Katonák Kézikönyve - 2014. július 9.

 Akanével egyre inkább összhangban vagyunk. Már szinte olyan, mint egy tiszt, hiába nem kapta még meg a rangjelzést. A ma délutáni gyakorlatot úgy döntök, hogy dacára az esőnek, meg fogjuk tartani. Akane az egyik oldalamon, a tisztek a másikon. Minket sem véd semmi az esőcseppektől, ahogy az éppen bemelegítő katonákat sem. Zero az utóbbi napokban meglehetősen engedelmes volt, de csak azért, mert kerül, így büntetést sem kapott azóta. Az étkezőben a maszkja alá csempészi az ételt, úgy eszik, és bár sokan megbámulják, köztük velem, mégsem zavartatja magát. Végül is, elértem a célomat, ahogy elnézem, sikeresen betörtem.
 – Akane, most már állj be!
 Rá sem nézek, csak feléje döntöm a fejemet, a szemem sarkából látom a tisztelgést, és lassan a többiek közzé vegyül. Mindenki tudja, mi a dolga, a tiszteim irányításával gyakorolni kezdenek, én pedig csak figyelem őket. Ekkor látom először azt, mennyire lassú is Satsuki. Az egyik tisztem bele is veszik, de nem nagyon talál rajta fogódzót, ugyanis az újoncról minden lepereg, aztán visszaáll a létramászáshoz Akane mögé.
 Bár már hozzászoktam az esős alkalmakhoz, a gyakorlat végére elismerem, hogy fázom, ám nem mutatom ki. Hiába, legszívesebben bemennék a szobámba, ledobálnám ezeket a vizes göncöket, vennék egy jó, forró fürdőt… Francba ezzel az egész szarral már! Végigpillantok a katonákon, a szemem megakad Zeron. Az átázott egyenruháján át látom az izmait, ahogy sok másik katonának is, mégis elidőzik rajta a tekintetem, persze nem sokáig, nehogy bárki észrevegyen. A katonaságban ezt tiltják, na, nem mintha annyira vágynék bárkire is. Századosként nem tehetem meg, és nincs is rá szükségem.
 Miután vége a gyakorlatnak, a szobámba vonulok, ahol átöltözök egy tiszta egyenruhába, amelyikből facsarni lehet a vizet, pedig száradni rakom az ablakpárkányra. Ezt követően az irodámba megyek, de a katonák hálórészlegén keresztül vezet az utam. Nem fogom az esőben kerülgetni az épületeket, meg egy kis ellenőrzés is jót tehet.
 A folyosón Ritsube botlok, aki egy tisztelgés után beszélni kezd hozzám, a levelezésről kérdezősködik, milyen hamar kapják kézhez a leveleket, küldhetne-e esetleg valamikor egyet a családjának, és egyéb ilyen apróságok. Azonban engem sokkal inkább leköt az, ami a háta mögött zajlik, így a válla felett kényelmesen elnézve, néha válaszolva egy-egy kérdésére, figyelem a jelenetet.
 Satsuki az ajtajukban támaszkodik, és a szemközti fürdőhelyiség felé néz. A keze karba téve, a nyelvével végignyal a szája szélén. Mintha valaki állna vele szemben, de egy hosszú lábon és egy törülközőszegélyen kívül mást nem látok. Aztán Akane libben át, eltűnnek az ajtó mögött, mintha a zár is kattanna. Vajon hol lehet Zero?
 – Bocs, mit is mondtál az imént? – vigyorgok Ritsura.
 – Elmehetek a közös helyiségbe megírni a levelet a húgomnak, uram? – kérdezi, mire bólintok egyet. A szeme hálásan csillan, tiszteleg, és elsiet mellettem a közös helyiség irányába. De engem sokkal jobban foglalkoztat, amit az imént megtudtam. Majd a héten kipuhatolom Akanét. Ahogy elhaladok az ajtó mellett, mintha hallanék egy halk sóhajt, de gyorsan megrázom a fejemet. Csak két kanos katona.
 Az irodámhoz érve meglepődök. Zero az ajtó melletti padon üldögél, ahol az elbeszélgetésre várók szoktak. Amikor közelebb érek hozzá, felnéz rám, a tekintetéből most semmit nem tudok kiolvasni. Eszembe jut, ahogy nemrég a raktár falához préseltem, és a hajammal babrált. Egy pillanatra lehunyom a szememet, hogy elhessegessem a képet.
 – Mit keresel itt?
 Megvonja a vállát.
 – Két napja itt alszom – feleli. Szóval Satsuki már két napja édesgeti Akanét.
 – És Ritsu? – kérdem.
 – Nem tudom – vonja meg a vállát. Kikerülöm, és a kilincsre teszem a kezemet. Gondolkozom, végül intek neki a fejemmel, és beinvitálom. Van egy szék a sarokban, rámutatok, hogy üljön le, én pedig helyet foglalok az asztalom mögött. Kinyitok egy könyvet a stratégiáról, és kijegyzetelem a sárga filccel kiemelt részleteket egy füzetbe. Közben ügyet sem vetek Zerora. A könyv végigvesz minden eddig ismert csatát és háborút a világon, ábrái részletesek, mégis könnyedén követhetőek. Azonban alig egy órát dolgozok, amikor rázni kezd a hideg, a fejem pedig lassan, de biztosan széthasad. Leteszem a tollat, és bár próbálom megállni, megborzongok.
 Zero feláll a székről, és az asztalom mellé lép. Már tiltakoznék, amikor hűvös tenyere a homlokomra tapad. Összeráncolja a szemöldökét, én pedig tudom, hogy lázam van. Nem szól egy szót sem, csak kisétál az irodámból. Próbálok minél kisebbre összehúzódni a székemben, és melegen tartani magamat, a szememet lehunyom, úgy kevésbé fáj a fejem. Az ajtó nyikorgására eszmélek. Zero az. Egyik kezében vastag pléd, a másikban gőzölgő bögre. Utóbbit az asztalomra rakja, ügyelve, nehogy a papírjaim közelébe tegye, míg a plédet a hátamra teríti. Egyből magam köré ügyeskedem az anyagot, és fél kézzel a bögre felé nyúlok. Fújom a teát, hogy hűljön, majd az egészet egyhuzamban ledöntöm.
 – Ki adott erre parancsot, hm? – kérdezem Zerotól.
 – Senki.
 – Akkor meg?
 Vállat ránt. Egy darabig még szúrósan nézek rá, aztán ismét kiráz a hideg, és szorosan magam köré csavarom a plédet. Kurva eső. Csendben ülünk, én morcosan bámulom hol őt, hol a spalettákat, míg Zero az asztalom mellett állva nézegeti azt.
 – Kapnak büntetést? – kérdezi végül. Csak nehezen jut el az agyamig, hogy Satsukiről és Akanéről van szó. Óvatosan megrázom a fejemet. Még mindig tompán fáj, bár a teától lényegesen jobb.
 – A szabályzat szerint kéne – köt bele a döntésembe.
 – A szabályzat szerint a parancs megfellebbezéséért is kéne – vágok vissza. Felkuncog.
 – Szóval a te szabályaid szerint játszunk – jegyzi meg, önkényesen megfeledkezve a rangomról, letegez. Megmarkolom a plédet.
 – Nincsenek szabályaim – vetem oda.
 – Mégis megszeged a seregéit.
 Felfújom az arcomat, és idegesen pillantok rá.
 – Az elmúlt percben te is rögtön kettőt hágtál át, mégsem küldtelek vissza a klotyók fölé, vagy ki az esőbe fekvőtámaszozni.
 Nehogy azt higgye már, hogy ő tesz nekem szívességet, holott bármelyik percben megtehetném azt, amit az imént mondtam, sőt, még rosszabbat is. Öntelt tuskó.
 – Egy hete még simán megtetted.
 – Azt akarod, hogy megbüntessem őket, vagy mi? – fintorgok. Látom, ahogy a maszkja alatt vigyorog, és legszívesebben lekevernék neki egyet.
 – Nem, de feltűnő lesz, ha én és Ritsu mindig kint vagyunk éjszakánként, nem? Legalább az egyikünknek kéne valami… Biztos hely – pedzegeti. Sejtem, mire gondol, így bólintok. Ha nem akarom, hogy hülyének nézzen a század, amiért rajtam kívül mindenki tudja, mi zajlik Satsuki és Akane között, ezzel csorbát ejtve a tekintélyemen, akkor lépnem kell.
 – Mindketten jöhettek az irodámba – bólintok. – Hozzatok be majd padokat.
 Valami átfut a tekintetén, de mielőtt még megfejthetném, fölém hajol, az arca nem messze az enyémtől.
 – Végül én értem el, hogy tisztelj engem és a parancsaimat – suttogja, a keze közben lassan az arcomra kúszik. Összeráncolja a homlokát. – Feküdj le, a végén még felforrsz itt nekem.
 Azzal felkapja a bögrét, és kisétál az irodámból.