Katonák Kézikönyve - 2014. szeptember 1.

 Az elmúlt hetekben minden éjszakát együtt töltöttünk Zeroval, ezúttal nem törődve másokkal. Persze igyekszünk megőrizni a kapcsolatunkat egymás között, főleg mióta Zero sikeresen meggyőzte Satsukit, hogy nincs semmi olyan köztünk, aminek nagyobb jelentőséget kéne tulajdonítani.
 Viszont mikor ma reggel felkelek, tudom, hogy a mai napon kissé kiszakadunk ebből a rutinból, ugyanis mára csapatversenyt terveztem a közeli erdőben. A napokban már előkészítettem a terepet a tisztekkel, akik velem és néhány jó katonával együtt csapatkapitányok lesznek, és egy kicsit fáj, hogy nem lehet velem Akane, de már nagyjából körvonalazódott bennem, kik lesznek nálam.
 Megfordulok Zero karjai között, és a mellkasába fúrom a fejemet.
 – Jó reggelt! – kuncog, a hajamat simogatja. – Izgatottnak tűnsz.
 Kíváncsian pillantok fel rá.
 – Hogyhogy? – kérdezem, az ujjaim a bicepszén táncolnak, néha megnyomkodom. Szeretem érezni, hogy mennyire erős.
 – Doboltál az ujjaiddal a matracon, mielőtt megfordultál volna.
 Nyomok egy csókot a nyakára, majd felkelek az ágyból, és a szekrényemhez megyek.
 – Ma van a csapatverseny. Nem tudom, mi lenne a jobb döntés, ha Akanéékkel lennél, vagy velem – sóhajtok fel. Közben felveszem az alsómat, az egyennadrágomat, már az ingemet gombolom. Amikor megfordulok, hogy Zerora nézzek, ő már velem szemben áll, rajta a tegnapi alsója.
 – Kik lennének még veled? – kérdezi, közben elhessegeti a kezeimet a gomboktól, és eligazgatja rajtam az inget.
 – Akira, Rutta, Shunsuke és az egyik újonc, Ranju – sorolom.
 – Akiráékban bízom annyira, hogy ne essen le nekik, Ranju meg nem értem, mit keres nálad. Az elmúlt egy hétben többször pucolta ki a vécéket, mint én anno – forgatja meg a szemeit, mire felkuncogok.
 – Saku-módszereket fogok alkalmazni – vigyorgok Zerora, mire összeráncolja a szemöldökét. A következő pillanatban már a karjai között vagyok, és a fülembe szuszog.
 – Eléred, hogy beléd szeressen, és minden pillanatban te járj a fejében? – mormogja. – Mert azt nem hagyom.
 Zero beleharap a nyakamba, a szemeim pedig abban a pillanatban lecsukódnak.
 – Nincs ilyen célom. Veled sem volt – suttogom, az ujjaim a hajában.
 – Mégis együtt vagyunk – jegyzi meg.
 – Igen, de… Ez bonyolult. Nem szoktam beleszeretni más katonákba – magyarázom, mire Zero eltol magától.
 – Nyugi, értem. Amúgy… - kezdi, kissé megakad, aztán megrázza a fejét, és folytatja.
 – Még nem beszéltünk erről, de meddig tart a szolgálati időd? – kérdezi.
 Felsóhajtok. Ez eddig eszembe se jutott. Hogy lesz majd egy pillanat, amikor egy darabig el kell engednem Zerot, amit valószínűleg nem él túl a kapcsolatunk.
 – Még… Egy év – mondom. Zero megkönnyebbülten felszusszan.
 – Azt hittem, hamarabb. Hogy lettél százados?
 – Olyan hamar lettem tiszt, mint Akane. Aztán meghalt a százados, és engem választottak. Ennyi – vonok vállat. Nem akarok arra gondolni, milyen érzés volt a bátyámat gyászolva a helyére lépni a sereg ranglétráján, hogy mennyibe került nekem ez a századosi cím.
 Átkarolom Zerot, és a vállára hajtom a fejemet. Van tíz percünk reggeliig, mivel a reggeli gyakorlat elmarad, így miután nagy nehezen elszakadunk egymástól, és felöltözünk. Zero a szobájába siet, ahol tisztára cseréli az egyenruháját, én pedig az étkező felé indulok. Útközben összeakadok Akirával, aki olyan fürgén szedi a lábait a folyosón, mintha a nem olyan rég történt balesete semmissé vált volna. Tiszteleg, aztán újságolni kezdi, mennyire örült, amikor megtudta, hogy velem lehet egy csapatban, és még mindig rendkívül hálás, amiért visszaraktam a bokáját a helyére. Egészen az étkezőig hallgatom, be nem áll a szája, aztán az ajtóban elköszön tőlem, és Ruttáék asztalához siet, ahol buzgón tiszteleg Reinek, a tisztnek, aki miután felelőse lett a társaságuknak, továbbra is velük maradt.
 Igazából ő volt az, aki úgy döntött, hogy a csapatversenyre inkább más katonákat visz, és nem ellenkeztem. Rei az az ember, aki simán megnyerné a versenyt, ha összeszokott emberekkel kéne megcsinálnia, ugyanis még nálam és Akanénél is kiválóbb katona. Neki is felajánlották a századosi rangot, azonban nem kért belőle. Ráadásul már a szolgálati ideje is lejárt volna, ha nem hosszabbítja meg. A katonaság az élete, bár mostanában nem nagyon van időnk beszélgetni. A bátyám halála óta alig, ha párszor váltottunk néhány szót, ennek ellenére tisztelem őt, és a feljegyzéseimben őt jelöltem meg második lehetséges személyként, aki átveszi tőlem a posztot, miután elhagyom a sereget. Az első természetesen Akane.
 Amikor leülök az asztalomhoz a reggelivel, Zero az utolsók között jelenik meg. A tekintetünk egy pillanatra összeakad, én pedig próbálom észrevétlenül figyelni őt, ahogy helyet foglal Ritsu mellett. Mostanában egyre nehezebb nagy társaságban lepleznem, mennyire vágyom Zero közelségére, holott a magánéletem nem ivódhat bele már jobban a munkámba. Még szerencse, hogy az estéinket együtt tölthetjük, különben valószínűleg megbolondulnék.
 A reggeli után még van egy gyors megbeszélés a tisztekkel és a többi csapatkapitánnyal, így miután visszaviszem a tálcámat, a társalgó felé veszem az irányt, azonban mielőtt bekanyarodnék a folyosóra, megállok. Hangokat hallok, méghozzá halk sóhajokat, és mintha két nyelv vívna egymással csatát. A plafonra emelem a tekintetemet. Még hogy Akanéék óvatosak! Azért belesek a folyosóra, nehogy valami olyanba zavarjak bele, amibe már nem kéne, és leesik az állam.
 Akirán nem lepődöm meg, belőle kinéztem volna, de amikor Rei egy utolsó csókot követően elengedi, és elsétál a társalgó felé, földbe gyökerezik a lábam. Tudom, hogy Akira bármelyik pillanatban észre vehet, mégsem bírok mozdulni. Figyelem a kipirult arcát, ahogy próbálja rendezni az egyenruháját, aztán felém néz. És tudja. Tudja, hogy láttam őket, hogy a helyük a seregben tőlem függ, és látom rajta a kétségbeesést. Most kell döntenem.
 Előresétálok, egyenesen Akira mellé, majd igyekszem a lehető legszigorúbban rá nézni.
 – Fél óra múlva találkozunk az irodámban.
 Kínkeservesen vánszorog az idő. Az egész megbeszélés alatt kerülöm Rei tekintetét, és hogy ne legyen feltűnő, mindenki másét is, és miután végeztünk, azzal az ígérettel, hogy egy óra múlva kezdünk, az irodámba indulok. Akira már az ajtó mellett áll, de nincs egyedül: vele van Zero is. Egyből mellé lépek, és diszkréten félrevonom.
 – Mit szeretnél? Most nem igazán alkalmas… - próbálom kimenteni magamat, hogy Akirával foglalkozhassak. Zero vet felé egy pillantást, majd elkapja a tekintetemet.
 – Mit művelt? – kérdezi halkan, mire elfordítom a fejemet.
 – Rei és ő… - kezdem, de megakadok. Zero felsóhajt.
 – Hiszek benned. Helyesen fogsz dönteni. Találkozunk a gyülekezőnél.
 Legszívesebben Zero nyaka köré fonnám a karomat, és belecsókolnék a nyakába, de tudom, hogy nem tehetem és őrültség az egész, így inkább betessékelem Akirát az irodámba, és leülök az asztalom mögé. Reszket. Nem is tudom, melyikük az idegesebb.
 – Gondolkoztam rajtatok. Ha titokban tudjátok tartani, és elkerülni, hogy rajtam kívül más valaki belétek botoljon, akkor szemet hunyok az eset felett.
 Remélem, hogy jó döntést hozok, és Akiráék betartják a szabályokat. Nem csak azért, mert nem akarok egy kiváló tisztet és egy jó katonát elveszíteni, hanem azért, amit Zero mondott: hisz bennem, és abban, hogy jól döntök. Felállok az asztaltól, és az ajtó felé terelem Akirát.
 – Köszönöm, uram.