Katonák Kézikönyve - 2014. július 21.

 Már kutya bajom sincsen, amikor úgy döntünk, hogy megtartjuk a szokásos kosárbajnokságot a század körein belül. Húsz csapatunk van, így három napig tart az egész, ami szerintem felesleges időpazarlás, de a hagyomány az hagyomány. Külön kértem, hogy az én csapatom az első napon játszhasson. Igyekeztem úgy intézni a dolgokat, hogy Akanéék négyese külön csapatokban lehessen, és mindenhová egy újonc kerüljön. Egy Akira nevű fiút választottam magam mellé, és még néhány régebbi katonát, akikről tudom, hogy jól játszanak.
 Már lement az első két nap, és az én csapatom játszik döntőt az egyik tisztemé ellen, akinél ott van Zero. Nem nagyon beszéltünk a térképes dolog óta, meg hogy a nyakamat ingerelte a maszkjával. Nem is igazán tudnék neki mit mondani. Mióta megkaptam a századot, nem engedtem egy férfinak sem, hogy közeledjen hozzám. Nem mintha annyian próbálták volna. Ráadásul idegesít, hogy Zero azóta teljesen keresztülnéz rajtam. A század már szinte el is felejtette rövidéletű parancsnokságát, olyan, mintha mi sem történt volna.
 Amikor végzünk a nyújtással és a bemelegítéssel, a külső edzőtéren felállított ideiglenes kosárpályára tömörülünk. Akira elszántan méri végig Zeroék csapatát, amit az egyik tisztem, Rei vezet. Kezet fogunk, aztán a tiszt, akit erre a meccsre bírónak jelöltek ki, feldobja a labdát.
 Minden erőmet beleadom a játékba, az iskolában három évig kosaraztam is, ez ilyenkor mindig jól jön. Azonban szinte fej-fej mellett haladunk a másik csapattal, és Akira nem igazán tud mit kezdeni Zeroval, akit fognia kéne. A szemem sarkából látom, ahogy Akira próbálkozik, végül sikerül felugrania, és bedobni egy kosarat. De valami nem stimmel, és ahogy visszaérkezik a földre, egyből összerogy és felkiált, a bokáját tapogatja. Káromkodva rohanok oda hozzá, majd letérdelek mellé. Leszarom, hogy elveszítjük a döntőt, a csapattársam fontosabb.
 – Nyugi, nem lesz semmi baj! – megszorítom a kezét és rámosolygok. – Valószínűleg kificamodott, ezer ilyet helyreraktam már, csak maradj nyugton, nehogy nagyobb gond legyen.
 Akira rémülten bólint egyet, a szemeiben könnyek csillognak. Egy árnyék magasodik fölém, és felnézve Zeroval találom szembe magam. Ahogy találkozik a tekintetünk, mintha látnám a mosolyráncokat a szemei mellett. Úgy néz rám, olyan… Furcsán. Összehúzom a szemöldökömet.
 – Hozd ide az elsősegélydobozt! – mondom neki szenvtelen hangon. Végigmér és bólint. Visszafordulok Akirához, aki még mindig tágra nyílt szemekkel mered a lábára. Gyorsan leveszem a cipőjét és a zoknit anélkül, hogy különösebben mozgatnám, majd visszaemlékezve arra, amit már vagy ezerszer láttam az apámtól, a helyére rakom Akira bokáját. Felkiált, a homloka gyöngyözik.
 – Senki nem halt még bele – vonom magamra Akira figyelmét, aki óvatos mosollyal viszonozza az enyémet. – Kapsz felmentést a reggeli gyakorlatról is, annak meg legbelül mindenki örül – vigyorgok rá.
 Akira felnevet, amikor egy kéz nehezedik a vállamra, és Zero guggol le mellém, a földre teszi az elsősegélydobozt.
 – Segítsek valamiben? – kérdezi. Egy pillanatig nem mondok semmit, csak kinyitom a dobozt, és beletúrok a tartalmába, fájdalomcsillapító kenőcs után kutatva. Aztán megragadom Zero alkarját.
 – Akira, kik vannak veled egy szobában?
 – Shunsuke, Rutta és Kyohei – sorolja. Nagyjából rémlenek az arcok. Zerohoz fordulok.
 – Keresd meg őket! Jöjjenek ide, és vigyék be Akirát a szobába, az egyikük pedig segítsen neki borogatni a lábát – mondom. Zero bólint, feláll, és tisztelgés nélkül távozik. Ügyet sem vetek az arcátlanságára, szinte fel sem tűnik a dolog. Bekenem Akira bokáját, óvatosan, nehogy nagyobb kárt okozzak, és mire készen vagyok, már ott toporog mellettem a három férfi, kissé távolabb Zero.
 – Eldöntöttétek, ki fogja borogatni a lábát? – állok fel, majd leporolom a nadrágomat. Az egyikük, talán Shunsuke, felemeli a kezét, majd mindhárman tisztelegnek, és besegítik Akirát a hálókörletbe. Felsóhajtok. Elvesztettük a döntőt, ez igaz. De legalább az emberem jól van.
 Zerohoz fordulok. A pályán már nagyjából senki sincs, csak pár ember lézeng rajtunk kívül. Óvatosan intek a fejemmel Zeronak, hogy kövessen, és megindulok az irodám fele, az ő lépteit tisztes távolságból hallom. Amikor az épülethez érek, az oldalához visz a lábam, oda, ahol először találkoztam vele. Az egyik ablak erre néz, a kopott párkányon pedig sunyiban elrejtettem még régebben egy doboz cigarettát és öngyújtót. Már nagyon régen nem jöttem ki cigizni.
 Zero mellém ér, és felé nyújtom a dobozt. Kihúz egy szálat, a szemében mintha meglepődöttséget látnék. Leguggolok a párkány alá, ő pedig követi a mozdulataimat. Előbb a saját, majd az ő cigarettáját gyújtom meg, a kezünk összeér, ahogy az öngyújtóval a csikk felé nyúlok. Néma csendben guggolunk egymás mellett, a vállunk összeér, Zero ügyel arra, nehogy belássak a maszkja alá, így sűrűn szív egy-egy rövidebb slukkot, míg én jó mélyeket lélegzem a tömény füstből.
 – Megleptél – mondja hirtelen, mire kíváncsian felé kapom a fejemet. Az arcunk közel van egymáshoz, így inkább rögtön vissza is fordulok a cigarettám felé. Pedig nekem nincs szükségem testi dolgokra, lelkiekre meg pláne.
 – Mivel? – bököm oda. Zero felsóhajt és leül a porba.
 – Akira. Senki nem várta volna el, hogy a százados lássa el – feleli. Nem érzem a hangjában a kihívást, csak egy egyszerű tényt közöl.
 – Mondj olyat, aki rajtam kívül jobban tudná – mondom, de nem nézek rá. Felnevet. A csikkek lassan leégnek, így elnyomom az enyémet a földön. Zero is így tesz. Végeztünk, mégsem állunk fel, nem tudom, miért, egyszerűen nincs kedvem megmozdulni. Végül lecsusszanok Zero mellé a koszba, és átkozom magam, amiért ilyen felelőtlen vagyok.
 – Rossz példát mutatsz – jegyzi meg Zero, a hangján hallom, ahogy mosolyog. Már nyitnám a számat, amikor még hozzáteszi:
 – Ne mondd, hogy én kezdtem!
 Összeszorítom az ajkaimat, és ránézek. Az arca még mindig közel van az enyémhez, de ezúttal tudatosan nem kapom el a fejemet, és a szemébe nézek. Vajon milyen lehet a maszk alatt? Az ujjaim megmozdulnak, és az arcához közelítenek, de Zero szokás szerint elkapja a csuklómat. Már várom a szorítását, az éles fájdalmat, de semmi ilyesmi nem történik. Aztán a tenyerét felcsúsztatja az enyémhez, az ujjainkat lágyan egybefonja, és a kezeinket leengedi a combjaink közé. Elfordítom a fejemet, először a kezünket figyelem, majd oldalra nézek, és a földet bámulom tovább. Csendben ülünk egymás mellett, Zero hüvelykje néha megcirógatja a tenyeremet, és olyankor meg-megakad a levegőm. A fejemben közben vagy ezerszer lejátszódik a jelenet, amikor Zero a nyakamhoz hajolt, éreztem, ahogy az orrán keresztül kifújja a levegőt, a maszkja érintése a bőrömön. Észre sem veszem, hogy felgyorsul a légzésem. Zero felé kapom a fejem. Engem néz, a szemében ezúttal tisztán látom azt a tüzet, amit a múltkor. Valamiért tetszik a helyzet.
 – Zero..! – kezdeném, de ekkor lépteket hallok. Elengedem a kezét, és villámgyorsan felpattanok, találomra az egyik elszórt csikkre szegezem az ujjamat.
 – Állj fel, de tüstént, és szedd össze a csikkeket! Azt hittem, már az első alkalommal elég világos voltam, de úgy tűnik, neked beszélhetek! – Kissé hangosabban beszélek a szokottnál, próbálom minél hitelesebbre megformálni a show-t. Zero szemein látom, hogy próbálja visszafojtani a nevetést, de azért mérges, amiért megzavartak minket.
 Felnézek, és meglátom Akanét, aki tiszteleg, majd az arcán átfut valami, ami mintha valamiféle szórakozott felismerés lenne.
 – Uram! – mondja komolyan. Még egy utolsó pillantást vetek Zerora, jelezve, hogy tegye meg, amit mondtam, aztán elmehet, és Akane oldalára lépek. Elsétálunk az irodám mellett, és a hálókörletek felé vesszük az irányt.
 – Gondoltam érdekel, mi van Akirával – vezeti fel Akane. Az utóbbi időben tényleg sikerült feloldódnia a társaságomban, és büszke vagyok rá.
 – Tulajdonképpen igen – bólintok.
 – Shunsuke azt mondta, apad a duzzanat. Én is ránéztem, nem valami jelentős a változás, de egy ficamhoz képest javulás.
 Elmosolyodok.
 – Mit szólnál, ha augusztus negyedikén nem erőltetett menetre mennénk, hanem kinevezést osztanék? – pillantok rá. Láthatólag zavarban van, nem érti, mégis hogy jön ide a hirtelen témaváltás.
 – Ez egy jó ötlet, de… Mire gondolsz?
 A mosolyom kiszélesedik, és megveregetem a vállát.
 – Tisztet csinálok belőled.