Katonák Kézikönyve - 2014. július 10.

 Ma már felkelni sem tudok az ágyból. A lázam valószínűleg nagyon magas, úgy érzem, ha akárcsak egy lépést is megtennék, nyomban összeesnék. De az emberek nem láthatják így a századost. A francba! Ráadásul a hideg is ráz, hiába takaróztam be állig. Gyógyszer is kéne…
 Végül összeszedem magam, és minden utamba eső dologba belekapaszkodva elvánszorgok az ajtóig. A kezem már a kilincsen, amikor kopognak. Kinyitom az ajtót, és lehunyom a szemeimet, mielőtt elájulnék, aztán a látogatóm arcába nézek. Akane.
 – Elnézést a zavarásért, uram. Hozzak valamit? – kérdezi. Csak egy erőtlen bólintásra telik tőlem, ő pedig láthatja, hogy alig állok a lábamon, így óvatosan visszaterel az ágyamhoz. Miután újból párnát ér a fejem, vacogva magamra rángatom a takarót, és megpróbálok Akane arcára fókuszálni.
 – Vezényeld le a tisztekkel a reggeli gyakorlatot… És küldd ide Zerot – szűröm ki a fogaim között. Tiszteleg, majd feláll mellőlem, és megindul az ajtó felé. Ekkor eszembe jut, amit tegnap láttam, és bár valószínűleg a láz miatt, muszáj utána szólnom.
 – Akane!
 Megfordul, a tekintete közömbös.
 – Néha engedjétek be Ritsuéket aludni.
 És ekkor meglátom az első, igazán valós érzelmet az arcán, bár lehet, csak képzelem, de mintha kétségbe esne, sokkolná, amit mondtam. Összeszorított szájjal távozik a szobámból. Muszáj volt megjegyzést tennem a dolgokra, mert így a végén még azt hitték volna, hogy a századost könnyedén át lehet verni. Ezzel a megjegyzéssel pedig valószínűleg megőrzöm a tekintélyemet, és egyben hagyom, hogy folytassák Satsukivel a dolgaikat. Akane ismeri a játékszabályokat, és igazodni fog hozzájuk.
 Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor Zero tisztelgés nélkül lép be a szobámba, a kezében egy bögre forró tea. Leteszi az éjjeli szekrényemre, és közben meglepően indiszkrét módon körbenéz. Mintha a szeme megakadna a térképemen, de gyorsan tovább siklik, mígnem újra kiköt rajtam. A teára bök.
 – Szereztem bele lázcsillapítót – mondja. Belekortyolok a teába, és jólesően megborzongok, ahogy a forró ital átjárja a bensőmet. Tervem van Zeroval a múltkori miatt. Tervem, amelyről gondolom sejtése sincs, és nekem óriási elégtételt fog okozni.
 – Elég magabiztos voltál tegnap – jegyzem meg. – Tisztelni téged és a parancsaidat? Tudod, mit jelent ez valójában? – pedzegetem. Zero kíváncsian néz rám.
 – Fingod sincs – fintorgok, majd ismét belekortyolok a teámba. – Éppen ezért, hadd segítsek ezen az apró, jelentéktelen problémádon! Amíg nem épülök fel, te vagy a parancsnok, és ha nem végzed jól a dolgodat, akkor…
 A bögrét az éjjeli szekrényre teszem, és feljebb húzom magamon a takarót.
 – Van rosszabb a vécépucolásnál. Ha a tisztek zúgolódnának a parancsom miatt, küldd ide őket!
 Zero felhorkan.
 – Én vagyok a parancsnok. Azt csinálok a tisztekkel, amit akarok – jelenti ki, majd közelebb hajol hozzám, a kezét a homlokomra teszi, a hangját visszafogja. – És veled is – suttogja. Ezután feláll, és kisétál a szobámból. Csak akkor engedem meg az arcomra kúszni az elégedett mosolyt. Pontosan ezt vártam tőle.
 Hamarosan maga Zero tér vissza, a kezében egy tálca étel, rajta még egy gőzölgő pohárral. A lázam kissé mintha lejjebb ment volna, és muszáj elengednem egy horkantást, amikor felülve az ölembe veszem a tálcát.
 – Te vagy a parancsnok. Miért nem küldtél ide valakit a kajával? – kérdem, majd nekilátok enni. Zero önkényesen leül az ágyam szélére.
 – Megkérdőjelezed a döntésemet? – néz rám, a szeme melletti nevetőráncok elárulják. Legszívesebben leönteném őt a forró teával. Végül felsóhajt.
 – Most biztos azt hiszed, kellemesen fogsz szórakozni, amíg én parancsolok, mi?
 Nem válaszolok, csupán megvonom a vállamat. Zero ekkor megragadja az államat, és egészen közelről a szemembe néz, az arca alig pár centire az enyémtől. Mintha egy apró, rövid pillanatra elgyengülnék, és még élvezném is a helyzetet, amikor nyílik az ajtó, és Zero már a falamon lévő térképet vizslatja gondosan. Remélem, nem jön rá, mire szolgálnak a piros jelzések. Akane két tisztelgést követően lecövekel mellettem.
 – Nem beszélhetnénk esetleg négyszemközt, uram? – fordul félig felém, félig Zero felé, mint aki nem tudja eldönteni, pontosan kinek címezi a kérdését. Zero tekintete lassan elszakad a térképtől, majd kisétál a szobámból, és gondosan bezárja maga mögött az ajtót.
 – Mit akarsz? – kérdezem Akanétől két falat között. Szinte fájóan egyenes tartással cövekel le az ágyam mellett.
 – A tisztek küldtek, hogy bizonyosodjam meg arról, hogy a körülményekhez képest jól van, uram – mondja. A fejemet csóválva vigyorgok. Szóval arra kíváncsiak, hogy nem ment-e el az eszem, amiért Zerot neveztem ki helyettesemként.
 – És mit fogsz nekik mondani? – nézek fel Akanére.
 – Nem azt, amit hallani akarnak, uram
 Elvigyorodom. Sosem bíztam meg igazán a tisztekben, csak jobbak voltak, mint a többiek, nulla tehetséggel. Már alig várom, hogy közéjük emelhessem Akanét.
 – Szóval azt, hogy nem lázálmok közt vergődve neveztem ki Zerot – teszem félre a tálcát, majd ledöntöm a még mindig meleg italt. Bár nem akarok gyengének tűnni, mégis bebújok a takaró alá, miután a bögrét is a tálcára tettem.
 – Valami ilyesmi, uram – húzza félszeg mosolyra a száját. Felsóhajtok.
 – Ha kettesben vagyunk, hagyd el a formaságokat – kérem. A testtartása azonnal lazábbá válik, már nem olyan feszes, mint valami cölöp. Bólintva nyugtázom, és én is megengedek magamnak, egy óvatos mosolyt. Hirtelen verni kezd a víz, a ruhám se perc alatt tapad a testemhez, és tudom, hogy ebből átöltözés lesz, különben még jobban megfázom. De legalább a lázam hamarosan már nem lesz probléma.
 – Ide tudnád adni a szekrényből a zöld pizsamámat?
 Akane odamegy a térkép mellett lévő falba épített fehér, kopott szekrényhez, majd rövid matatás után az ágyamra teszi a ruhámat. Megköszönöm neki, majd intek, hogy mehet.
 – Köszönöm, hogy nem szedsz szét minket Satsukivel – mondja, a keze a kilincsen. Vállat rántok.
 – Most Zero a parancsnok. Neki köszönd – térek ki okosan a magyarázat elől. Akane kissé lazábban tiszteleg, és kilép az ajtón. Ekkor kibújok az ágyból, és villámsebességgel kezdek átöltözni. Alsót nem hozattam, így a szekrényemben gyorsan keresek egyet. Már fordulnék vissza húzni a pizsamanadrágot, amikor nyílik az ajtó, én pedig kővé dermedek a szobám közepén.
 – Mi van? – förmedek rá Zerora, az arcom közben felforrósodik. Kicseszett láz!
 Zero végigmér, a tekintete mintha elidőzne a combjaimon, aztán belép, és becsukja maga mögött az ajtót. Közben észhez térek, és gyorsan felkapom a nadrágomat, hogy visszabújva a paplan alá, sötéten méregessem Zerot.
 – Kifelé! – sziszegem. Ahelyett, hogy hallgatna rám, leül az ágyam szélére, a tekintete a tálcára siklik, rám, majd a térképre a falon.
 – Ezért mondták a tisztek, hogy paranoiás vagy – bök a fejével a piros pontok halmaza felé. – Lehetséges orosz támaszokat, bázisokat és támadási felületeket jelölnek, igaz?
 Nem válaszolok, csak nézem, ahogy feláll, majd a kezével végigsimít a pontokon, néhány felett kissé elidőzik, mintha sorban tanulmányozná őket. Figyelem a szemeit, próbálom kitalálni, mi játszódik le benne, de csak érdeklődést látok bennük, gúnynak semmi nyoma. Kibújok az ágyból, és lassan mellé lépek, követem az ujját, ahogy végigsiklik a térképen.
 – Hozz ide egyet! – kopogtatja meg az utolsó pontot.
 – Hozz te! – vágok vissza zsigerből, aztán leesik, hogy akkor a cuccaim között turkálna, így végül lehajtott fejjel lépek az éjjeli szekrényemhez, és előveszem az egyik öntapadós korongot. Odalépek a térképhez, és kíváncsian nézek Zerora. Mögém lép, az arca a vállam felett, a jobbjával pedig az én jobbomat fogja. Hallom a légzését, ahogy a kezemet lassacskán elnavigálja a Funagata felett északnyugat felé, és a Mogami folyó elágazására nyomja a korongot.
 – Itt könnyedén be tudnak keríteni – suttogja. – Két oldalról a folyó, a harmadikról ők.
 Erre még miért nem gondoltam? Pedig annyira egyértelmű, csak szimpla logika az egész! És Zeronak igaza van. Az oroszoké a folyó túlpartja, se perc alatt végeznének bármilyen egységgel. Csak a bolond próbálná meg délről bevenni az elágazást. Ha viszont lejjebb átjutunk a folyón, és a parton kisebb egységekben mozgunk, akkor akár visszavehetjük a régi Kiyokawa állomást is. Egy kulcsfontosságú területet juttatna a kezünkre.
 – Mégiscsak hasznos vagy – bököm ki. De valami megváltozott.
 – Megint lázas vagy – motyogja, a maszkja lágyan végigsiklik a nyakamon. Rekordsebességgel szakadok el tőle, ám mire hátrafordulok, mintha mi sem történt volna. A légzése lassú, az én zihálásomhoz képest mindenképp, azonban a szemei ismét elárulják. Valami olyat látok bennük, amit már régen nem. Aztán pislog, és a láng kihuny a tekintetében. Felveszi az üres tálcát és a bögrét, majd az ajtóhoz lép.
 – Beküldöm a vacsorát.