Katonák Kézikönyve - 2014. július 2.

 A szobám falára felakasztott térképet tanulmányozom, az egyik kezemben egy öntapadós vörös korong, a térkép több pontjára rakott pontokhoz hasonló. Belepillantok a jegyzeteimbe, hogy ellenőrizzem az elméletem helyességét, majd a korongot a Funagata északi oldalára helyezem, a papírjaimat a párnám alá teszem.
 Aki tud a térképről, az mind bolondnak tart. Nem hiába. Rajtam kívül senki sem hiszi el, hogy újra háború lesz. Amikor az oroszok játszi könnyedséggel elfoglalták négy északi prefektúránkat, a csaták abbamaradtak. A kormány könnyedén veszi, a katonaságot továbbra is fenn tartják a látszat kedvéért, de úgy hiszik, végleg megszabadultunk az ellenségtől. Sültbolondok. Játszi könnyedséggel vették el a területeket tőlünk, miért állnának le végleg, ha ennyire egyszerű lenne az egész? Készülnek valamire. Ez a valami pedig bármelyik nap bekövetkezhet.
 Amikor ezt előadtam az ezredesemnek, kinevetett. Kiváló, ámde bogaras katonának nevezett, viszont az elhivatottságommal az enyém az egyik legjobb század, így megtarthattam a tisztségemet. Az már más kérdés, hogy az én osztagomon csinálja a legtöbb erőltetett menetet és gyakorlatot, de vagy megtanulják élvezni, vagy kirakom a szűrjüket.
 Kisétálok a hálókörletből, és gyakorlótérre megyek. Páran már nyújtanak a lelkesebbek közül, amikor megjelenek, tisztelegnek. Biccentek. Az újak közül még senki sincs itt. Odaintek az egyik katonának.
 – Kerítsd elő az újoncokat! – adom ki a parancsot. Újból tiszteleg, és elnyargal. Közben lassanként megtelik előttem a pálya, egyre többen nyújtanak, már tudják, mire számítsanak. Nálam a reggeli előtti gyakorlat nem csak holmi futkosás meg pár laza vállkörzés. Ó, nem! Amikor a katona visszatér az újakkal, páran a hátsó sorok felé iszkolnak. A duruzsoló csevegés már-már bántja a fülemet, így veszek egy mély levegőt.
 – Csendet! Tisztelegj! – kiáltom. Pár újonc összerezzen a hangomra, de hamarosan az egész század tiszteleg előttem. Ez mindig büszkeséggel tölt el.
 – Tíz tízes sort! Utána pihenj! – A parancsot ezúttal halkabban adom ki, de a hangomat még így is garantáltan mindenhol hallják. A katonák elkezdenek sorokba rendeződni, közben számolgatom az első két sort, hogy biztos mindkettőben tízen legyenek. Amikor abbamarad a mozgolódás, megindulok a katonák mellett. Tíz, tíz, tíz… Mindig tíz. Kivéve az utolsó sorban. Kilenc. Egy valaki hiányzik. És ekkor beugrik. Lassan előresétálok, a járásom peckes. Intek az egyik tisztemnek.
 – Futtasd meg őket! A szokásos.
 Tiszteleg, majd átveszi a helyemet, és már kezdene belelkesedni, amikor még visszaszólok:
 – Ha visszaértem, lefutod te is.
 A fogát szívva bólint, én pedig megindulok a hálókörletek felé. Az újoncok részlege felé veszem az irányt, ahol kopogás nélkül nyitok be az egyetlen csukott ajtón. Zero háttal nekem alszik az ágyában, lassú, egyenletes szuszogása töri csak meg a szoba csendjét. Nesztelenül lépkedek oda hozzá, és megforgatom a szememet, amikor észreveszem, hogy még most is rajta van az a nyavalyás maszk. Milyen kár, hogy ma nem viselheti… Már nyúlok a nevetséges darab felé, amikor hirtelen rámarkol a csuklómra, és csavar rajta egyet. Nem bírom megállni, felszisszenek, és hátrébb lépek egyet.
 – Uram – ásítja, ahogy felül, és hanyagul tiszteleg közben.
 – Öt perced van felöltözni. Utána jössz, és beállsz reggeli gyakorlatra. A többiek utána mennek reggelizni, te pedig kitakarítod az irodámat. Tegnap rengeteg sarat hordtak be – sorolom a teendőit. – Gondolom, már csináltál éhgyomorral erőltetett menetet.
 Sarkon fordulok, és kimegyek a szobából. Megtámaszkodom a szemközti falnál, és legszívesebben rágyújtanék. Zero felbasz. Nem kéne éheztetnem, sőt, utálom ezt csinálni, mert már nekem is volt részem erőltetett menetben éhesen, elcsigázottan. De nem törhetek meg. A parancs az parancs. Kiadtam. Ennyi. Meglepő módon Zero öt perc múlva már mögöttem baktat a folyosón, ki a gyakorlótérre. A többi katona még fut, a tisztem mellé lépek, Zeronak pedig intek, hogy csatlakozzon.
 – Mennyinél vannak? – kérdezem.
 – Ez a nyolcadik, uram – feleli, aztán az intésemre ő is beáll a futókhoz. Hamarosan már csak ők ketten futnak Zeroval, és igencsak meglep, hogy a maszkos könnyedebb léptekkel, gyorsabban halad a tisztemnél. Ráadásul még enni sem kapott a tegnapi érkezése óta. Közben nekiállok vezényelni a gyakorlatot, fekvőtámaszok, guggolások és felülések követik egymást, aztán a maradék kettő is becsatlakozik. Minden simán megy, főként az újoncokat figyelem, leginkább a tegnapi csonka négyes kelti fel a figyelmemet: Ritsu lelkes, bár néhol kissé pontatlan, bírja szuflával. Jó fiú. Satsuki lomha. Máshogy nehezen lehetne megfogalmazni azt, hogy mire a többiek készen vannak a harminc felüléssel, ő még mindig csak húsz körül jár. Akane egybevág az elvárásaimmal, ugyanis gyönyörű, megfelelő ütemű fekvőtámaszai és tökéletes szögben végrehajtott guggolásait még én is elismerően figyelem. Zero átlagos. Nem is vártam többet.
 Aztán levezetésként következnek a négyütemű fekvőtámaszok.
 – Ma egy újonc fog számolni – mondom. Páran megkönnyebbülnek. A reggeli gyakorlat nem sétagalopp, ezt elismerem. Elmosolyodom, és megkeresem Ritsu tekintetét. Látom, ahogy mozdul az ádámcsutkája nyelés közben. Satsuki szemeiben látom az elszántságot, de most nem őt akarom. Zero pillantásából egyből leveszem, hogy valószínűleg gúnyosan mosolyog a maszkja alatt. Remélem, megrohadt már a feje abban a göncben, és hajlandó lesz levenni végre. Akane közömbös. Még akkor is, amikor a mosolyom kiszélesedik. Tudom, hogy tudja. Mégsem látom, hogy meginogna.
 – Akane fog számolni – mondom kissé szórakozottan. – Hangosan!
 Egy villanásnyi időre összepréseli az ajkait. Tapsolok.
 – Egy, két, há’, négy! – mondja hangosan. Meglep, mennyire pontosan követi a mozgása a szavait. Tetszik. Miután vége a gyakorlatnak, Zeroval együtt magamhoz intem.
 – Jól van. Az erőltetett menet előtt találkozunk a lőtéren. Elmehetsz! – mondom Akanének, aztán Zerohoz fordulok, és tetőtől talpig végigmérem. Unottan néz le rám. Nem látom rajta a fáradtság jelét.
 – Na, húzd utánam a beledet! – bököm neki oda, majd megindulunk az irodám felé. Közben teszünk egy kis kitérőt a felmosó vödörért meg a rongyért, és természetesen a konyhára is beugrunk a kajámért. Zero a tálcával és a takarítószerekkel egyensúlyozva lép be utánam az irodámba, ahol az intésemet követve az asztalra teszi a reggelimet. Helyet foglalok a székemen, ő pedig hanyagul megáll előttem.
 – Kezdheted! – parancsolom, aztán belekortyolok a vizembe és harapok egyet a lazacos onigiribe. Zero úgy tesz, ahogy mondom, meglehetősen hatékonyan dolgozik, és mindent felmos körülöttem. Végül megáll mellettem, és lenéz rám. Kicsit arrébb húzódom a széken, zavar, hogy ennyire közel van hozzám.
 A tányéromban van még egy félbehagyott onigiri, amit már nem bírtam megenni. Zero odanyúl, majd felkapja, és a maszkja alá benyúlva enni kezd. Pofátlan tuskó!
 – Megint a vécék fölé akarsz görnyedni? – kérdezem halkan, ahogy lassacskán eltünteti a maradékomat. Undorító. Lenyeli az utolsó falatot, és felvont szemöldökkel néz le rám.
 – Ezt nem zárta ki a parancs – utal arra, amit az imént művel. Összeszorítom az állkapcsomat, és lassan bólintok egyet. A fenébe is, igaza van! Még senki sem forgatta ki ezelőtt a parancsaimat, ráadásul úgy, hogy az ellen ne tehessek semmit. Nem mondhatom neki, hogy köpje vissza a kaját! Lassacskán felállok, végig tartva a szemkontaktust, de még így is sokkal magasabb nálam.
 – Utánam! – mordulok végül rá, és elindulunk a lőtér felé. Akane már ott van, mihelyst meglát, tiszteleg. Intek Zeronak, hogy igazítsa meg a céltáblákat, és amíg dolgozik, addig Akanéhez fordulok.
 – Azt mondják, pontosan lősz. Ha így van, akkor kihagyhatod a délutáni lőgyakorlatot, és segíthetsz nekem megtervezni a holnap reggeli gyakorlatot – mondom neki. Bólint, majd amikor Zero visszatér, elveszi az egyik puskát a tartóból, és rám néz. Bólintok. Lő. Sorra veszi a céltáblákat, és egyszer sem hibázik, mindig a közepét találja el, sosem fecsérel túl sok időt a célzásra. Amikor a bábukhoz érünk, már szinte rutinosan találja el a szívük közepét jelző vörös rongyot, és miután Zeroval elindítatom a mozgó bábukat, nos, ott sem okoz csalódást. Lassú, elégedett tapsba kezdek. Már eldöntöttem: tisztet fogok csinálni belőle.
 – Készüljetek fel az erőltetett menetre! – parancsolom nekik, de Zero még marad.
 – A parancs neked is szólt! – jegyzem meg unottan, ám mégsem mozdul. Hát jó. Közelebb lépek hozzá, egészen közel. A háta a raktárbódé falának préselődik, szeme sem rebben, a tekintete inkább kíváncsi. Megragadom a gallérját. Felemeli a kezét, és a hajamhoz nyúl, kisimítja az egyik tincsemet a szememből, mire arrébb rántom a fejemet.
 – Te velem ne totojázz – suttogom. – Mert el fogom érni, hogy tisztelj engem és a parancsaimat.
 Azzal sarkon fordulok, és mintha mi sem történt volna, kisétálok a lőtérről.