Hogyan ne forgass love hotelben - 4. szabály: Fogd a kamerát és futás!

 Az ajtóból figyelem, ahogy Jekyll és Kazuha a kamerát bámulják, és figyelem a reakciójukat. Kazuha pipacsvörös, míg Jekyll arcán levakarhatatlan vigyor ül. Szóval létezik a felvétel! Legszívesebben elmarnám a kamerát, de eszembe jut Mel és a Pikachus powerbankem, amit valószínűleg ő érne el hamarabb, majd átadná Jekyllnek kivégzésre. Még mit nem! De még így is enyém lehet a kamera és a felvétel.
 – Töröld le! – nyavalyog Kazuha, mire Jekyll elhúzza tőle a kamerát és összecsukja.
 – Nem-nem! – nyújtja ki a nyelvét, majd Kazuha füléhez hajol, és valami mocskosat súghat neki, mivel a dobos egyre inkább zavarba jön. Én bírom őt, meg minden, de nem értem Jekyll ízlését. Az első alkalommal még izgalmas lehetett, de mostanra azt hiszi az ember, hogy már ráunt. De vajon a felvételen is ilyen félénk? Jaj, nem bírom, annyira meg akarom nézni!
 – Jekyll! – szólok oda a basszerosnak, mire kérdőn felém pillant.
 – Kössünk alkut, jó? Ha megnéztétek, akkor odaadjátok nekem, na?
 A pillantása elsötétül.
 – Mel?
 Rémülten a gitárosra nézek, akinek már híre hamva sincs a szobában, mire megpördülök, és észreveszem az asztalnál, ahogy egykedvűen nézegeti a Pikachus powerbankemet, ami veszélyesen közel van egy pohárnyi vízhez.
 – De Meeel! – nyafogom. – Ugye te is meg akarnád nézni a helyemben? Ne csináld ezt, Agehától kaptam szülinapomra! – kérlelem, ám az utolsó mondatomnál a Pikachu veszélyesen közel kerül a víz tükréhez. Nem kellett volna megemlítenem neki Agehát, de ez most nem számít.
 – Bármit megteszek, csak add vissza! Légy szíves! – nézek rá könyörgő szemekkel.
 Mel felsóhajt, és megkerülve az asztalt a kezembe nyomja a Pikachumet, amit zsebre vágok, majd magamhoz ölelem Melt. Hallom, milyen gyorsan ver a szíve, és az ajkaimba harapok. Remélem, hamar talál majd magának olyasvalakit, aki érdemesebb a szeretetére nálam.
 Ekkor lábdobogást hallok, mintha egy elefánt közeledne felénk kétszáz kilométer per órás sebességgel. Elengedem Melt, és tátott szájjal figyelem, ahogy Jekyll kiviharzik a szobából, a kezében a kamera. Vajon mi történhetett?
 – Nem fogod megtartani a felvételt, hallod? – jelenik meg Kazuha az ajtóban, és az öklét rázza Jekyll felé, aki a táskája felé oldalazik.
 – Mert mi lesz, ha megtartom? Szakítasz? – vonja fel a szemöldökét.
 Kazuha ekkor lefagy, és felszegett állal bevonul a szobába.
 – Egyszer megnézheted. Egyszer, és utána kitörlöd. Felügyellek – mondja, majd becsapja maga mögött az ajtót.
 – Ó, remélem is, hogy felügyelni fog – jegyzi meg Jekyll, és egy elégedett mosoly kíséretében a táskájába süllyeszti a kamerát.

Katonák Kézikönyve - 2014. szeptember 1.

 Az elmúlt hetekben minden éjszakát együtt töltöttünk Zeroval, ezúttal nem törődve másokkal. Persze igyekszünk megőrizni a kapcsolatunkat egymás között, főleg mióta Zero sikeresen meggyőzte Satsukit, hogy nincs semmi olyan köztünk, aminek nagyobb jelentőséget kéne tulajdonítani.
 Viszont mikor ma reggel felkelek, tudom, hogy a mai napon kissé kiszakadunk ebből a rutinból, ugyanis mára csapatversenyt terveztem a közeli erdőben. A napokban már előkészítettem a terepet a tisztekkel, akik velem és néhány jó katonával együtt csapatkapitányok lesznek, és egy kicsit fáj, hogy nem lehet velem Akane, de már nagyjából körvonalazódott bennem, kik lesznek nálam.
 Megfordulok Zero karjai között, és a mellkasába fúrom a fejemet.
 – Jó reggelt! – kuncog, a hajamat simogatja. – Izgatottnak tűnsz.
 Kíváncsian pillantok fel rá.
 – Hogyhogy? – kérdezem, az ujjaim a bicepszén táncolnak, néha megnyomkodom. Szeretem érezni, hogy mennyire erős.
 – Doboltál az ujjaiddal a matracon, mielőtt megfordultál volna.
 Nyomok egy csókot a nyakára, majd felkelek az ágyból, és a szekrényemhez megyek.
 – Ma van a csapatverseny. Nem tudom, mi lenne a jobb döntés, ha Akanéékkel lennél, vagy velem – sóhajtok fel. Közben felveszem az alsómat, az egyennadrágomat, már az ingemet gombolom. Amikor megfordulok, hogy Zerora nézzek, ő már velem szemben áll, rajta a tegnapi alsója.
 – Kik lennének még veled? – kérdezi, közben elhessegeti a kezeimet a gomboktól, és eligazgatja rajtam az inget.
 – Akira, Rutta, Shunsuke és az egyik újonc, Ranju – sorolom.
 – Akiráékban bízom annyira, hogy ne essen le nekik, Ranju meg nem értem, mit keres nálad. Az elmúlt egy hétben többször pucolta ki a vécéket, mint én anno – forgatja meg a szemeit, mire felkuncogok.
 – Saku-módszereket fogok alkalmazni – vigyorgok Zerora, mire összeráncolja a szemöldökét. A következő pillanatban már a karjai között vagyok, és a fülembe szuszog.
 – Eléred, hogy beléd szeressen, és minden pillanatban te járj a fejében? – mormogja. – Mert azt nem hagyom.
 Zero beleharap a nyakamba, a szemeim pedig abban a pillanatban lecsukódnak.
 – Nincs ilyen célom. Veled sem volt – suttogom, az ujjaim a hajában.
 – Mégis együtt vagyunk – jegyzi meg.
 – Igen, de… Ez bonyolult. Nem szoktam beleszeretni más katonákba – magyarázom, mire Zero eltol magától.
 – Nyugi, értem. Amúgy… - kezdi, kissé megakad, aztán megrázza a fejét, és folytatja.
 – Még nem beszéltünk erről, de meddig tart a szolgálati időd? – kérdezi.
 Felsóhajtok. Ez eddig eszembe se jutott. Hogy lesz majd egy pillanat, amikor egy darabig el kell engednem Zerot, amit valószínűleg nem él túl a kapcsolatunk.
 – Még… Egy év – mondom. Zero megkönnyebbülten felszusszan.
 – Azt hittem, hamarabb. Hogy lettél százados?
 – Olyan hamar lettem tiszt, mint Akane. Aztán meghalt a százados, és engem választottak. Ennyi – vonok vállat. Nem akarok arra gondolni, milyen érzés volt a bátyámat gyászolva a helyére lépni a sereg ranglétráján, hogy mennyibe került nekem ez a századosi cím.
 Átkarolom Zerot, és a vállára hajtom a fejemet. Van tíz percünk reggeliig, mivel a reggeli gyakorlat elmarad, így miután nagy nehezen elszakadunk egymástól, és felöltözünk. Zero a szobájába siet, ahol tisztára cseréli az egyenruháját, én pedig az étkező felé indulok. Útközben összeakadok Akirával, aki olyan fürgén szedi a lábait a folyosón, mintha a nem olyan rég történt balesete semmissé vált volna. Tiszteleg, aztán újságolni kezdi, mennyire örült, amikor megtudta, hogy velem lehet egy csapatban, és még mindig rendkívül hálás, amiért visszaraktam a bokáját a helyére. Egészen az étkezőig hallgatom, be nem áll a szája, aztán az ajtóban elköszön tőlem, és Ruttáék asztalához siet, ahol buzgón tiszteleg Reinek, a tisztnek, aki miután felelőse lett a társaságuknak, továbbra is velük maradt.
 Igazából ő volt az, aki úgy döntött, hogy a csapatversenyre inkább más katonákat visz, és nem ellenkeztem. Rei az az ember, aki simán megnyerné a versenyt, ha összeszokott emberekkel kéne megcsinálnia, ugyanis még nálam és Akanénél is kiválóbb katona. Neki is felajánlották a századosi rangot, azonban nem kért belőle. Ráadásul már a szolgálati ideje is lejárt volna, ha nem hosszabbítja meg. A katonaság az élete, bár mostanában nem nagyon van időnk beszélgetni. A bátyám halála óta alig, ha párszor váltottunk néhány szót, ennek ellenére tisztelem őt, és a feljegyzéseimben őt jelöltem meg második lehetséges személyként, aki átveszi tőlem a posztot, miután elhagyom a sereget. Az első természetesen Akane.
 Amikor leülök az asztalomhoz a reggelivel, Zero az utolsók között jelenik meg. A tekintetünk egy pillanatra összeakad, én pedig próbálom észrevétlenül figyelni őt, ahogy helyet foglal Ritsu mellett. Mostanában egyre nehezebb nagy társaságban lepleznem, mennyire vágyom Zero közelségére, holott a magánéletem nem ivódhat bele már jobban a munkámba. Még szerencse, hogy az estéinket együtt tölthetjük, különben valószínűleg megbolondulnék.
 A reggeli után még van egy gyors megbeszélés a tisztekkel és a többi csapatkapitánnyal, így miután visszaviszem a tálcámat, a társalgó felé veszem az irányt, azonban mielőtt bekanyarodnék a folyosóra, megállok. Hangokat hallok, méghozzá halk sóhajokat, és mintha két nyelv vívna egymással csatát. A plafonra emelem a tekintetemet. Még hogy Akanéék óvatosak! Azért belesek a folyosóra, nehogy valami olyanba zavarjak bele, amibe már nem kéne, és leesik az állam.
 Akirán nem lepődöm meg, belőle kinéztem volna, de amikor Rei egy utolsó csókot követően elengedi, és elsétál a társalgó felé, földbe gyökerezik a lábam. Tudom, hogy Akira bármelyik pillanatban észre vehet, mégsem bírok mozdulni. Figyelem a kipirult arcát, ahogy próbálja rendezni az egyenruháját, aztán felém néz. És tudja. Tudja, hogy láttam őket, hogy a helyük a seregben tőlem függ, és látom rajta a kétségbeesést. Most kell döntenem.
 Előresétálok, egyenesen Akira mellé, majd igyekszem a lehető legszigorúbban rá nézni.
 – Fél óra múlva találkozunk az irodámban.
 Kínkeservesen vánszorog az idő. Az egész megbeszélés alatt kerülöm Rei tekintetét, és hogy ne legyen feltűnő, mindenki másét is, és miután végeztünk, azzal az ígérettel, hogy egy óra múlva kezdünk, az irodámba indulok. Akira már az ajtó mellett áll, de nincs egyedül: vele van Zero is. Egyből mellé lépek, és diszkréten félrevonom.
 – Mit szeretnél? Most nem igazán alkalmas… - próbálom kimenteni magamat, hogy Akirával foglalkozhassak. Zero vet felé egy pillantást, majd elkapja a tekintetemet.
 – Mit művelt? – kérdezi halkan, mire elfordítom a fejemet.
 – Rei és ő… - kezdem, de megakadok. Zero felsóhajt.
 – Hiszek benned. Helyesen fogsz dönteni. Találkozunk a gyülekezőnél.
 Legszívesebben Zero nyaka köré fonnám a karomat, és belecsókolnék a nyakába, de tudom, hogy nem tehetem és őrültség az egész, így inkább betessékelem Akirát az irodámba, és leülök az asztalom mögé. Reszket. Nem is tudom, melyikük az idegesebb.
 – Gondolkoztam rajtatok. Ha titokban tudjátok tartani, és elkerülni, hogy rajtam kívül más valaki belétek botoljon, akkor szemet hunyok az eset felett.
 Remélem, hogy jó döntést hozok, és Akiráék betartják a szabályokat. Nem csak azért, mert nem akarok egy kiváló tisztet és egy jó katonát elveszíteni, hanem azért, amit Zero mondott: hisz bennem, és abban, hogy jól döntök. Felállok az asztaltól, és az ajtó felé terelem Akirát.
 – Köszönöm, uram.

Katonák Kézikönyve - 2014. augusztus 19.

 – Van ma valami programunk?
 Zero ebéd óta az irodámban ül a padon, és az egyik stratégiáról szóló könyvemet olvasgatja, miközben dolgozom, de most felnéz rám. Mocorgok a széken, közben megrándul a szám sarka, mire Zero szemében észreveszek egy csepp aggodalmat.
 – Jól vagyok – nyugtatom meg, mielőtt rákérdezne. – Szerintem semmi, miért?
 – A többiek kártyapartit terveznek. Beszállhatnánk – javasolja, mire felvont szemöldökkel leteszem a tollamat, és megrovóan nézek rá.
 – Milyen kártya?
 Zero felnevet, majd félreteszi a könyvet, és odajön hozzám. Fél kézzel az asztalomra támaszkodik, a másik kezével a hajamat simogatja. Először hátrébb húzom a fejemet, majd inkább csak élvezem az érintését, de nem feledkezem meg arról, mit kérdeztem az imént.
 – Ugye tudod, hogy ettől még nem hunyhatok szemet a szerencsejáték felett? – hümmögöm.
 – És az Uno felett?
 Hitetlenül elmosolyodom.
 – Most komolyan kártyapartinak nevezitek az unozást? Tizennégy voltam, amikor utoljára ekkora rajongás övezte.
 Zero lehajol hozzám, és a maszkján keresztül csókot nyom a homlokomra. Mostanában sokszor csinálja ezt, főleg, mikor szeretkezünk. Ilyenkor mindig próbálom kitalálni, mégis milyenek lehetnek az ajkai az anyag alatt, de eddig nem jutottam sokra ebben a kis játékban.
 – Unatkozunk néha délutánonként, Ritsu meg egyszer említette a kártyáit. Nem ütközik a szabályokkal, ráadásul csapatokban játsszuk, hogy feldobjuk kicsit a dolgokat – magyarázza, én pedig annak ellenére, milyen gyerekesnek tartom először a dolgot, érdeklődve nézek rá.
 – Milyen ez a… csapatos verzió? – kérdezem.
 – Párokba állunk, néha van egy hármas csoport is. Ha az egyik csoport egyik tagjának elfogynak a kártyái, akkor nyertek. Csak nem kedvet kaptál?
 Látom a szemén, hogy mosolyog, és már fél kézzel lassan pakolni kezdek az asztalomon.
 – Lehet. Nehogy azt higgyék, hogy a százados ilyen könnyedén elsiklik a dolgok felett – vigyorgok rá. – De előtte egy cigi?
 Zero bólint, én pedig pakolni kezdek. Közben a padhoz lép, és visszahozza a könyvet, amit miután a fiókba süllyesztettem, készen is vagyok. Kimegyünk az irodámból az épület mellől, ahol elveszem az ablakból a dugi cigit, és rágyújtunk. Egy darabig csak egymás mellett álldogálva szívjuk a slukkokat, aztán közelebb oldalozom Zerohoz, és sunyiban kutatni kezdem az ujjait. Szinte egyből megfogja a kezemet, én pedig azon gondolkozom, hogy ebből mennyi látszódna, ha valaki, mondjuk Akane, ismét felbukkanna. De valószínűleg semmi.
 – Lehetek veled egy csapatban? – vetem fel a kérdést. – Mármint, nem lesz feltűnő, vagy valami…
 Zero a hüvelykjével megcirógatja a tenyeremet.
 – Ne legyél buta, Akanéék is mindig együtt vannak, Ritsun és rajtam kívül mégse tudja senki, hogy járnak. Az ilyesmit ennyiből még nem lehet leszűrni.
 Elnyomom a csikkemet, majd Zerora vigyorgok.
 – Megyünk szétverni őket? – kérdezem, mire bólint, és ő is megszabadul a cigijétől. Már indulnék, de még mindig fogja a kezemet, és visszahúz maga mellé.
 – Mit szólnál, ha kötnénk egy kis fogadást? – suttogja a fülembe. Csak hümmögök, kíváncsi vagyok, mit eszelt ki.
 – Ha háromszor fogynak el neked a kártyáid, akkor bármit kérhetsz tőlem… Kivéve, hogy vegyem le a maszkomat. Ha nekem, akkor pedig takarodó után azt csinálok veled, amit szeretnék. Na?
 – Így is bármit kérhetek tőled. Százados vagyok – sóhajtom.
 – Legyen egy kis fantáziád.
 Megremegek, majd bólintok.
 – Oké. Áll az alku – tolom el magamtól, a kezeim reszketnek. Zero a két tenyere közé fogja, majd az arcához húzza őket.
 – Akkor menjünk – mondja, és elindulunk a társalgó felé. Kissé előbbre megyek, mint ő, így én lépek be elsőként a helyiségbe. Az egyik sarokban Shunsuke és Rutta sakkoznak, míg Akane, Satsuki, Ritsu és Akira a középső nagy asztal körül ülnek, és úgy merednek rám, mint aki tetten érte őket. Felveszem a pókerarcot, és úgy ülök le közéjük, Zero mellém telepszik.
 – Ugye még nem kezdtétek el? – kérdezek rá a nyilvánvalóra, ugyanis Satsuki még a kártyát keveri, amikor megérkezünk.
 – Nem, uram.
 Akira tisztelgése kissé zavart, de miután rámosolygok, úgy tűnik, veszi a lapot, és ellazul a testtartása, akárcsak a többieknek.
 – Akkor Zeroval lesz, uram? – kérdezi Satsuki, én pedig bólintok. Osztani kezd, és mikor megkapjuk a fejenként nyolc lapot, Zero hozzám hajol. Egy pillanatra megakad a levegőm a közelségétől, ráadásul az sem segít, hogy a keze a térdemen, miközben egyeztetjük a lapjainkat. Akira és Ritsu kezd, utánuk fogunk jönni. Színválasztós lapon kívül mindenből van legalább egy darabunk, és miután kiértékeltük, mi lenne a legjobb lépés következő alkalommal, Zero rak a kék nyolcasra, amit az imént Akira pakolt le Ritsu kék ötöse után. Egy piros nyolcas következik, mire megfordítom a játékot, hogy Zero le tudja rakni a piros négyesét. Szinte meg is feledkezem a fogadásról, ám amikor Zeronak elfogynak a lapjai, és megnyerjük az első játékot, az érintése a combomon emlékeztet, hogy ezt a játékot nem csak együtt, hanem egymás ellen is játsszuk, így a következő menetet bár nem mi nyerjük, a Satsukiék elleni párbajban én szerzem meg magunknak a második helyet, a lábammal pedig óvatosan megsimítom Zeroét. Sokáig játszunk, és nem mindig nyerünk, de végül elérjük azt, hogy kettő-kettő köztünk az állás. Zero még nem is sejti, mi vár rá, ha nyerek. Pedig egész kellemes elfoglaltságot találtam ki, ami nem lehet az ellenére. Azonban hiába sikerül plusz kettő kártyát is felszedetnem vele, neki fogy el harmadszor a kártyája. A játékot mi nyertük ezúttal, és én mégis veszítettem. Még egy kör belefér takarodóig, amit végül Akiráék nyernek, aztán mindenki szedelődzködni kezd. Shunsuke és Rutta visszamennek Akirával a hálókörletbe, Ritsu nem sokkal később követi őket. Négyesben maradunk Akanéékkel. Még csak most látom, mennyire megváltozik, amikor eltűnnek azok, akik nem tudnak kettejükről. A két tenyere közé veszi Satsuki arcát, és rámosolyog.
 – Nagyon ügyes voltál – mondja, majd egy gyors csókot nyom a szájára.
 – Akane, ezt biztos, hogy…?
 Satsuki hangja zavart, majd felém fordul, és bűnbánóan lehajtja a fejét.
 – Bocsásson meg, uram!
 Próbálom leplezni a mosolyomat, de látva, hogy Akane mennyire boldog, igencsak nehezemre esik.
 – Semmi gond – legyintek. – Amíg a jelenlévőkön és Ritsun kívül nem tudja senki, addig rendben vagyok veletek. Ó, és Satsuki! Te is hagyd el a formaságokat, ha magunk között vagyunk – kérem tőle.
 – Köszönöm! De Zero… – kezdené, azonban Akane finoman oldalba böki. Satsuki megugrik, majd összehúzza a szemét és egy ót formál a szájával meglepettségében. Ekkor esik le, hogy rájött, és legszívesebben a föld alá süllyednék.
 – Gyere, menjünk aludni! – Akane próbálja menteni a menthetőt, és Satsukibe karolva kitereli őt a helyiségből. – Sziasztok, jó éjt! – köszön még el, Satsuki szintúgy, én pedig kettesben maradok Zeroval, aki nem tudom, mikor került mögém, de hirtelen átkarol hátulról, és a fülemhez hajol. Egyből ellazulok a karjai között.
 – Beszélek Satsukivel, oké?
 Bólintok, a kezemet a hasamon pihenő kezére teszem, és lehunyom a szemeimet.
 – Szerintem nem pletykás, de kicsit… Furán érintett – sóhajtom.
 – Akkor mit szólnál, ha megfeledkeznénk kicsit erről a furcsaságról, és behajtanám a nyereményem?
 Bár nem látja, mégis megforgatom a szemeimet.
 – Na, mi lenne az?
 – Zuhanyozz velem! – suttogja, a maszkjával a fülkagylómat ingerli.
 – De már volt takarodó! – ellenkezek, nem tudom, mit szóljak az ötlethez. – És te komolyan maszkban zuhanyozol? – ugrik be a kérdés.
 – Nem csak ez az egy maszkom van. De ha megígéred, hogy nem leskelődsz, akkor csendben lezavarjuk a dolgot, na?
 Nem sokkal később már a zuhany alatt állunk, a víz halkan csobog. Zero kezei újra felfedezik a testemet, a tenyere most épp a lapockámon pihen, ahogy engem néz.
 – Gyönyörű vagy – suttogja, és a mellkasára húz.

Hogyan ne forgass love hotelben - 3. szabály: Ne felejtsd el ellenőrizni a kamerát!

 Eligazgatom Kazuha köntösét a mellkasán, és egy óvatos csókot nyomok a szájára.
 – Nagyon édes voltál – suttogom. – Mit szólnál a forgatás után egy yakisobához, hm? Régen voltunk már randizni.
 A szívem hevesen ver, ahogy Kazuha felpillant rám, legszívesebben rögtön a karjaimba zárnám, és soha többé nem engedném el. Éveken át epekedtem érte, és néha még mindig alig hiszem el, hogy együtt vagyunk. Persze sokszor megkapom tőle, hogy fiatal vagyok és felelőtlen, holott amikor beadja a derekát, olyankor mindig remekül érzi magát velem, bármennyire is ellenkezik.
 – Mi lenne, ha utána ma nálam aludnál?
 Leülök mellé az ágyra, és az ölembe húzom.
 – Remek ötlet. De mondd csak, el fogunk mi férni a rengeteg plüssöd mellett? – kuncogok.
 – Majd kiköltöznek addig. Ott leszel velem, szóval át tudlak ölelni, és nem lesz rájuk ma este szükség.
 – Féltékenyek lesznek – méltatlankodom. Kazuha felkuncog, és megfordul az ölemben, hogy megcsókolhasson.
 – Nem hinném… Ha feleannyira is jól csókolnának, mint te, akkor talán – vigyorog.
 – Honnan tudod, hogyan csókolnak? – ráncolom össze a homlokomat. Kazuha elpirul, és elfordítja a fejét. Felnevetek, majd puszit nyomok az ádámcsutkájára.
 – Ki kéne menni, mielőtt gyanúsak leszünk, nem gondolod?
 Kazuha bólint. Felállunk az ágyról, és próbálva tartani a tisztes távolságot, kisétálunk a helyiségből. Odakint az asztalnál Mel épp onigirit majszol, míg Sugar vigyorogva bámulja a telefonja képernyőjét. Fix Agehával chatel, olyankor pedig se lát, se hall, így egyből kaja után kezdünk vadászni. Azonban még szinte ki se bontottam a doboz sushit, Sugar zsebre vágja a telóját, és rám vigyorog.
 – Ugye készült felvétel? – kérdezi, mire leesik az állam. Kazuhára pillantok, aki mereven bámulja az asztalt, az arca pedig egyre mélyebb árnyalatát veszi fel a vörösnek. Mel csettint egyet a nyelvével és rosszallóan csóválja a fejét, mire Sugar meghunyászkodik, és csalódottan félrenéz.
 – Jól van, na. Pedig tök mókás lenne!
 Karba fonja a kezét, és egy darabig úgy tűnik, mintha Mel vérig sértette volna, holott ő mászott bele a magánéletünkbe Kazuhával. Akin mellesleg látszik, hogy soha többé nem fog engedni a csábításomnak, ha fennáll a veszélye annak, hogy Sugar hallgatózik. Megértem, mégis kissé csalódott vagyok.
 – Hát, én azért megnézem azt a kamerát! – jelenti ki Sugar pár percnyi csend után, és felpattan a fotelból. Kazuha rémülten néz rám, mire maratoni futókat megszégyenítő sebességgel előzöm meg Sugart, és kapom le a kamerát az állványról.
 – Ott maradsz vagy széttöröm a Pikachus powerbankedet! – fenyegetem meg Sugart, ő pedig engedelmesen lecövekel az ajtóban. Kazuha valahogy átfurakszik mellette, és mellém lép, míg Mel szúrós szemmel méregeti Sugart, biztos, ami biztos.
 Belépek a kamera menüjébe, és elindítom a legutóbbi, egy órás felvételt. Látszik, ahogy Kazuha bejön, félreteszi a dobverőit, és a karkötői közül kezd válogatni. Nem telik el sok idő, megjelenek, és hamarosan már az látszódik, ahogy Kazuha fenekébe markolok.

Katonák Kézikönyve - 2014. augusztus 12.

 Megszegtem az ígéretemet, ugyanis Zero egyszer sem aludt velem. Kerülöm őt, mert félek. Mintha a homlokomra lenne írva, hogy lefeküdtünk, és képtelen vagyok a szemébe nézni, pedig utálok gyáván viselkedni. Akanével sem beszéltem nyíltan azóta, csak a szokásos formaságokat rendezzük le, pedig látszik rajta, hogy legszívesebben lelkizne velem egyet.
 Azonban hiába telt el egy hét, néha még mindig bizsergek esténként, amikor egyedül vagyok, és mindennél jobban vágyom Zero érintését. Látszik rajta, hogy fáj neki, amiért ignorálom őt, de nem merek közeledni felé, akármennyire is szeretném őt újra magam mellett tudni.
 Az irodámban vagyok, továbbra is az októberi gyakorlatot tervezve, már a terep előkészítését skiccelem fel a lapjaimra, amikor kopognak.
 – Tessék! – kiáltom. Nem várok senkit, így kíváncsian pillantok fel. Zero. Leteszem a ceruzát, majd felállok az asztaltól, és rendezgetni kezdem a lapokat, jelezve, hogy végeztem, és hamarosan távozom, szóval siessen. De Zero csak áll és bámul.
 – Mit szeretnél? – nézek fel egy pillanatra, a papírokat a megcímkézett dossziéba rakom. Zero szó nélkül lép felém, megkerüli az asztalt, és megáll mellettem. Feléje fordulok, de olyan közel van, hogy hátrálni kezdek, mígnem a falnak ütközök. Nyelek egyet. Zero megtámaszkodik a fejem mellett az egyik kezével, a másikat a derekamra rakja, hogy véletlenül se futhassak el.
 – Kerülsz – suttogja, az arca a fülem mellett. Mindenhol őt érzem. – Mi bajod van? Ha szar volt a szex, megmondhatod.
 – Nem… Nem erről van szó. – Próbálom összeszedni a gondolataimat, de legszívesebben átkarolnám Zerot, és hagynám, hadd tegyen velem, amit akar.
 – Akkor? – Érzem a lélegzetét a nyakamnál, a maszkja lassan cirógatni kezdi a bőrömet. Lehunyom a szemeimet.
 – Mi van, ha rájönnek? – mondom ki végül azt, ami böki a csőrömet. Zero felnevet.
 – Ne aggódj ilyen butaságokon! Hallom a pletykákat az embereid között, és semmit sem sejtenek. Nem kell aggódnod sem magadért, sem kettőnkért, aztán kulcsra zárni a szobádat minden éjjel, nehogy meglátogathassalak – pedzegeti. Elvörösödöm.
 – De… – kopognak, és Zero rekordsebességgel lép az asztalom elé, mire feleszmélek, és rögvest visszaülök a székembe, felcsapva a dossziét.
 – Szabad! – kiáltom ki, de csak Akane lép be. Láthatólag nem lepi meg, hogy Zero bent van, mégis úgy néz rám, hogy tudom, ki kell őt küldenem.
 – Zero megtennéd, hogy..? – kérem, mire tiszteleg, és huncutul csillogó szemekkel távozik. Akane felsóhajt.
 – Akarsz róla beszélni? – kérdezi, de próbálom terelni a témát.
 – Miért jöttél? – kerülöm ki a válaszadást. 
 – Papírmunkát hoztam – emeli meg a kezében lévő lapokat, amiket csak most veszek észre, és az asztalomhoz lépve leteszi elém őket. Az ujjait a lapok közé téve gondosan jelölte, hogy hány részből áll a köteg. Most egyesével vezeti fel nekem őket.
 – Shuka és Minato szolgálati ideje lejárt, ezek a velük kapcsolatosak, akkor a két újonc aktája, akik a helyükre jönnek, illetve visszaigazolás a szállítmányról – sorolja, aztán elkapja a tekintetemet, és komolyan a szemembe néz.
 – Most pedig elmondhatod, mi van veled meg Zeroval.
 Csettintek a nyelvemmel, és elfordítom a fejemet, jelezve, hogy nem akarok beszélni, de Akane továbbra is engem néz. Idegesen dobolok a combjaimon, majd visszafordulok és kifakadok.
 – Hanyagoltam Zerot, mert arra gondoltam mi lenne, ha tényleg rájönne a többi katona meg a tisztek.
 Akane egy pillanatra lehunyja a szemét, és újból rám néz.
 – Amikor felhívtam rá a figyelmedet, nem azt mondtam, hogy kvázi szakítsatok.
 – Nem is járunk!
 A pillantás, amit erre kapok rosszabb, mint amit bármelyik szigorú kiképzőtiszttől kaptam anno.
 – Saku… Csak azért beszélek így, mert magunk között vagyunk, de konkrétan a szobádba küldetted azért, hogy lefeküdjetek. Előtte meg úgy fogtátok egymás kezét, mint ahogy a párok szokták. Megértem, hogy seregben vagyunk, meg amúgy sem tűntök romantikus alkatoknak, de azért csak tudjátok, hányadán álltok kettőtökkel!
 A combomon dobolva hallgatom, amiket mond, és bár nagyon régen nem volt párkapcsolatom, ilyen körülmények között meg pláne, így nem tudom, mennyire értsek egyet Akanével. A számat harapdálva nézek rá, végül úgy döntök, megbízok benne.
 – Ti hogyan dumáltátok meg Satsukivel, hogy együtt vagytok?
 Mintha egy pajkos csillanást látnék Akane szemében, mielőtt beszélni kezdene.
 – Mondtam, hogy szeretem, mire ő is mondta. Ennyi – ránt vállat mosolyogva. Na, még mit nem! Majd pont én fogom mondani Zeronak… Mondja, ha akarja, és akkor én is mondom. Gondolom, látszik rajtam, mi zajlik le a fejemben, ugyanis Akane hirtelen megszólal:
 – De akár ki is szedheted belőle, mit érez – javasolja egy sokatmondó pillantás kíséretében.
 – Hogy? – forgatom meg a szemeimet. – Nem fogok rákérdezni!
 Akane sóhaja nehéz és hosszú.
 – Ne erőltesd rá, mert elriasztod!
 – Jó, értem – hárítok idegesen. – Megyek és megkeresem, ha átnéztem Shuka és Minato papírjait.
 Magam elé veszem a lapokat, mire Akane bólint és távozik. Igazából, vannak sejtéseim, mégis hogyan vegyem rá Zerot arra, hogy kimondja, de nem tudom, Akane mire gondolt pontosan. Csak nem fogom magamat tovább égetni azzal, hogy elmondom neki, miszerint Zero előtt évekig nem volt senkim.
 Átolvasom a dokumentumokat, az adatokat egyeztetem Shukáék aktáival, javítok egy kanjit a születési helynél, majd aláírom a papírokat. Holnap muszáj lesz őket behívnom az irodámba, hogy átbeszéljük a fontosabb szakaszait a távozásuknak, de most meg akarom találni Zerot, így felállva az asztaltól, kisétálok az irodából. Vajon merre lehet? Nincs sok lehetőség, csak a lőtér, vagy gyakorlótér, én pedig az előbbi felé sétálok épp, amikor megcsap a cigaretta szaga.
 – Dobd el azt a kurva csikket, két méterről megéreztem! – sziszegem Zeronak, de csak egy lépést tesz felém.
 – Tudtam, hogy keresni fogsz. Gondoltam megkönnyítem.
 Egy utolsó slukkot még szív, mielőtt eldobná a csikket.
 – Beszéljük meg a szobámban – mondom. Felfigyelek Zero szemében a csillogásra, és kissé feszes léptekkel indulok meg az épület felé. Amikor bezárom magunk mögött az ajtót, egyből Zero felé fordulok, és átkarolva a vállát, belecsókolok a nyakába.
 – Hiányoztál – suttogom, ő pedig a fenekembe markol.
 – Te is nekem – mormogja, a maszkját egyből a nyakamba fúrja, úgy cirógatja a bőrömet. Felnyögök.
 – Csak a testem meg a szex? – kérdezem, próbálok minél hamarabb túlesni a dolgokon, de Zero nem könnyíti meg a dolgomat. Hümmög egyet, akárcsak az első alkalommal, próbál harapdálni a vékony anyagon keresztül.
 – A szex nem érne meg ennyi várakozást – mondja végül, de ezzel még nem jutottam semmire. Nehéz úgy tisztán gondolkozni, ha az embert közben kényeztetik, így csak próbálok gondolkozni, hogy mégis mivel szedjek ki belőle többet anélkül, hogy feltűnő lenne.
 – És mi éri meg? – sóhajtom, közben a mellkasára támaszkodom. Eltol magától. Értetlenül meredek rá, már-már attól félek, túlfeszítettem a határt, amikor a két tenyere közé veszi az arcomat.
 – Nem csak amiatt kerültél, mert féltél a pletykáktól. Nem tudtad, mi van köztünk pontosan, ugye? – kérdezi, a hüvelykje a járomcsontomat cirógatja. Bólintok.
 – Te vagy a legfontosabb jelenleg – mondja, én pedig teljesen mást érzek, mint amit vártam. A megkönnyebbülés mellett valamiféle melegséget a mellkasomban, és vágyat, hogy minél közelebb legyek Zerohoz. Megfogom a csuklóit, majd lassan a felsőm gombjaira vezetem az ujjait.
 – Te is nekem.

Hogyan ne forgass love hotelben - 2. szabály: Ne köss fogadást Sugarral!

 – Már megint nyertél!
 Sugar lebiggyesztett ajkakkal néz rám, a szemei mintha könnyektől csillognának. Bár tudom, hogy csak megjátssza az egészet, legszívesebben hozzábújnék. Ezt pontosan tudja. Direkt játssza meg a szánni való kisfiút, hogy legalább egyszer hagyjam nyerni. Rámosolygok, ő pedig elhúzza a száját.
 – Lassan már nem lesz titkom, amit elmondjak neked! – méltatlankodik. Látom rajta, hogy nagyon gondolkozik, az elmúlt fél órában már rengeteg mindent megtudtam róla, de még mindig nem adja fel a játékunkat, amivel a pihenőt gondoltuk elütni. A fürdőben. Nem tudom, mi ijesztőbb: ha Sugar beránt vagy belök a fürdőbe. A forgatás során inkább előbbit tapasztaltam, míg utóbbit most volt szerencsém nemrégiben átélni.
 – Ú! Megvan! – csillannak fel a szemei, és vigyorogva rám néz. – Láttam Jekyllt és Kazuhát smárolni tegnap.
 Felvonom a szemöldökömet, mire Sugar kissé zavarba jön, és hátrébb csusszan a fürdő padlóján.
 – Jó, tudom, ez nem olyan titok, de eddig nem mondtam el neked, szóval titokban tartottam! – bólogat buzgón, mire nem bírom megállni, és halkan felnevetek.
 – De – emeli meg a mutatóujját, az arca komoly –, szerintem ezek ketten most is épp a szobában nyalakodnak.
 Megcsóválom a fejem, Sugar pedig felfújja az arcát. Ilyenkor egész aranyos, szívesen megnyomkodnám.
 – Kössünk fogadást! – veti fel. Kíváncsian félredöntöm a fejemet, mire folytatja.
 – Ha lefeküdtek egymással, egy napig minden kívánságomat teljesíted. Ha nem, akkor én a tieidet. Na? – kérdezi lelkesen. Felszusszanok, és egy vállvonást követően bólintok. Sugar elvigyorodik, rám veti magát, majd szorosan átölel.
 – Meeel! Szerinted jól mutatna rajtad egy Pikachu-jelmez?
 Felkuncogok, Sugar pedig elégedetten mormog a fülembe, mielőtt eltolna magától.
 – Te leszel a legcukibb Pikachu, akit valaha is láttak!
 Sugar boldog nevetése visszhangzik a helyiségben, én pedig kihasználva, hogy elengedett, felguggolok. Egy puszit nyomok az arcára a piercingek mellé, és felállok a földről. Sugar mosolyogva néz rám, a mesterkélt naivság minden vonásában ott van, mégis annyira bájos. Nekem pedig nem kéne így gondolnom rá, ennyire gyengéd érzelmekkel viseltetni iránta, mert ő sose lesz az enyém. Már más van vele, valaki, aki Sugar minden egyes porcikáját ismeri és ízlelheti, aki az összes titkát tudja anélkül, hogy ilyen ostoba játékokat játszana vele. Irigylem Agehát, de örülök a boldogságuknak. Többet úgysem tehetek azon kívül, hogy szeretem Sugart.
 Kimegyek a fürdőből, ő a nyomomban, és már lépnék a vizesüvegekhez, amikor észreveszem, hogy már nincs mellettem. A fülét a zárt szobaajtó résére tapasztja és vigyorog, aztán rájön, hogy nézem, és vörös fejjel felegyenesedik.
 – Ne nézz rám ilyen szemrehányóan, Pikachu! – szegezi rám a mutatóujját. Felnevetek.

Katonák Kézikönyve - 2014. augusztus 5./2

 – Ez béna volt – jegyzi meg Zero, miután kigomboltam a felsőjén a gombot. Egy darabig nézzük egymást, aztán a számra hajol, a maszkja az ajkaimnak préselődik, közben átkarolja a nyakamat. Amikor megszakítja a furcsa csókunkat, leutánzom a hangsúlyát.
 – Ez még bénább volt – mondom. Zero felnevet, aztán a nyakamhoz hajol, és cirógatni kezdi a bőrömet. Felsóhajtok, szinte automatikusan markolok a felsőjébe. Engedem a testemnek, hogy reagáljon, átadom magamat az érzésnek, ezúttal nem fojtom magamba a dolgokat.
 – Ezért hívtál ide? – suttogja Zero, aztán egyik gyengébb pillanatomban a maszkján keresztül a nyakamba harap, és bár alig érzem a fogait, ezzel egy időben az ágyékát is az enyémnek nyomja. Felnyögök, az egész testem remeg az övé mellett.
 – Nem mindegy? – sziszegem, aztán ismét felnyögök, ahogy megmozdítja az ágyékát az enyémen.
 – Bizonytalan vagy – mormogja. – Három lehetőség van, miért vagy ilyen béna, és az egyik jobban vonz, mint a másik: szűz vagy, eddig csak lányokkal voltál, vagy már nagyon régen nem ért hozzád férfi.
 Megragadja a csípőmet, a maszkja ismét végigköveti a nyakam vonalát. Próbálom csillapítani a zihálásomat, hogy tudjak beszélni, de nehezemre esik.
 – Találgass! – nyögök végül fel, ahogy az ágyéka újból megmozdul az enyém felett. Ekkor a keze a csípőmről a fenekemre csúszik, és belemarkol. Felsóhajtok, még előrébb billentve a csípőmet, ezúttal Zeroból is kicsalva egy nyögést.
 – Nagyon nem vagy szűz.
 Elvigyorodok. Tetszik ez a játék. Aztán Zero egy mozdulattal megfordít, és a fenekemnek nyomja a farkát. Szinte önként feszülök neki, mintha már ennyitől is magamban érezhetném, holott ennek még semmi köze sincs ahhoz, ami majd ezek után következik.
 – És ebben az életedben sem voltál lánnyal, az egyszer biztos – zihálja a fülembe. Megfordulok a karjai között, és továbbgombolom az egyenruháját, minden egyes feltárulkozó bőrfelületet megízlelve az ajkaimmal és a nyelvemmel.
 – Talált, süllyedt – mormogom, aztán egyszer csak megérzem a tenyerét a tarkómon, és leállít. Észre sem vettem, mikor térdeltem le előtte, de most felhúz, és bár mindketten nehezen vesszük a levegőt, komolyan néz rám a fejemet a mellkasára húzza. Hallom, milyen gyorsan ver a szíve.
 – Azt nem mondtam, hogy akármelyik is a három közül, nem fogom elsietni, mert különben lenne egy meglehetősen sánta századosunk. Mondd, mit szeretnél, és megkapod anélkül, hogy mindenki tudná, mi történt idebent – mondja, közben az ujjai a hajamban, simogatják a fejbőrömet. Ekkor jut el a tudatomig, hogy Zero komolyan vesz.
 – Meg akarlak lovagolni.
 A mondat olyan hirtelen csúszik ki a számon, mint ahogy a kép megjelenik a fejemben. Megborzongok.
 – Azt akarom, hogy olyan mélyen legyél bennem, amilyen mélyen csak lehet – teszem még hozzá, de a hangom elcsuklik, ahogy az agyam egyre inkább vetíti a képeket. Arra eszmélek, hogy már az ágyon vagyok, Zero felettem, a felsője már sehol, és épp az enyémet gombolja. Miután félmeztelenül öleljük át egymást, támad egy ötletem. Megpróbálom megfordítani Zerot a hátára, ami a kicsi ágyon igencsak nehezemre esik, de végül segít, és magára húz.
 – Nem fogod levenni a maszkodat, ugye? – kérdezem. Zero megrázza a fejét, a szemén látom, hogy bánja a dolgot, de tényleg képtelen lenne rá. Felsóhajtok, majd a nyakára hajolok, és csókolni, harapni kezdem, ügyelve, nehogy nyomot hagyjak. A reakció, amit kapok, fantasztikus. Zero felnyög, hallom, ahogy egyre nehezebbé válik a légzése, a tenyere a lapockámat cirógatja, miközben egyre lejjebb és lejjebb haladok a felsőtestén. Elégedettséggel tölt el, hogy végig hallom a hangját, azonban amikor a köldökéhez érek, feljebb húz, és fordít magunkon. Egyből a nadrágomnál kezd el matatni, én pedig örülök, amiért többé már nem fog feszülni rajtam az anyag, amit az alsómmal együtt húz le rólam. Feltűnően méri végig a testem, próbálom kiolvasni a szeméből, mégis mit gondolhat, de csak azt a mérhetetlen vágyat látom, amitől megborzongok. Aztán a fülemhez hajol, meztelen ágyékom a nadrágjához ér, az érzéstől egyszerre nyögünk fel.
 – Nagyon formás csípőd van – suttogja.
 Azzal elhajol tőlem, és se perc alatt megszabadul a saját alsóruháitól, de persze újra fölém hajol, mielőtt jobban megnézhetném magamnak. Ezúttal összeérinti lüktető ágyékainkat, és kínzó lassúsággal mozogni kezd rajtam. Teljesen belefeledkezek a kéjbe, a testem megfeszül, szinte azt sem tudom, hol vagyok. Aztán Zero leáll. Csalódottan felmordulok, azonban ekkor újból megfordít minket, és a farkára ültet. Nem csúszik belém, csak a fenekemhez nyomja magát, aztán a csípőmbe markolva irányítja a mozgásomat. A tempó lassú, kimért, hol én nyögök fel hangosabban, hol ő.
 – Mink van? – kérdezi hirtelen. Összeszorítom a szemeimet, és felsóhajtok, mielőtt válaszolnék.
 – Van tusfürdő a fiókomban, de gumink nincs. – A hangom közben hol mélyebb, hol magasabb lesz, ahogy próbálok beszélni. – Mielőtt ideküldtek, voltál orvosnál. Ha ott nem állapítottak meg semmit, akkor rendben leszünk.
 – Én rendben vagyok. De te?
 Felnyögök, majd áthajolok Zero felett, és kihúzva a fiókomat, beletúrok a tusfürdőt keresve. Mikor megvan, a kezébe nyomom, és csak utána válaszolok.
 – Évek óta nem ért hozzám senki – mondom. Zero megkönnyebbülten felszusszan, aztán simogatni kezdi a derekamat, és úgy terel, hogy elhasaljak rajta. A lábaim a két combja mellett, a fejem a nyakánál.
 – Húzd fel a lábaidat, úgy hozzád tudok férni – irányít, én pedig úgy teszek, ahogy mondja. Amikor megérzem tusfürdőtől síkos, hideg ujjait a bejáratomnál összerezzenek, érzem, ahogy megfeszülök.
 – Lazíts, semmi gond – duruzsolja Zero a fülembe, és masszírozni kezd odalent. Hol megfeszülök, hol ellazulok, mígnem az izmaim teljesen elengednek. Zero ezt a pillanatot választja arra, hogy az első ujjpercét becsúsztassa nekem. Nyöszörgök, a fájdalom éles és rövid, de nem tart sokáig.
 – Lassan betolhatod az egészet – motyogom. Zero így is tesz, míg én küzdök a fájdalommal vegyes kéjjel, de végül az előbbi győz, és akármennyire is próbálom visszatartani, fájdalmasan felszisszenek. Zero egyből leáll.
 – Jól vagy? – kérdezi halkan, szabad kezével a hátamat simogatja.
 – Aha, csak szoknom kell még. Nincs semmi baj, folytathatod, jól esik.
 Ezután percek telnek el, Zero első ujjához csatlakozik a második, majd mikor már könnyedén ollózik bennem, a harmadik is. Rengeteg ismert és ismeretlen érzés rohamozza meg közben a testemet, mígnem Zero ujjai megállnak bennem. A saját, hangos zihálásom keveredik a szuszogásával, mikor is kihúzza belőlem az ujjait. Odébb mozdít, és a farkát bekeni tusfürdővel, aztán egy keveset nyom még a fenekemre is.
 Felegyenesedek, bár minden tagomat kocsonyának érzem, és megfogom Zero tagját. Felsóhajt, én pedig rámosolygok, aztán megemelkedem, és lassan magamba csúsztatom a makkját. Egyszerre nyögünk fel, aztán várok egy kicsit, mielőtt lassan leereszkednék rajta. Amikor teljesen bennem van, lehajolok hozzá, és megcsókolom a homlokát.
 – Fáj? – kérdezi Zero, de megrázom a fejemet.
 – Nem. Fantasztikus érzés. Pont ilyenre számítottam. Mozoghatok?
 Zero bólint, és a csípőmre markol. Mozogni kezdek, körzök a csípőmmel, minden irányba döntöm, miközben lehunyt szemmel nyögdécselek. Így megy ez percekig, amikor Zero egyszer csak rászorít a csípőmre. Leállok, és zihálva nézek le rá. Az arcán semmi érzelem.
 – Saku… - sóhajt fel. – Ugye tudod, hogy én ebből semmit sem érzek?
 – Mi van? – meredek rá értetlenül. – Mi az, hogy nem érzel semmit?
 – Tetszett, sőt, tetszik az ötleted, de ne vonaglani próbálj rajtam, hanem…
 Zero lassan megemeli a csípőmet, és visszaenged. Ahogy ismételgetni kezdi a mozdulatot, egyre kellemesebbé válik az érzés, és hamarosan már ő is nyögni kezd velem együtt. Továbbra is fog, de most már magamtól mozgok rajta, a tenyeremmel a mellkasán támaszkodom.
 Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor kielégülten borulok a mellkasára. Mindketten zihálunk, és folyamatosan a hátamat simogatja, amíg meg nem nyugszik a légzésünk.
 – Éhes vagy? – kérdezi egy idő után. Csak bólintok, nincs erőm válaszolni. – Fél óra és ebéd.
 – Addigra rendben leszünk – mondom. Addigra rendben kell lennünk.
 – És Zero…
 Hümmög.
 – Ha Akane és Satsuki… Akkor mostantól nálam alszol.

Hogyan ne forgass love hotelben - 1. szabály: Soha ne tedd le a dobverőidet!

 – Add vissza a dobverőimet! – nézek esdeklően Jekyllre, de ő csak megrázza a fejét, és továbbra is vigyorogva emeli a feje fölé az ütőimet.
 Kettesben vagyunk a love hotel kibérelt szobájában, és épp csak egy pillanatra tettem le a dobverőimet, hogy felvegyem a karkötőmet. Persze Jekyll egyből kapott az alkalmon, és hiába küzdök, magasabb nálam, képtelen vagyok elérni a kezét. Ekkor megelégelem a játékot, és a vállára támaszkodva próbálom lejjebb nyomni őt. A testünk egészen közel van egymáshoz, a mellkasom alig pár centire az övéétől, amikor sikerül megragadnom a csuklóját. Már majdnem sikerül visszaszereznem a dobverőket, de Jekyll ekkor a derekam köré fonja a szabad kezét, és magához ránt. Az ajkai az enyémek fölött, érzem a forró lélegzetét kavarogni kettőnk között. A kezem elernyed, és a másik vállára teszem.
 – Jekyll – sóhajtom. Vigyorog, a keze a fenekemre csúszik, és belemarkol.
 – Itt nem – szisszenek fel. – Nem fogok a forgatás szünetének kellős közepén lefeküdni veled!
 A nyakamra hajol, érzem a szuszogását, mielőtt lágyan szívogatni kezdené a bőrömet, a piercingjei a forró ajkaival ellenben jéghidegek. Felsikkantok.
 – Te tisztára nem vagy normális! – motyogom, az arcom valószínűleg vörösebb a szobát körbeölelő tapétánál is. Aztán észreveszem a kamerát, amelynek a lencséje pont ránk irányul, és rögvest ellököm magamtól Jekyllt.
 – Mi van, ha még vesz? – kérdezem a készülékre bökve. Jekyll zihálva mered rám, aztán egy gyors lépéssel újra előttem terem, és hevesen szájon csókol. Belenyögök a csókba, a szemeim lecsukódnak, és átkarolom a nyakát.
 – Nincs bekapcsolva – mormogja egy pillanatra elhajolva, majd pár bizonytalan lépést követően az ágyra lök. Óvatos csókot nyom a szemem alatt lévő piercingre. Felnyüszítek, amikor a fém megmoccan a bőröm alatt, Jekyll pedig elhajol tőlem, az arcomat fürkészi.
 – Gyönyörű vagy, senpai – suttogja, az ujjai az arcélemen. – Annyi mindent szeretnék csinálni veled…
 Ismét a nyakamhoz hajol, ezúttal gyengéd csókokkal ostromol, és alig bírom visszatartani a nyögéseimet. Annyira zavarba hoz, mikor senpainak hív! Mikor beálltam supportnak, nem gondoltam volna, hogy pár héttel később Jekyll ágyában kötök ki.
 – Mit szólnál, ha meglovagolnál? Vagy – itt belenyal a fülembe – négykézláb lennél.
 Közben az ujjai a köntösöm anyagán táncolnak, a mellkasomtól a hasamon át egészen az ágyékomig, ahol a lábam közé nyúlva megsimítja a makkomat. Felnyögök, és Jekyll tekintetét keresem. Nem is tudom, melyik ötlet tetszik jobban.
 – Legyen az előbbi – mormogom, majd lehúzom magamhoz, és végignyalok az ajkaiban lévő piercingeken.
 Hamarosan már Jekyll ölében ülök, és igyekszek minél ügyesebben mozogni, ahogy látom rajta, ez sikerül is. Vigyorogva csókolom, hagyom, hogy a füleimben lévő piercingekkel babráljon, aztán egyszer csak megborzongok, és leállok a mozgással. Megtalálta a kis nyilacskát a fülemben, a legérzékenyebb és egyben legkedvesebb pontomat.
– Emlékszel? – suttogja a számra. Bólintok. – Azt hitted örökre elveszett, ugye?
Elmosolyodok, és Jekyll vállára hajtva a fejemet, újból mozogni kezdek. Annyira boldog voltam, mikor visszahozta nekem!
 – Szeretlek, Jekyll – motyogom, majd pár másodperc múlva már kielégülten fekszem a karjai között. Van tizenöt percünk újból forgatásképessé válni.

Katonák Kézikönyve - 2014. augusztus 5./1

 Fintorgok, amikor felébredek, és engedek a szorításomon Zero felsőjén. Ahogy lassacskán élesednek az érzékeim, megérzem a karjának a súlyát a derekamon. Fogalmam sincs, hogyan reagáljak, ami ritkán fordul elő velem, így inkább nem moccanok, csak Zero légzését figyelem. Nyugodt és lassú, szerintem még nem ébredt fel. Óvatosan elvackolom magamat, és újra lehunyom a szemeimet, aztán eszembe jut, hogy mi van, ha már idő van a reggeli gyakorlatra, így nem törődve Zeroval, felülök az ágyon.
 – Rájöttél, hogy egész éjszaka hozzám bújtál, és ezért most menekülsz?
 Zero hangja rekedtes, ahogy beszél, érzem rajta a fáradtságot.
 – Nem, vagyis… Elkésünk a gyakorlatról – bököm ki végül. Érzem, ahogy felül mögöttem, megcsap a testének a hője, majd átkarolja a derekamat, és a vállamra hajtja a fejét, az ujjai a köldököm felett köröznek.
 – Még csak fél hét van. – A faliórámra nézek az ajtó felett. Igaza van. – Pihenjünk még egy kicsit.
 Visszahúz az ágyra, a fejemet a mellkasára fekteti, a hajammal babrál. Fújtatok egyet.
 – Nem tetszik? – nevet halkan. Nem válaszolok, úgy teszek, mint aki visszaaludt már, és csak lehunyt szemmel pihenek rajta. Az ujjai a hátamra csúsznak, ott simogatnak tovább, tényleg nem sok híja van annak, hogy visszaaludjak.
 Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor Zero mocorogni kezd alattam, de úgy ülök fel, mint akit fejbe vertek, bágyadtan pislogok az órára. Hét van. Feltápászkodok, majd a szekrényhez lépek, és előveszem az egyenruhámat. Aztán leesik, hogy nem nagyon kéne Zero előtt öltözködnöm.
 – Húzzál kifelé, a gyakorlaton találkozunk – vetem neki oda. Feláll az ágyról, majd odalép az ajtóhoz, és szórakozottan végigmér.
 – Nyugisabb vagy, amikor alszol – kommentálja, és kilép az ajtón. Fújtatok egyet, aztán felöltözöm, és megfésülködöm. Kisétálok a szobámból, és egyenesen a gyakorlótérre megyek, ahol Akane és néhány köré gyűlt emberem fogad. Épp nyújtanak, szinte isszák magukba Akane rutinos és tökéletesen kivitelezett mozdulatait. Egy kinevezés, amit nem fogok megbánni, látszik, mekkora tisztelet övezi Akanét. Büszke vagyok rá.
 Meglep, amikor meglátom Zerot, ám ahelyett, hogy beállna a többiek közé, megejt egy gyors tisztelgést, és lecövekel mellettem.
 – Mit szeretnél? – szűröm ki a kérdést a fogaim között.
 – Ne felejtsd el megrendelni a gyógyszereket – mondja, majd beáll a többiek közé Akanéhez. Megcsóválom a fejemet. Igaza van, szinte teljesen ki is ment a fejemből, hogy mit akartam csinálni, mielőtt együtt aludtunk volna. Viszont legalább a rizs papírjai készen vannak.
 Miután mindenki kiér a gyakorlótérre, elindítom a gyakorlatot. Ezúttal Ritsu számol, bár néha kissé pontatlan, de megelégszem vele. A gyors reggeli után egyből munkához látok az irodámban, és miután megírtam a papírokat, tervezni kezdem az októberi erdei gyakorlatot. Még korai, tudom, de orosz terület közelében fog zajlani a dolog, és féltem az embereimet, így igyekszem minél pontosabban előkészíteni magunknak a terepet. Csak alig öt kilométerre leszünk az ellenségtől, ami nem sok. Előveszem a kisebbik térképemet, pontos mását a szobám falán lévőnek, csak ezen filccel jelölöm az ellenséges területeket. Bekarikázom azt a részt, amit anno Zeroval együtt jelöltünk meg. Ismét eszembe jut a közelsége, az a forróság, és az, hogy mit váltott ki belőlem pár hete. Mi lett volna, ha Akane nem jön, és lép közbe.
 Felsóhajtok, és megmasszírozom a halántékomat. Akkor és ott le akartam feküdni Zeroval. Én, aki beleuntam a szexbe, és lemondtam arról, hogy nekem valaha is vágyaim legyenek. Hihetetlen, és most mégsem vagyok képes a munkámra koncentrálni.
 Ekkor kopognak. Megrázom a fejemet. Tízre hívattam ide Akanét, máris annyi lenne?
 – Tessék! – szólok ki.
 – Uram! – lép be Akane, majd szokás szerint ellazulnak az izmai, és közelebb jön az asztalomhoz. – Készen vagy a szállítmányos papírokkal? – kérdezi.
 Bólintok, és átadom neki őket. Kissé görcsös lehet a mozgásom, vagy valami, mert Akane összeráncolja a homlokát.
 – Minden rendben?
 – Igen – válaszolok egy megnyugtatónak szánt mosollyal. Ez nagyon nem lesz jó, muszáj valahogy lefoglalnom az agyamat, kell valami, amin gondolkozhatok. – Milyen tisztnek lenni? Reggel sokan figyeltek rád.
 Akane mintha kissé zavarba jönne, és megvakarja a tarkóját.
 – Jó. Bár Satsuki néha még mindig lelkesebb nálam – nevet fel kissé idegesen.
 – Azt látom – jegyzem meg. – Zero szerint tegnap este kissé túl lelkes volt – pedzegetem a dolgokat.
 Akane teljesen ledöbben.
 – Mi van? Csak egyszer megcsókolt takarodó előtt és ennyi. Nem is értettük, Zero miért nem alszik ott, mikor Ritsu igen.
 – Na, látod, ezt én sem értem… – töprengek el. Nem sikerül összerakni a dolgokat. Zero nem tudhatta, hogy ide fogok jönni, miután nem sikerül elaludnom, szóval nem vádolhatom azzal, hogy hazudott, csak azért, hogy együtt aludhassunk. Nonszensz lenne az egész. Akanére pillantok, aki hasonlóan értetlen nézéssel válaszol az enyémre.
 – Történt valami? – kérdezi, de csak megrázom a fejemet.
 – Nem, semmi, ne is törődj vele – mondom.
 – Amúgy jobb, ha tudod, hogy pár hete láttam, mikor Zeroval egymás kezét fogtátok. Mármint, észrevettem, ahogy elkaptad a kezed az övétől és felugrottál. Akármilyen messze is voltam, mikor meghallottatok, mégis láttam. Legyetek óvatosabbak!
 A szemeim kikerekednek a döbbenettől. A francba! És Akanének igaza van. Ha ő látta, akkor bárki más is láthatta volna, ami egyet jelentene azzal, hogy veszélybe kerülne a pozícióim, mint százados. Leválthatnának, sőt, a seregből is kirúghatnának. Az életemet dobnám el.
 – Akane – kezdem lassan –, nagyon szépem köszönöm. De jelenleg nem nagyon van mivel óvatosnak lenni.
 Megcsóválja a fejét.
 – Én nem mondom el senkinek, amit láttam. Ennyit elvárhatsz tőlem, miután te is megtetted értem – mondja, és lépne az ajtó felé, mikor utána szólok.
 – Kérlek, a szobámba küldenéd Zerot?
 Akane felsóhajt.
 – Remélem, tudod, mit csinálsz – mondja, azzal kilép az ajtón.
 Összeszedem magam. Tudom, mit csinálok, és azt is, mit akarok csinálni, ezért félrerakva a munkámat, elindulok a szobámba. Magabiztosnak szánt lépteim kissé bizonytalanok, ahogy egyre közelebb érek a helyiséghez. Zero még nincs ott, így hevesen dobogó szívvel lépek be a szobámba, ahol várakozni kezdek. A fülemben csengenek Akane óvatosságra intő szavai, de ha ő és Satsuki is képesek rá, akkor nekem is menni fog a titkolózás. Zeronak meg pláne.
 Amikor meghallom a kopogást, összerezzenek, aztán próbálva visszafogni a kezem remegését, nyelek egyet, és kinyitom az ajtót. Felnézek Zerora. Fogalmam sincs, hogyan kell csinálni, amire készülök, olyan régen volt már benne részem, így megragadom a kabátujját, és behúzom a szobámba. Magunkra zárom az ajtót, majd szembefordulok vele.
 Engem néz, a légzése nyugodt, én pedig úgy, mint mikor anno a kezemet fogta, zihálva veszem a levegőt. Közelebb lépek hozzá, egészen közel, majd esetlenül az egyenruhájának legfelső gombjához nyúlok, és kigombolom. Kíváncsian nézek fel rá, várom a reakcióját.

Bátorság

Daisuke letörölte a homlokára kiütköző izzadságcseppeket, majd felállt a földről, letörölte a nadrágját, és gyilkos pillantásokat küldött Tomoyuki felé. A férfi úgy állt ott, mint egy földre szállt angyal, mint aki világ legártatlanabb lénye lett volna. Csak éppen ő okozta a vércsíkot Daisuke arcán, amit szép lassan a bal arcának egészén elmaszatolt.

 – Nem akarod még feladni? – tette karba a kezét Tomoyuki. Ajkait féloldalas mosolyra húzta, ahogy végigpillantott Daisukén, bár nem tagadta, neki kezdett elege lenni ebből az idióta balhéból. Semmi jó nem származott abból, hogy néhanapján eltángálták egymást, legtöbbször Ő Daisukét.
 – Csak a gyávák adják fel! – nevetett fel keserűen Daisuke. Elindult Tomoyuki felé, a férfi nem mozdult, még akkor sem, amikor az alacsonyabbik az öklét emelte, és próbált volna lesújtani. Tomoyuki elkapta az öklét, és megtartotta a levegőben.
 – Azt mondod a gyávák adják fel? – döntötte oldalra a fejét érdeklődve. Daisuke meghökkent, egy pillanatra elcsúszott a magabiztos maszkja, végül sikerült bólintania. – Nem a bátrak?
 – Csak nem akarod feladni? – vonta fel a szemöldökét Daisuke, arcára mosoly kúszott, de Tomoyuki a fejét rázta.
 – Neked kéne. Mára elég bátor voltál.
 – Tomoyuki, ilyen gyáva vagy, hogy kihátrálsz? Csak így? Mi az, nem bírsz elbánni velem? – nevetett Daisuke, és próbála az öklét elhúzni Tomoyukitól, de a férfi nem engedte.
 – Akarod, hogy én is bátor legyek? Rendben! – Daisukének reagálni sem volt ideje, Tomoyuki egy mozdulattal rántotta magához, testük szorosan összepréselődött, ahogy Tomoyuki átkarolta a derekát. Nem sokat teketóriázott, megtette azt, amihez eddig nem volt elég bátorsága, amitől eddig félt, most pedig a következményekre nem gondolva, csókolta meg Daisukét. A férfi ledöbbent, de csak egy kis ideig tartott a lefagyás, utána ellazult Tomoyuki karjai közt, és már épp viszonozta volna a csókot, amikor az véget ért. Ha Tomoyuki nem tartja meg, a földön köt ki, ugyanis a térdei remegtek, akárcsak a kocsonya. Tomoyuki nem látott még ilyen mámorosan szürke szemeket, de nagy volt a kísértés, hogy ájulásig csókolja az előtte álló férfit. Látva Daisuke reakcióját, elégedetten lépett hátra, majd még hátra szólt a férfinak:
– A vesztesek a győztesek!

Interjú

 A kérdéseknek ki kellett térniük a modellkedésen kívül arra is, ami lassan már egy hete lázban tartotta azokat, akik ismerték Yuukit, mégpedig a nemrég elkövetett coming outjára. Satoshi ezt a szempontot különösen figyelembe vette. Amennyit ő leszűrt az eddig eltelt egy percből, az máris rengeteg mindennel gazdagította az agyában kialakuló képet – csak sajnos egy betűt nem írhatott meg abból, hogy Yuuki menedzsere láthatóan ideges volt a férfi miatt, aki így nagy valószínűséggel az ügynökség akaratától eltérően vallotta be, hogy a saját neme érdekli.
 – Kint várlak – rázta meg a mutatóujját Yuuki felé a menedzsere, miközben a modell kecsesen helyet foglalt Satoshival szemben a fotelon. – És egy szót se azokról, amiket megbeszéltünk, világos?
 Gyöngyöző homlokának láttán Satoshi szája elégedett mosolyra húzódott. Ezek szerint a következtetései helytállóak voltak. A keze egyre türelmetlenebbül táncolt a diktafon felett, mígnem a köpcös menedzser biccentve egyet felé, kiviharzott az irodából.
 – Kezdhetjük?
 Satoshi úgy mosolygott Yuukira, akár a farkas a prédájára. Ha nem is mindent, de pont annyi információt fog belőle kiszedni, hogy az olvasók kapkodják a magazint. Körülbelül három bemelegítő kérdés után tervezett rátérni Yuuki coming outjára, aztán az ideális pasik témáját kivesézve Yuuki eddigi kapcsolataira akart rátérni, hogy aztán azt is kiszedje belőle, hogy most van-e valakije.
 – Kezdjük – bólintott lelkesen Yuuki, ám láthatólag kissé elkalandozott, ugyanis a pulcsiját gyűrögette a kézfején, vörös haja a szemébe hullott. Satoshi az ajkába harapott. Pánszexuális volt, Yuuki pedig egyszerűen felfoghatatlanul gyönyörű. Épp ezért remélte, hogy az utolsó kérdéskörben a férfi szinglinek mondja magát. Szórakozott már el az interjúalanyaival, unatkozó nőkkel és kiéhezett férfiakkal egyaránt, viszont Yuukihoz hasonló ártatlan, mégis fiatalosan huncut kisugárzást nem érzékelt senkinél sem.
 Megnyomta a diktafon gombját, és kérdezni kezdett. Yuuki a karrierjéhez kapcsolódó kérdésekre egykedvűen válaszolt, mintha csak az aznapi időjárásról lenne szó, aztán amikor Satoshi megkérdezte, hogy mégis mióta tudja, hogy meleg, mélyen elpirult, és habogni kezdett.
 – Azt hiszem… Vagyis talán… Tizennégy lehettem? Igen, szerintem annyi… Vagy tizenöt? Nem tudom.
 Satoshi tekintete egy pillanatra a plafonra irányult, majd megnyomta a diktafon szünet gombját, felállt a fotelból, és Yuukihoz lépve leguggolt a férfi mellé.
 – Kínos? – kérdezte.
 – Kicsit – helyeselt Yuuki, és félrenézett. A lábai idegesen jártak fel és le. Satoshi mély levegőt vett.
 – Add a kezed! – kérte, majd saját hűvös tenyerébe helyezte Yuuki forró ujjait. – Ha kicsit… Szorosabb kapcsolat lenne köztünk, könnyebben menne?
 Yuuki bólintott.
 – Oké – mondta Satoshi, és a szabad kezével megemelve Yuuki állát, lágyan megcsókolta őt. – Ez elég szoros? – motyogta Yuuki ajkaira, aki hümmögött egyet.
 – Talán… Esetleg, ha az öledbe ülnék? – vörösödött el a férfi, mire Satoshi beleegyezően bólintott egyet, és helyet foglalt a fotelján. Yuuki kezét közben egy percre sem eresztette el, így őt könnyedén az ölébe húzta. Egy darabig gyönyörködött az őt figyelő kakaóbarna szempárban, majd Yuuki háta mögé nyúlva vakon megnyomta a diktafon gombját. Közelebb húzta magához a férfit, majd ismét kérdezett.
 – Mióta érdekelnek a fiúk? – kérdezte, Yuukiból pedig ömleni kezdett a szó.

Koncert

 Kuro idegesen dobolt a lábával az öltöző koszos padlóján, miközben próbálta visszafojtani az ingert, hogy fogaival tökéletesen rúzsozott ajkaira marjon. Rettentően izgult az alig tíz perc múlva kezdődő finálé miatt, és már nyitotta a száját, de gyorsan be is csukta. Nem tehette tönkre a sminkjét. Most nem. Mindennek tökéletesnek kellett lennie, ami rendkívül feszélyezte őt.
 Körbekémlelt az apró helyiségben, mígnem tekintete összeakadt Tajiéval, aki felvont szemöldökkel fogadta Kuro pillantását. Szinte azonnal megindult felé, holott a férfi most épp egyáltalán nem vágyott társaságra, hiszen úgy érezte, attól csak még feszültebb lenne.
 – Vegyél egy mély levegőt – kezdte Taji, és ügyet sem vetve Kurora, mellé támaszkodott a falnak. – Számolj el négyig, addig tartsd magadban. Aztán lassan fújd ki és kezd elölről – fejezete be az instrukciókat a gitáros, majd Kurora nézett, szája sarkában halovány mosoly bújt meg.
 – Azt hinné az ember, hogy a rutin meg az évek – nevette el magát Taji, miközben a légző gyakorlatot végző énekest figyelte, aki egy dühös pillantást lövellt felé.
 – Láttad, mennyien lesznek? Ránéztél azokra a nullákra? – sziszegte Kuro, aztán egy reszketeg sóhajjal újrakezdte a lassú légzést.
 – Nem nagyon – vallotta be Taji. – Engem csak az érdekel, hogy boldoggá tegyem az embereket, nem az, hogy mennyit.
 Kuro hátradöntötte a fejét, és a plafont bámulva kifújta a levegőt.
 – Csak az frusztrál, hogy ennyi ember fog minket nézni – vallotta be. – Azt hittem, nem fog ekkorára duzzadni a közönségünk.
 Taji ekkor óvatosan Kuro ujjai felé nyúlt, és összekulcsolva a kezüket, tekintetével kényszerítette az énekest, hogy a szemébe nézzen.
 – Ezért érdemes értük küzdeni, és szembenézni a félelmeddel. Mert ennyi embert szólított meg a zenénk.

Rémálmok

Ryo szemei riadtan pattantak ki, amint verejtékezve megébredt álmából. Maga mellé nézett, hogy ellenőrizze, Ran még mindig ott fekszik-e mellette, aztán amikor riadtan konstatálta, miszerint a rémálma kezd valós alakot ölteni, meztelen teste köré tekerte a takaróját, és kimászott az ágyból. A háta egyből libabőrös lett, ahogy megcsapta őt az enyhén hűvös éjszakai levegő, majd megindult a hálóból a konyha felé. Telitalálat volt.
 Ran a konyhapultnak támaszkodva, bokszerben és atlétában egy pohár vizet kortyolgatott, és mikor Ryo megjelent, egyből elmosolyodott. Hagyta, hogy a férfi hozzábújjon, miközben félretette az immáron üres poharát. Meleg tenyerével egyből felmelegítette Ryo hátát.
 – Nem tudtál aludni, Csibe? – duruzsolta Ran, és egy puszit nyomott a vörös tincsek alatt rejlő homlokra.
 – Rosszat álmodtam – vont vállat Ryo. – Aztán mikor felkeltem, nem voltál ott – nézett mélyen Ran szemébe, aki a fejét csóválva vonta rövid csókba a férfit, majd megborzolta a haját.
 – Meg fogsz fázni. Gyere, menjünk vissza! – terelte Ryot a derekánál fogva a háló felé. Mikor elhelyezkedtek az ágyon, és a vörös hajú férfi párja mellkasának bújt, Ran beszélni kezdett.
 – Amikor az öcsém kicsi volt, sokszor álmodott rosszakat. De ezek csak álmok, szóval őt sem ette meg semmi, mikor egyszer-kétszer úgy alakult, hogy nem voltam épp vele. Mindenesetre, örülök, hogy kijöttél hozzám – túrt bele Ryo hajába. – Mi rosszat álmodtál, Csibe?
 Ryo összehúzta magát.
 – Szakítottunk.
 Szinte egyből érkezett a válasz:
 – Ez sosem fog megtörténni. 

Rablás

 Hiyorit kiverte a verejték, amikor a nappali felől meghallotta az ablak zsanérjának jellegzetes nyikorgását, és nyakig magára rántotta a takaróját. Léptek kopogtak a szomszéd szoba padlóján, ő pedig levegőt is alig mert venni. Pontosan tudta, mi folyik odaát, és reszketve várta, mikor ér oda a rabló a szobájába. A vezetékes telefonja az előszobában, a mobilját a konyhába felejtette, kizárt dolog, hogy hívhatta volna a rendőrséget.
 Ekkor az ütemes léptek felerősödtek, és egy sötét alak lépett be Hiyori hálójába. Az ágyon fekvő férfi nyelt egyet. Az idegen egyenesen őt bámulta, ez tiszta sor. A sötétben csak a sziluettjét tudta rendesen kivenni, meg hogy az illető talán valamiféle maszkot viselt.
 Megindult Hiyori felé, akinek a szívverése meglódult, ő maga pedig felsikkantott. Az ismeretlen ekkor egy ugrással mellette termett, hűvös tenyere Hiyori ajkaira tapadt, a maszkja a fülét csiklandozta, ahogy közel hajolt hozzá.
 – Csendesebben, picinyem – dörmögte érdes hangján. – Mivel ilyen aranyos pofid van, ezért választhatsz: elszórakoztatsz picit, és minden marad, vagy pedig… - Pisztoly kattant. Hiyori ereiben megfagyott a vér.
 – Megszabadulok tőled, és elviszek mindent. Nos?
 Hiyori lázasan gondolkozott, szemeivel kiutat keresett szorult helyzetéből, ám a pisztoly jelenléte egyszerűen nem hagyta őt nyugodni. A választás egész egyszerűen kézenfekvő volt. Még élni akart. Mégis, rémesen megalázónak tartotta a másik lehetőséget.
 – Elszórakoztatni?
 A hangja halk volt, és reszketeg, az utolsó szótagok megbicsaklottak a nyelvén.
 – Valami olyasmi… Nos?
 Egy nyelv futott végig Hiyori nyakán, ám mire odapillantott volna, a férfi arcát ismét fedte a maszk.
 – Rendben – egyezett bele, és hagyta, hadd szakadjon el a hálóingjének anyaga az idegen rabló kezének nyomán.

Pizzafutár

 Hayato arcára fagyott a mosoly, amikor ajtót nyitott a pizza futárnak, és egy darabig csak meredt az előtte álló férfira. Na. Csodás. Három évig nem találkoznak, már kezdené elfelejteni, erre itt áll előtte a maga teljes életnagyságában. meN-meN. A felső-közép egyik legdögösebb pasija volt, ami Hayato figyelmét sem kerülte el. A baseball-csapat dobójátékosaként kitüntetett figyelmet kapott, ráadásul az egyik legjobb volt az iskolában. Hayato nem egy meccset nézett végig, miközben titokban végig meN meg-megfeszülő karizmait csodálta, ahogy elvégezte a…
 – Ide lesz a négysajtos?
 Hayato elhessegette a középiskolai emlékeket, majd felvéve a pókerarcát, végigmérte volt iskolatársát. Csak lazán, vagy mi.
 – Igen. Mennyi lesz? – nyúlt a melegítőnadrág zsebében lévő pénztárcáért.
 – Ezerötszáz.
 Hayato a férfi kezébe nyomta a pénzt. meN ekkor összeráncolta a szemöldökét, és látható zavartsággal bámulta meg Hayatot.
 – Mi nem voltunk évfolyamtársak felsőközépben? – szólalt meg óvatosan meN, mire a másik férfi azt hitte, falnak megy a kíntól. Legszívesebben a futárra ordított volna, hogy igen, és elhordta volna mindenfélének, amiért erre még csak most jött rá. Nem mintha Hayato olyan feltűnő jelenség lett volna, de a fekete piercing az álla alatt igencsak kiemelte őt a többiek közül.
 – Lehetséges. Ha baseball-csapattag voltál – biccentett végül a lehető legnagyobb kimértséggel, mire meN-meN szája halovány mosolyra húzódott.
 – Ez esetben – húzott elő egy apró jegyzettömböt meg egy tollat az oldaltáskájából –, leírnád a számodat? Az akkori barátaim mind elfelejtettek, jó lenne egy ismerős arccal lógni.
 Hayatonak hatalmas erőfeszítésébe került, hogy ne forgassa meg a szemeit, miközben lefirkantotta a számát, majd alája a nevét. Gúnyos mosollyal adta vissza a papírt a férfinak.
 – Örülök, amiért végre felnyílt a szemed, meN – jegyezte meg, mielőtt a döbbent pizzafutár orrára csapta volna az ajtót.

Név

 A sötétbe fordult fehér plafont bámulta a feje felett, miközben a borotva pengéje többször is a csuklójához ért. Egy-egy futó pillanat volt csupán az egész, míg a hűvös fém meztelen bőrét érintette, ám egyelőre csak játszott a gondolattal. Sui nem akart még magának sérülést okozni. Gondolkozott.
 Kai járt a fejében. A basszusgitáros, a barátja, a szerelme. Aki alig pár nappal ezelőtt elvitte őt a város zsúfoltságától messze egy nyugodt kisvárosba, ahol egymás mellett andalogtak a kietlen utcákon. Kai pedig mondta neki, hogy mindennél jobban szereti, és Sui életében először nem érezte magát haszontalannak, egy elgyötört emberi roncsnak. Élt.
 A penge egy pillanatra a csuklójába nyomódott, vér serkent, az ismerős fájdalomtól megrándultak az ujjai. Majd felsejlett előtte Kai arca, szorítása enyhült a borotván. A szeméből útnak indult egy könnycsepp. Sui lassan a csuklójára nézett, majd néhány pontos, gyors mozdulattal a karjába metszette azt az egy kanjit, amely Kai nevét jelentette.
 Fogott egy zsebkendőt, az ajkába harapva felitatta a vért, majd a seb szélétől tisztes távolságba egy fekete filccel újabb szót írt:
 Szeretlek. 

Kripta

 Lune a körmét kapargatva ült a koporsón. Már nem sok volt hátra éjfélig. Négy perc. Összesen ennyi ideje lesz, miután a zsebóráján a nagymutató a tizenkettesre kúszik. Az elmúlt öt évben már hozzászokott ahhoz, hogy ennyi időbe kell belesűrítenie az összes elfojtott érzelmét, amelyeket Amu halála után igyekezett magában mélyre zárni.
 Az óra mutatója a helyére kattant.
 Lune felpattant a koporsóról, amelynek a fedele abban a szent minutumban megmoccant, hogy aztán egy szőke hajú férfi emelkedjen ki belőle légies könnyedséggel. Amu még holtában, testet öltött szellemként is ugyanolyan gyönyörű volt, mint élőként, ám a halál valamiféle nyugodtabb, csendes szépséget is csempészett a vonásaiba, amitől még varázslatosabbnak tűnt. Egy gyors lépéssel ért Lune elé, aztán lágy csókba vont őt.
 – Hiányoztál báránykám – suttogta Amu. – Istentelenül hiányoztál.
 – Amu… - forrtak Lune torkára a szavak, ám az időt nem akarta holmi kínos csendekkel pazarolni, így ezúttal ő csókolta meg hasonló rövidséggel a másikat.
 – Szeretlek, még mindig nagyon szeretlek, és sosem foglak tudni elengedni. Kívánkozom melléd a túlvilágra, mégsem hagyhatom itt az élőket, mert ígéretet tettem neked – hadarta könnyes szemekkel Lune az évek óta ismételt vallomást, amire Amu bevett szokásuk szerint felelt.
 – Én is szeretlek, még mindig nagyon szeretlek, és sosem foglak tudni elengedni. Kívánlak magam mellé a túlvilágra, mégsem hagyhatod itt az élőket, mert ígéretet tettél nekem – ismételte el Lune szavait, majd a férfi füléhez hajolt.
 – Az időnk lejárt, én mégis örökké várni fogok rád.
 Egy utolsó csókot nyomott Lune ajkaira, ezúttal hosszút, szenvedélyeset, majd, mint mindig, semmivé foszlott a karjai között.

Roadie

 Ash egy hete még az ifjoncok túlbuzgó lelkesedésével cipelte a mikrofonállványokat a színpadra, de ma már igencsak idegesen szemlélte a bandát. SID. Örült, amiért ilyen nagy névvel rendelkező bandához csatlakozhatott, és az első héten még a szeme előtt lebegett a rózsaszín köd, hogy innen egyenes út vezet az énekesi szólókarrierig, aztán ráébredt, hogy előbb a banda tagjainak stiklijeit kéne megtanulnia elviselni. Különben egyenes út vezetett vissza az irodai munkák gyöpös világába, amit soha életében többet nem kívánt vissza.
 Az énekes és a dobos kapcsolata volt az első sokk, ami érte. Nem volt baja a meleg párokkal, amíg nem a környezetében nyilvánították ki az egymást iránti szeretetüket. Legalábbis, mindig ezt a logikátlan sületlenséget ostorozta magába a társadalom szemellenzőjének hathatós segítségével. Az volt az egészben a legszörnyűbb, hogy Mao és Yuya meg sem csókolta egymást, mégis sütöttek róluk az érzéseik.
 Aztán amikor azt hitte, hogy egyedül az elviselés eme formájával kell szembe néznie, jött a gitáros fékezhetetlen póréhagyma imádata. Aminek szaga volt. Étkezések után sosem mert Shinji közelébe menni, ám nagy szerencséjére a gitáros nem törődött vele. Ő ugráltatta a legkevesebbet a roadie-kat, többnyire csak új pengetőket kért tőlük, vagy koncert közben a vizes palackja utántöltését.
 Egyedül a basszusgitárossal érezte a közös pontokat, ám Aki rengeteget ugráltatta őt. Mégis, haverok, pia, csajok… Hasonló életstílusuk végett könnyedén megbocsátott a férfinak, így miután letette a mikrofonállványokat, egyből Aki felé fordult. A férfi láthatólag ismét akart tőle valamit.
 – Igen, senpai? – vonta fel a szemöldökét Ash.
 – Gyere ki velem cigizni! – invitálta Aki, Ash pedig örömmel beadta a derekát, hiába volt szokatlan a másik kérése. Semmi üdítőautomata látogatás, kávéfőzés, basszusgitár cipelés? Meglepődött.
 Amikor a koncerthelyszín mögé értek, Aki előhalászott a farmerje agyontömött zsebeiből egy öngyújtót, meg egy doboz Marlborot. Utóbbiból előzékenyen megkínálta Asht, ám ő maga nem vett elő belőle egy szálat sem. Amikor a roadie az ajkai közé illesztette a cigit, Aki felsóhajtott, majd egy gyors mozdulattal kikapta Ash szájából a cigarettát, és az ajkaira tapadt. Rövid, gyors csók volt, amit Ashnek ideje sem volt felfogni, Aki már vissza is tette a szájába a cigit, meggyújtotta neki, és elsétált.

Randevú

 – Hová ilyen lelkesen?
 Jam megfagyott a mozdulat közben, amelynek keretében épp az ajtó mellé bevert szögről akarta leakasztani a lakáskulcsát. Tágra nyílt szemekkel pillantott a nappali zöldhuzatú kanapéján királyként trónoló Tamakira. A férfinak oka volt magabiztosan terpeszkedni, ugyanis állítása szerint övé volt a zenészek legszebbike. Legalábbis, gyakran emlegette így Jamet a dobosuknak, Yonedának, no meg az összes többi banda tagjainak, akik akárcsak egy cseppnyi veszélyt jelentettek az ő egyetlenjére.
 Az előző bandájukban először csak Jam teste fogta meg, és az a kis csinos pofi, azokkal a dús, puha ajkakkal. Nem telt el sok idő, és szájával már marta Jamét, kutakodó ujjai pedig minden lehetséges pontot felfedeztek a testén, kezdve a husis combok közötti területekkel. Aztán a testiség valami mélyebbe csapott át, a szerelem pedig szellős, rózsaszín hálót szőtt a mindennapjaik köré. Ráadásul Jam személyisége is sziporkázó volt, így nem csoda, ha Tamaki főnyereményként tekintett rá, és gyakran féltékenykedett.
 – Hogy hogy hová? – értetlenkedett Jam. – Megmondtam, hogy ma Sorával megyünk enni.
 – Sorával? – vonta fel a szemöldökét Tamaki, miközben kissé lejjebb engedte a kezében lévő Cure magazint.
 Jam idegesen csettintett a nyelvével, majd csípőre tett kézzel Tamaki felé fordult.
 – El ne kezdd megint! – fenyegetőzött. – Sorával csak barátok vagyunk. Úgy, mint te és Yoneda. Az, hogy fanservice-ként tüntetjük fel, a nőies külsőm miatt van, pontosan tudod!
 Tamaki ekkor az ajkába harapott, és láthatóan elgondolkozott valamin. Jam remélte, hogy belátja végre az ipar működéséhez szükséges fanservice létjogosultságát, így teljes lelki nyugalommal akasztotta le végre a kulcsát.
 – Menj, érezzétek jól magatokat! – sóhajtott fel végül megadóan Tamaki. – De nehogy bármelyikőtök megint a képek alá merje írni, hogy randi, mert nem érdekel semmiféle barátság, beverem Sora fejét – morgolódott.
 Jam vonásai meglágyultak, majd kuncogva a kanapéhoz lépett, és rövid csókot nyomott párja ajkaira.
 – Bírod Sorát is, szóval nehogy elegye a buta féltékenységed az agyadat – mosolygott, aztán megfordult, és elindult a lakásból.

Vidék

 Jun érdeklődve kukucskált ki a fenti szénabálák közül. Remélte, hogy Toya nem fogja észrevenni őt, és számon kérni, mit keresett idefent. Az istállófiú elvileg tíz percen belül meg fog érkezni, hogy megitassa a lovakat. Jun már izgatottan fészkelődött, hátha hamarabb megpillantja a fiút, ám végül visszatornázta magát az eredeti pozíciójába, és várt.
 Ajkaira egyből széles mosoly kúszott, ahogy meghallotta a bejárat felől visszahangzó lépteket, majd óvatosan kikémlelt a szénabála mögül. Toya lépett be az istállóba, karjain csak úgy feszültek az izmok, ahogy két teli vizesvödörrel egyensúlyozgatott a lovak felé. Jun nyelt egyet, és kijjebb csúszott, hogy tökéletes rálátása legyen az istállófiúra.
 Amaz megtörölte izzadtságtól csillogó, barna bőrű homlokát, majd felkiáltott.
 – Tudom, hogy odafent vagy, Jun!
 A fiú szikrázó szemekkel mászott ki a bálák közül, és macskaügyességgel ereszkedett le a létrán. Dühösen fújtatva állt meg Toya előtt.
 – Honnan? – köpte a szót az istállófiúnak.
 – Láttam, mikor bejöttél – borzolta meg Toya Jun rakoncátlan, málnaszínű tincseit. – Melyik huligánbandához csatlakoztál, hogy ilyen lett a hajad? – gúnyolódott.
 Jun összefonta a mellkasa előtt a karjait, és dühösen mérte végig Toyát. Arcán halovány pír ütközött ki. Úgy remélte, hogy tetszeni fog így az istállófiúnak!
 – Hagyjál már! – csattant fel, majd még morogva hozzátette:
 – Izomagy.
 Toya szintén karba tette a kezét, és idegesen pillantott Junra.
 – Azért lassíthatnál, öcsi.
 Hangjából tükröződött a visszafogott idegesség, ami kissé meghátrálásra késztette Junt. A fiú ekkor lehetetlenül közel lépett Toyához, és felnézett rá. Ha egy kicsit lábujjhegyre állt volna, simán összeérhetett volna az ajkuk.
 – Bunkó vagy!
 Toya ekkor lejjebb hajolt, szája Junéhoz ért, ám nem csókolta meg. A fiú ködösödő tekintetét figyelte, a le-lecsukódó pilláit, majd gúnyosan elmosolyodott, és egy gyors lépéssel kihátrált az intim pillanatból. Felemelte a vizesvödröket, majd a legelső bokszhoz lépve vetett még egy pillantást a döbbenten álló Junra.
 – Na, most vagyok bunkó! – mosolyodott el.

Futball

 Ryogát mérhetetlenül idegesítette Tsurugi. Mindketten csatárok voltak az iskolai fociklubban, azonban mióta Tsurugi belépett, azóta kvázi mindent ő csinált Ryoga helyett. A csapat harmadéves, végzős sztárját egy pisis elsős készülte lenyomni, amelyet a fiú nem igazán szeretett volna magának megengedni. Talán ezért döntött úgy, hogy még az edzés előtt kilopja a szekrényből Tsurugi cipőjét, és kicsit megbütyköli azt, így riválisa képességei romlásnak indulhatnak, éppen annyira, amennyire Ryogának szüksége volt a visszatéréshez.
 Utált piszkos módszereket alkalmazni, de egyszerűen nem fért a fejébe, miképp nyomhatja őt le egy törpe. Ráadásul ezen múlt az ösztöndíja is, amellyel értelemszerűen fényes karrier is járt. Mindenesetre, nem ezért csinálta az egészet, inkább csak a foci öröméért, a játékért, amelyet már kiskora óta az egekig magasztalt, és előbb tanult meg kapura lőni, mint beszélni. Tsurugi pedig felborítani készült az egészet azzal, hogy egyszerűen csak – mondjuk ki – jobb volt nála.
 Csak kicsit bekeni cipőpasztával az amúgy is fekete edzőcipő talpát. Senki sem fogja észrevenni. A szekrényt kinyitni gyerekjáték volt, mivel a sajátját is olykor-olykor fel kellett törnie, mikor otthon felejtette a kulcsot. Minden szín kifutott az arcából, amikor kiemelte Tsurugi cipőjét, alatta pedig fényképeket talált. Fényképeket, saját magáról.
 Az egyiken Ryoga épp öltözött, széles, izmos hátán csillogtak az edzést követően előbújt izzadságcseppek, üvöltött a képről, hogy sunyiban lőtték az öltözőben, míg a másik az iskola honlapjáról volt. Egy „Csatlakozz a futball klubba!”– táblával a kezében állt a suli udvarán és mosolygott. Egy fiú csak akkor tart egy másik fiúról képeket a szekrényében, ha a példaképe. Viszont ha az illető az iskolatársa, ráadásul az egyik képen meztelen felsőtesttel látható, akkor a kép tulajdonosa valószínűleg meleg és bele van zúgva az alanyba.
 Ryoga beleöklözött a Tsurugiéval szomszédos szekrénybe. Undorító módon imponált neki a dolog. És ha a fiú csak azért ütötte őt ki a nyeregből, mert olyanná akart válni, akárcsak Ryoga, akkor az egész helyzet tiszta abszurd volt, ráadásul bonyolultabb, mint három matek érettségit egymás után megírni.
 – Mit turkálsz a szekrényemben?
 Ryoga villámgyorsan megpördült a tengelye körül, a kezében még mindig ott voltak a képek saját magáról. Tsurugi arcának két oldalán vörös foltok virítottak, ahogy dühösen meredt az irányába. Ez kezdett egyre kínosabb helyzetté alakulni. Ryoga megköszörülte a torkát. Talán, ha összetöri a fiú szívét, akkor nem tekint rá többé így, és alább esik teljesítménye. Ez se rossz ötlet, végül is. Hatásosabb lehet a cipőpasztánál.
 – Szóval – lebegtette meg a képeket Tsurugi orra előtt –, hogy is van ez? Belém vagy zúgva, törpe? Vagy mik ezek a képek rólam a szekrényedben? Lesifotó arról, ahogy öltözöm… Otthon erre verted? – piszkálódott Ryoga.
 – Kopj le, gyökér – kiabálta Tsurugi, aztán mintha meglepődött volna a saját vehemenciáján, visszavett egy kicsit. – Felejtsd el azokat a képeket! – tette hozzá, ám a hangja megremegett. A francba, ha ez itt sírni fog…!
 – Tsurugi – kezdte Ryoga, immár minden gúnytól mentesen –, szerelmes vagy belém?
 A hangja már-már lágy volt. Ennyire nem akarta összetörni a másik fiút. Bár ki tudja, ha igent mond, attól még ismét kinevetheti őt.
 – Igen – törölte meg a szemét a fiú, és megindult Ryoga felé. Mikor odaért elé, kissé elbizonytalanodott, aztán lábujjhegyre állt, átkarolta az idősebb nyakát, és megcsókolta őt. Ryogát teljességgel meglepte a dolog, mégis élvezte a kisebbik próbálkozását. Tsurugi ajkai puhák voltak, a nyelve pedig egészen apró. Ryoga új tervet eszelt ki, ám ennek semmi köze nem volt a focihoz: megmutatni Tsuruginak, milyen, amikor valóra válnak az álmai.
 Így hát visszacsókolt.

Biztonság

 Tenshi egészen az orráig felhúzta a takarót, miközben az odakint tomboló vihart szemlélte. Akárhányszor egy villám cikázva kettészelte a sötét eget, összerezzent az ágyban, a dörgéseknél pedig igyekeznie kellett, nehogy hangosan felsikkantson. Nem akarta felébreszteni a mögötte alvó Yuuhát, és átkozta az időjárást, amiért bármelyik pillanatban megtörténhetett ez. Mondjuk most.
 – Tenshi.
 A gitáros rekedtes hangja megdermesztette a férfit. Ezek szerint sikerült felébresztenie őt vagy neki, vagy a viharnak.
 – Igen? – kérdezett vissza. Egy villám ekkor szédítő sebességgel szaladt végig az égen, Tenshi pedig rémülten csúszott hátra a matracon, ám kissé elszámolta magát, így Yuuha mellkasának ütközött. Elpirult, ahogy a férfi átkarolta őt.
 – Babám, egyszer már megbeszéltük – morogta a tarkójába Yuuha. Tenshi megborzongott, ahogy a gitáros forró lélegzete a nyakát cirógatta. –  Ha félsz a vihartól, nyugodtan hozzám bújhatsz. Meg alapból. Nem foglak megenni, miközben alszol, oké?
 Tenshi mormogott valamit az orra alatt, maga sem tudta mit, talán valami köszönöm-félét, és megfordult Yuuha ölelésében. A férfi mosolyogva nézett rá, majd kisöpört egy kósza, hollófekete tincset Tenshi homlokából, hogy aztán gyengéden az ajkaira tapadjon pár röpke másodperc erejéig.
 – Itt vagyok neked. Biztonságban vagy – suttogta Yuuha. Hát, Tenshinek ezt még szoknia kellett.

Eső

 Chiaki mereven bámulta az esőcseppek armadáját az esernyője alól. Visszautasították. Ebben a hónapban már harmadszorra. Nem nagyon tudta, mégis miként viselkedjen a bandatársaival, így inkább folyamatosan gúnyolódott rajtuk, szívatta őket és minden egyéb más, mígnem idegességükben elküldték őt melegebb tájakra. Csak egyvalaki tudta annyira megzavarni a szívét, hogy ez a negatív tulajdonsága semmissé váljon az illető irányába.
 Sora ugyanis mindig kihozta Chiakiból a fülig szerelmes férfit, aki mindent megtett azért, hogy a kiszemeltje észrevegye. Még egy egész dalt is képes volt végig Sora felé fordulva elénekelni a színpadon, ám azon kívül, hogy a koncert után a férfi hátba veregette őt, mint addig mindig, semmi nem történt. Így elkezdte őt sokszor több oldalnyi hosszúságú levelekkel bombázni. Pedig a dobos nem volt annyira hű, de helyes férfi, Chiaki mégis örömmel küzdött érte. Csak aztán az utóbbi hónapokban már tűrhetetlenül sokszor játszódott le köztük az alábbi intermezzo:
 – Sora, szerelmes vagyok beléd – mondta Chiaki, az egészen idáig földre szegezett tekintete hirtelen Sora szempárjára ugrott.
 – Köszönöm, Chiaki-kun – biccentett a dobos, majd elfordult tőle, és ismét tette a dolgát.
 Így nem csoda, ha az énekesnek elege lett, és kirongyolt az esőbe. Egy könnycsepp gördült lefelé az arcán, szépen, lassan, mire elpattant benne valami. A földre ejtette az esernyőjét, majd miközben az esőcseppek elborították a testét, beférkőztek a ruhája alá, keserves zokogásban tört ki. Összerogyott, farmerjét egyből átitatta az asztalt nedvessége. Fázott, mégsem a hidegtől reszketett, annál inkább a sírástól. Nem igaz, hogy Sora egy kicsit sem érdeklődik iránta! Ha a férfi hetero, Chiaki mégis mit tud kevesebbet adni, mint egy lány? Nem értette. Nem értette, éppen ezért mérhetetlenül fájt neki.
 Felnézett az égre.
 – Sora, szerelmes vagyok beléd – suttogta.

Testőr

 – Miért kell neked is itt lenned a randimon? Igazán lekophatnál rólam néha…
 – És ha a lány egy bérgyilkos, akkor baszhatod.
 – Ne káromkodj már, Ui! Undorító…
 Mirai lassan fél órája kérlelte a testőrét, hogy hagyja egyedül a kávézóban, hiszen egyrészt igencsak feltűnő volt az ingbe bújtatott férfi jelenléte, másrészt pedig az Istenekre is, Mirai épp randin volt. Mármint, lett volna, ha végre befut a lány, akit az egyetemen hívott el abban a röpke fél percben, amíg Ui vécére ment. Bár ezt a jelenetet is egy hosszas vita előzte meg arról, hogy Mirai márpedig nem fog csak ezért elmenni Uival a mosdóba, szeretne legalább fél percnyi függetlenséget, az egyetemen pedig senki sem rabolja őt el váltságdíjért. Igaza lett, és Ui összeráncolt homloka láthatólag kisimult, amikor épségben találta a kis védencét a fikusz cserepe mellett ott, ahol hagyta.
 Mirai idegesen dobolt a frissen manikűrözött körmeivel az asztalon. Akiko késett. Sőt, mi több, már egy órája meg kellett volna érkeznie. Az alsó ajkába harapva tűnődött tovább. Vajon mi lehetett a lánnyal? Telefonszámot nem cseréltek, arra nem volt idő, így megkérdezni sem tudta, mégis mi lelte. Lehet, csak meggondolta magát, vagy látta az ablakból a testőrt. Pedig külön szólt Uiról. Vetett egy szúrós pillantást a testőrre, ám láthatólag a férfit ez nem igazán hatotta meg.
 – Menjünk haza! – morogta végül Mirai, és meg sem várva a másik válaszát, felpattant az asztaltól. Lehajtott fejjel indult meg kifelé, fittyet hányva arra, vajon Ui követi-e. Úgyis tudta a választ. Mindig tudta. Sosem lehetett őt egyedül hagyni.
 Odakint aztán beültek az elsötétített üvegű terepjáróba. Ui a vezetőülésre, míg Mirai melléje, ismét az ajkát harapdálva.
 – Hé, öcskös – fogta meg Mirai állát a testőrje, kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzen. – Ez csak egy csaj volt, oké? Ők nem fogják fel, milyen értékes vagy, mármint, jó, ne nyársalj fel a szemeiddel, nem a vagyonotokra gondoltam. Hanem arra, ami odabent van – érintette meg lágyan Mirai mellkasát.
 – Nyálas vagy – röhögte el magát a fiú, arcán piros foltok jelentek meg az iménti közelségük hatására.
 – Mirai.
 – Hm?
 – Nézz ide!
 Csókolóztak. Ui nyelve lágyan tapogatta körbe Mirai száját, aki először a férfi mellkasát püfölve próbálta magától eltolni a testőrét, ám végül semmire nem ment vele. Meg amúgy is. Ui túlságosan jól csókolt. Mirai lustán karolta át a férfi nyakát. A lányok baszhatták.

Mostohatestvérek

 Naoya a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa éppen feltörő nyögését. Nem merte megemelni a fejét a párnáról, és az ölére nézni, ahol Hanabi nyelve épp a makkján táncolt. A szüleik már bármelyik percben visszaérhettek a bevásárlásból, így sietniük kellett. Naoyának már nem kellett sok ahhoz, hogy elmenjen, mégis feljebb emelte a csípőjét. Hanabi már tudta, mit kell tennie, így sebesen a herékre tért. Naoya reszketeg sóhajjal élvezett el.
 A szüleik elváltak, még mikor kicsik voltak, és csak alig pár éve ismerte meg egymást Naoya apja és Hanabi anyja. Nemrég döntöttek úgy, hogy kamasz fiaikkal együtt összeköltöznek. Csak azzal nem számoltak, hogy alig fél évvel később már ilyen fajtájú érdeklődést fognak tanúsítani egymás iránt.
 Hanabi minden egyes cseppet eltakarított mostohaöccse öléből, majd visszahúzta a nadrágját, és egy zsebkendő segítségével magát is rendbe szedte. Elfeküdt Naoya mellé az ágyon, aztán megcsókolta. Úgy bújtak össze, mintha az életük múlna rajta, nyelveik lágyan cirógatták egymást.
 Kulcszörgés a földszint felől. Elszakadtak egymástól.
 Hanabi az íróasztaluk egyik székéhez pattanva felcsapta az egyik tankönyvét, míg Naoya a fal felé fordulva alvást mímelt. Hamarosan kopogtattak az ajtón, és Hanabi édesanyja kukucskált be az ajtón.
 – Minden rendben van, fiúk? – suttogta, bár inkább csak a saját gyermekétől, Naoya mégis megfordult az ágyon, és lassú pislogások közepette igyekezett az asszony arcára fókuszálni. Aztán kimondta életük egyik legnagyobb hazugságát:
 – Igen, anyu.

Gyilkosság

 Menma sietve szedte a lábait a sötét utcákon. Hajnali kettő volt, az utolsó kuncsaftja alig fél órája hagyta el a meleg bordélyt. A teste igencsak megszenvedte ezt az estét, ám rengeteget keresett vele, ráadásul ez a heti három alkalom semmiségnek tűnt a számára. Persze, volt rendes munkája is, egy takarítóvállalatnál volt délutános, de a fizetés kiegészítés meglehetősen jól tudott jönni a számára. Így egyedül tudott lakni az albérletében, csinosabb ruhákban járni, és a hobbijába, a zongorázásba befektetni.
 Már előre tudta, hogy mikor hazaér, habfürdőt fog venni, hiszen annyi kéz érintette ma este, egyszerűen munka után képtelen volt így elaludni. Este nyolctól egészen hajnali fél kettőig összesen öt vendéget fogadott, ebből kettő megelégedett egy kis etyepetyével, a többiek viszont komoly szexre vágytak. Megkapták tőle. Különösen egy vörös hajú férfi tetszett neki. Magában mindig megválasztotta az este legjobb partnerét, aztán reménykedett annak visszatérésében. Az a férfi ugyanis mindent megadott Menmának az ágyban.
 Igyekezett megszaporázni a lépteit, ugyanis hiába volt egyedül az utcán, azért mégsem akart merevedő taggal flangálni. Ki tudja, mégis mikor bukkanhatott fel egy különös alak, aki pont a hozzá hasonlókra vadászott. Bár békés városban élt, az éj leple alatt minden eddig nézett film rémálomszerű jelenete lepergett előtte.
 Ekkor velőtrázó sikoly ütötte meg a fülét, közvetlenül a mellette lévő sikátorból, majd egy tompa puffanás, és halk szitkozódás hangjai értek el hozzá. Ennek a fele sem volt tréfa! A lábai a földbe gyökereztek, meredten bámulta a sötétséget, ahonnan bármikor kiléphetett a szörnyeteg.
 A szája elé kapta a kezét, amikor egy árnyék megmozdult, és egyenesen feléje indult. A léptei határozottak voltak. Menma remegni kezdett, ám a lábai csak nem vitték semerre sem. Itt fog meghalni, ez már most biztos.
 Aztán a remegés leállt, ő pedig tágra nyílt szemekkel figyelte, amint a vörös hajú férfi aznap estéről könyékig véresen megállt előtte. Végig mérte őt, ajkai eszelős mosolyra húzódtak. Ezt a mosolyt látta tőle aznap Menma, ahogy másodszor is elélvezett benne. Hiába fordultak meg drasztikusan a körülmények, most is észveszejtően vonzónak tűnt.
 A kuncsaft a szájára helyezte véres mutatóujját, majd lassan Menma ajkaihoz érintette, lehetetlenül közel hajolva hozzá. Az alacsony férfit megcsapta az ismerős kölnivel keveredő vérszag.
 – Figyelj rám, picinyem. Még sokszor jövök majd hozzád, meglásd. Hívd fel a rendőrséget, jelentsd be a gyilkosságot, de… Nem láttál senkit, világos? – kacsintott, azzal elvette közülük az ujját, és gyorsan megcsókolta Menmát.

Bandaháború

 Aki életében másodszor érezte, hogy elönti őt a jeges félelem. Legelőször akkor volt benne része, amikor elvesztette a munkáját, és minden széthullott körülötte. De a banda megtalálta őt, és olyan gyorsan vált a vezérükké, ahogy még egy álomban is igencsak nehezen lehetett. Mégis könnyedén felülkerekedett az anarchián, amely a szedett-vedett csapatot uralta, hogy aztán fáklyává váljon, aki vezeti őket a sötétben, melyet az élet borított rájuk.
 Aztán rájuk támadtak.
 A közeli bandavezért, Yo-ka csapata gyors volt és néma, Aki pedig vérző karral hevert az egyik sikátorban, a bokája kificamodott. Nem adott túl sok esélyt a túlélésre, és hiába fordult az utóbbi időkben a vallás mások által megnyugtatónak mondott tanaihoz, a huszadik imáját mormolva már képtelen volt tovább szorítani a nyakában logó apró keresztet. Ha Isten is cserben hagyja őt, akkor mi lesz? Bele se mert gondolni. A lehető legnyomorultabb területen feküdt, a teste ráadásul az egyik szemeteskukától, amelyet a viszonylag forgalmasabb utcák felé vezető úthoz toltak, egyáltalán nem látszott. Itt fogja hát utolérni őt a Kaszás. Lehunyta a szemeit. Pár nap, és többé nem kel fel.
 Lépteket hallott maga mögül, ám hiába nyújtogatta a nyakát, nem látott semmit az éjszaka sötétjében. Egy alak közeledett felé, ez tiszta sor. Remélte, hogy barát, már ha nem haltak– vagy sebesültek meg mindannyian.
 Az idegen ekkor leguggolt mellé, Aki pedig rémülten igyekezett odébb kúszni előle. Ez egyszerűen nem létezik! A Halál maga jött elragadni őt.
 – Ne ficeregjél. Vagy talán még több vért akarsz veszíteni? – motyogta Yo-ka, és Aki legnagyobb megdöbbenésére leguggolt mellé, hogy aztán a karján lévő sebet kezdje el vizslatni. A férfi felszisszent, ahogy óvatosan feljebb tűrte Aki kabátujját, míg amaz erősen az ajkába harapott, nehogy feltörjön belőle egy fájdalmas sikoly. Pokolian égett a karja, a bokája pedig megállíthatatlanul lüktetett.
 – Pedig megmondtam a srácoknak, hogy néhány karcoláson kívül semmi komoly ne történjen veled – morogta Yo-ka az orra alatt, aztán levette a hátáról ütött-kopott katonai hátizsákját, amelyből egy elsősegélydobozt húzott elő. Aki a homályos fényben látta, hogy már erősen megfogyatkozott a tartalma. Vajon Yo-ka személyesen látta el az embereit? És miért nem akarta, hogy Akinak baja essen?
 – Miért? – préselte ki magából az egyszerű kérdést, miközben figyelte, ahogy a fertőtlenítő folyadék a gézlapra csepegett.
 – Szeretem a bátor és gyönyörű dolgokat – felelte Yo-ka, aztán a gézlapot lágyan a sebhez érintette. Aki összeszorította a fogait, ám az eddigi perzselésen kívül mást nem érzett. Felsóhajtott, ahogy egy újabb fertőtlenítővel átitatott lapocska került a sebére, amelyet Yo-ka gondos, gyengéd mozdulatokkal kötözött oda.
 – Tedd az ép kezedet a szád elé. Visszarakom a bokádat – utasította őt Yo-ka, aztán már nyúlt is a megkínzott láb felé. A fojtott sikolyt követően visszapakolt a hátizsákba, a vállára vette, Akit pedig, mintha csak egy tollpihe lenne, az ölébe kapta.
 – Esne a tekintélyed, ha a maradék embered így látna téged. Elviszlek hozzám – suttogta. Aki tiltakozott volna, ó, de még mennyire, viszont a másik bandavezért ma egy olyan oldalát mutatta meg neki, amelyet életében először szimpatikusnak talált. Ez pedig kíváncsivá tette.

Bár

 Tomoya a könyökére támaszkodva figyelte a szép csípőjű pincért, amint a tömött asztalok között feléje sietett. Volt egy sejtése, hogy azt a csípőringást máshol is tudná kamatoztatni, ám egyelőre nem akarta elijeszteni magától a nyulat. Rutinos vadász volt, pláne, ha kant kellett lőni. Abban veszélyesen profinak bizonyult.
 A vörös hajú pincér odaért mellé, sima homlokán fényes izzadságcseppek gyöngyöztek. Az alkoholtól és csirkehústól illatozó levegőbe kellemes aromájú, narancsvirág illatú parfümje igencsak különös, mégis édes színt vitt. Tomoya mélyet lélegzett belőle, mielőtt leadta volna a rendelését. Tekintete közben minden létező ponton elidőzött a pincér testén.
 – Egy korsó Asahit kérek. Super Dry-t – mondta, különös figyelmet szentelve közben annak a kívánatos csípőnek.
 – Máris hozom – szólalt meg a férfi, a hangja mélyen csengett, és aki volt olyan tapasztalatlan és botor, hogy nőnek nézze, annak a rózsaszín lufi ebben a percben kipukkadt. Tomoyának azonban még csak most kezdett el megtöltődni.
 – Nem kéne ilyen nyíltan végigmérnie az alkalmazottakat – tette még hozzá a pincér. – Bár gondolom, most már úgysem érdeklem, szóval hozom is az italát.
 Tomoya azonban mielőtt még távozhatott volna, még megragadta a csuklóját.
 – Még csak most kezdtél el igazán érdekelni. Mi a neved, Vörös?
 Vigyorgott, ahogy feltette a kérdést, a pincért azonban láthatóan bosszantotta a kibontakozó flört lehetősége, így gyorsan, hűvösen fejtette le magáról Tomoya ragaszkodó ujjait, mintha csak egy kellemetlen rovarral tenné. A hangja sem tükrözött különösebb érzést, ahogy válaszolt, ám a szemében mintha megvillant volna valamit. Tomoya radarja, amely ki volt élezve a meleg pasikra, most sem hazudott. A férfi tekintetében enyhe érdeklődés szikrája lobbant fel és aludt ki, alig egy másodperc alatt. Talán érdemesebb lenne randira vinni. Ebből még bármi kisülhet.
 – Koudainak hívnak – mondta a pincér, azzal megfordult, és visszasasszézott a pult felé. Az a csípő mintha egy kicsit jobban ringott volna, mint az imént. Tomoya a nyertesek nyugalmával dőlt hátra, ajkain pajkos mosoly.
 Mire Koudai visszaért a sörrel, már egy cetli lapult Tomoya nadrágzsebében, készen a használatra, ha esetleg szükséges.
 – Meddig dolgozol? Megvárlak.
 – Hajnali hatig. Nem fogod kibírni.
 – Valóban.
 Azzal egy feltűnésmentes mozdulattal Koudai ujjai alá csúsztatta a cetlit, aki megmarkolta, és gyorsan zsebre vágta azt. Tomoya fogadni mert volna, hogy hajnali hatig azért még fog egy párszor csörögni a telefonja.

Egyéjszakás

 Csengettek.
 Lin gyorsan ellenőrizte, hogy mindent elővett-e. A törülköző az ágyon, a síkosító és az óvszer az éjjeli szekrényen. Már csak a vendége hiányzott, ám ha végre eligazgatta magán a hálóköntösét, akkor talán őt is beengedheti. Még gyorsan vetett magára egy pillantást az előszobai tükörben, majd az arcára varázsolta a nyugodt, mégis huncut mosolyát, és szélesre tárta a bejárati ajtót. A férfi, akivel ma este dolga volt, élőben még helyesebb volt, mint a képen, amely a weboldalon a profilja mellé társult. A mandulavágású szemekben lángként lobogott az a halovány parázs, ahogy Haku végigmérte Lin alakját. A köntös rövidke volt, így a combja alja tökéletesen látszódott benne, ahogy mellkasának felső része is. Elmosolyodott.
 – Hello – dőlt neki az ajtófélfának, úgy, hogy Haku tökéletesen beférjen mellette, amely sudár termetével igencsak egyszerű feladatnak bizonyult. Lin remélte, hogy az este többi része is hasonlóan könnyedén fog menni.
 – Hello – nézett a szemébe Haku, miután levetette a cipőjét, és kiegyenesedett. Minimum egy fejjel magasabb volt Linnél, ám ez a férfit egy cseppet sem zavarta. Az ágyban úgysem számítottak ez a fajta különbség. Egy nála alacsonyabb ember is képes volt ugyanúgy bánni a testével, ahogy egy magasabb tette.
 Haku kezeire pillantott, ahogy azok az arcához közeledtek. Szó szerint jó kezekben lesz. A férfi hosszú ujjaival számtalan csodát művelhetett volna vele, amelyekről remélte, hogy meg is teszi őket. Már régóta nem talált magának partnert, így minden reményét Hakuba fektette. Nem chateltek sokáig, mire leszerveztek a találkozót, talán pár napot, de annak körülbelül minden ébren töltött órájában váltottak üzeneteket. Lin már alig várta ezt az estét.
 Nem tiltakozott, amikor Haku mély csókba vonta őt. Tudta, hogy a folytatás meg ennél is kielégítőbb, édesebb lesz, így finoman vezette el magukat a hálója felé, ahol hagyta a férfinak, hogy szelíden az ágyra fektesse.
 Hamar egymásba gabalyodtak, az aktus viszont hosszú volt, és Lin számára igencsak kielégítő, ám ezután nem érezte a szokásos megnyugvást, hanem még többet akart Hakuból, aki most épp alatta feküdt, és a karjai közé vonta őt. Lin külön kiemelte a profilján, hogy szereti az összebújást. Úgy tűnt Haku egyike volt a kivételeknek, akik ezt észben is tartották. A férfi ekkor megszólalt, hangja halk és rekedtes volt.
 – Ismétlés valamikor?
 Lin habozás nélkül felelt.
 – Igen.

Előadás

 Yui figyelte, amint a szőke apródfrizurás fiú feljebb tolta az orrán a szemüveget, majd a toll ismét sebesen kezdett peregni az ujjai között. Most hogy a bánatba magyarázzon tovább az ókori görög irodalomról, ha ez a szépség itt előtte minden erejével azon van, hogy lekösse a figyelmét? Jó, persze, fogalma sem volt arról, hogy hívják a hallgatót, de egyszerűen úgy érezte, muszáj elcsípnie őt az előadás után. Már csak tíz perc. Azt már fél lábon is kibírja.
 Ráadásul a fiú ajkai teltek voltak és íveltek, a csuklói kecsesek, ellenben a kézfeje tömzsi. Az a bő ing pedig Yui reményei szerint vékony derekat rejtett, bár azt sem bánta volna, ha esetleg egy-két pluszkiló leledzett a fiú testén. A pufi arc után nem lepte volna meg.
 Az órára pillantott, majd megkönnyebbülten látta, ahogy a mutatók egymás felé érnek. Dél van, az előadásnak vége. Megköszönte a hallgatók figyelmét, aztán a pódiumon lévő asztalhoz lépve, rendezgetni kezdte a jegyzeteit, fél szemmel a szőke fiút figyelve. Amaz ügyet sem vetve az ürülő teremre, még tovább írt, a tolla vadul sercegett a papírlapon. Yui ravaszkás mosollyal indult meg felé, majd állt meg közvetlenül előtte, árnyékot vetve a jegyzetekre.
 – A számodat is ilyen gyorsan szoktad leírni? – kuncogott Yui. A fiú riadtan nézett fel az előadóra, arcára mélyvörös pír ült ki, ám egy pillanat alatt váltott borús komorságra.
 – Jó vicc. A lányok előadás előtt azon sajnálkoztak, hogy magának barátnője van – vetette oda fagyosan, és már készült felállni, azonban Yui nem mozdult, sőt, még közelebb lépett, elzárva a menekülés útját a fiú elől.
 – Lehetsz vagy huszonegy. Én huszonhat vagyok, ráadásul nem barátnőm van, csak egy ragaszkodó húgom – vigyorgott Yui. – Nem lenne semmi baj azzal, ha kicsit élveznénk egymás társaságát. De a hosszú távra is vevő vagyok.
 A hallgató felhúzta az orrát.
 – A hosszú táv egyenlő a két hónappal? – gúnyolódott. Yui belement a játékba.
 – Két év – suttogta, majd lehajolt, hogy ajkaik egyazon szintbe kerülhessenek. – De neked cicám, bármennyi – motyogta a fiú ajkaira, ám ami ekkor következett, arra nem számított. A hallgató ugyanis a gyomrába ütött, mire Yui megtántorodott, így a fiú felállt, és kisétált a teremből. A férfi döbbenten kapott a hasához, majd hangosan felnevetett. Nem tudta, mégis mikor írta fel a fiú, de egy telefonszámot tartalmazó papírdarab akadt bele a szövetbe, mellette négy betűvel.
 Sana.