Koncert

 Kuro idegesen dobolt a lábával az öltöző koszos padlóján, miközben próbálta visszafojtani az ingert, hogy fogaival tökéletesen rúzsozott ajkaira marjon. Rettentően izgult az alig tíz perc múlva kezdődő finálé miatt, és már nyitotta a száját, de gyorsan be is csukta. Nem tehette tönkre a sminkjét. Most nem. Mindennek tökéletesnek kellett lennie, ami rendkívül feszélyezte őt.
 Körbekémlelt az apró helyiségben, mígnem tekintete összeakadt Tajiéval, aki felvont szemöldökkel fogadta Kuro pillantását. Szinte azonnal megindult felé, holott a férfi most épp egyáltalán nem vágyott társaságra, hiszen úgy érezte, attól csak még feszültebb lenne.
 – Vegyél egy mély levegőt – kezdte Taji, és ügyet sem vetve Kurora, mellé támaszkodott a falnak. – Számolj el négyig, addig tartsd magadban. Aztán lassan fújd ki és kezd elölről – fejezete be az instrukciókat a gitáros, majd Kurora nézett, szája sarkában halovány mosoly bújt meg.
 – Azt hinné az ember, hogy a rutin meg az évek – nevette el magát Taji, miközben a légző gyakorlatot végző énekest figyelte, aki egy dühös pillantást lövellt felé.
 – Láttad, mennyien lesznek? Ránéztél azokra a nullákra? – sziszegte Kuro, aztán egy reszketeg sóhajjal újrakezdte a lassú légzést.
 – Nem nagyon – vallotta be Taji. – Engem csak az érdekel, hogy boldoggá tegyem az embereket, nem az, hogy mennyit.
 Kuro hátradöntötte a fejét, és a plafont bámulva kifújta a levegőt.
 – Csak az frusztrál, hogy ennyi ember fog minket nézni – vallotta be. – Azt hittem, nem fog ekkorára duzzadni a közönségünk.
 Taji ekkor óvatosan Kuro ujjai felé nyúlt, és összekulcsolva a kezüket, tekintetével kényszerítette az énekest, hogy a szemébe nézzen.
 – Ezért érdemes értük küzdeni, és szembenézni a félelmeddel. Mert ennyi embert szólított meg a zenénk.