugrott le a hálóról, amikor odaért. Egymással szemben álltak. Myu még mindig kicsit kínosnak érezte, hogy vagy fél fejjel magasabb Rokunál. Ennek nem így kellett volna lennie. Bár a jóból még mindig keveset adnak. Önkéntelen is elmosolyodott.
 – Kínosan könnyedén lehet belőled olvasni – jegyezte meg Roku. – Meg kéne csókolnom téged, mi?
 Myu figyelte, amint a fiú ajkaira mosoly szökik, aztán lábujjhegyre állva átkarolta a nyakát, hogy megcsókolhassák egymást. Sokan csodálkoztak azon, hogyan képesek ilyen összhangban mozogni a trapézon, azonban rajtuk kívül senki sem tudta, hogy a kapcsolatuk valódi természete lévén ismerték egymás minden rezdülését.
 – Istenem, de gyönyörű vagy – motyogta Roku, ahogy elváltak egymástól, fejét pedig Myu mellkasába fúrta. – Már alig várom, hogy megint rajtad legyen az a ruha. A kivágás a hátán megőrjít.
 Myu felkuncogott, ujjaival beletúrt a selymes, vörös tincsek közé.
 – És levenni is várod már?