Másról álmodtam - Első fejezet

 Kíváncsian lépek az öltöző hosszú asztalához, ahol a telefonom mellett egy sárga cetli hever. Mikor kimentem a mosdóba, még nem volt ott, így kíváncsian emelem fel. Egyből felismerem a kézírást, holott eddig csak egyszer láttam, mégis, az a könnyedség, ahogy a szótagokat írja, nem az a tipikus macskakaparás. Lehuppanok a székembe és miután mondom a sminkes lánynak, hogy nem kell ellenőrizni a rúzsomat, olvasni kezdek.

 Remélem, legalább mosolyt csaltam az arcodra az előző levelemmel. Ha kíváncsi vagy rám, várj meg az öltöződben a koncerted után.

 Hatalmas sóhajjal rakom le a papírt, amit persze a többiek nem hagynak figyelmen kívül, páran felém is kapják a fejüket, köztük Lune is, aki miután megköszönte a fodrásznak a munkáját, mellém áll, és a vállam felett átnyúlva magához ragadja a cetlit, mielőtt egy szót is szólhatnék. Figyelem, ahogy a homlokát ráncolva olvassa el a két mondatot, majd visszaadja a papírt és mellém húzva egy üres széket, leül. Az ajkain apró mosoly játszik, ahogy csillogó szemekkel rám néz.
 – Van tipped, ki lehet a lovagod, Rynk-kun? – kérdezi izgatottan, mire megrázom a fejemet, ő pedig még inkább belelkesedik. A hangját ennek ellenére halkra fogja, bár a bandán belül mindenki tudja, hogy meleg vagyok, a staffon belül nem igazán szeretném, ha ez elterjedne, amit Lune mindig tiszteletben tart.
 – Mesélj egy kicsit arról a levélről! – kéri. Felsóhajtok, de azért belevágok.
 – A szülinapomra kaptam a többi rajongói levéllel együtt, aztán hamar felismertem, hogy… Egy bandomantól van – pirulok el, Lune pedig megforgatja a szemét.
 – Úgy értettem, hogy még miket tudtál meg benne róla! Hiszen kíváncsi vagy, kire számíthatsz a koncert után, nem? – dönti el oldalra a fejét. Ilyenkor tisztára olyan, mint egy animekarakter.
 – Énekes, mert szeretné, ha tisztábban énekelhetne, ahogy én. Akkor, már találkoztam vele, mivel megdicsérte a parfümömet – gondolkozom el, aztán beugrik az egyik leglényegesebb pont. – Tud a diszlexiámról! – jelentem ki úgy, mint aki hatalmas felfedezést tett. Lune zavartan néz rám.
 – Ha arra gondolsz, sokan írnak neked kanjik nélkül – ráncolja a homlokát. Megrázom a fejemet.
 – Említette, hogy sokáig írta a levelet, mert szerette volna, ha minél könnyebben el tudom olvasni – mosolyodok el, ahogy visszagondolok a halványsárga, parfümmel illatosított lapra. Természetesen azt használta, amit én is szoktam. Talán látta nálam valamikor.
 – Még van fél óránk kezdésig. Addig kiderítjük, kik a lehetséges jelöltek – lelkesedik be, majd előkapja a telefonját és megnyitja a táblázatot, amiben a fellépők sorrendje van a mai napra felírva. Sejtem, miért veszi ennyire komolyan, ugyanis mióta ismer, tudja, hogy meleg vagyok, de barátom még egy sem volt. A barátságunk pedig már jó pár éve tart.
 – Oké, szóval! Amit tudunk, az az, hogy énekes, ismeritek egymást személyesen, itt van az eventen és a legfontosabb, hogy tud a diszlexiádról, tehát nem futólagos ismeretség – összegzi, aztán babrál valamit a képernyőn, hogy rajzolni tudjon a tabellára. Néhány bandát élből kihúzunk, majd pár perces szelektálást követően csak négy lehetséges jelöltünk marad, ugyanis nem tudjuk tovább szűkíteni a kört.
 – Szóval, Ryoga, Akuta, Ikuma és Kazuki – sorolja a neveket. – Mesélj kicsit róluk! – kéri, mire vállat vonok.
 – Mit mondhatnék? Barátok… De például Ryoga vagy Kazuki nem hinném, hogy irántam érdeklődne – utalok finoman néhány igencsak nyilvánvaló dologra, a Razor és a xaa-xaa neve pedig eltűnik egy fehér vonal alatt Lune telefonján. Megint összeráncolja a homlokát, mintha nagyban gondolkozna, végül tanácstalanul fordul felém.
 – Szerintem Akuta reálisabb, de te tudod – mondja óvatosan. Elgondolkozom. Akutával mostanában egész sok időt töltök együtt. Elmegyünk esténként sétálni a városban, néha iszunk egy keveset, mentünk már vadasparkba is az elmúlt hónapokban. Vajon lehetséges, hogy tényleg Akuta írta volna a levelet és a cetlit? Még sosem volt szó köztünk párkapcsolati témákról, bár azt tudja, hogy meleg vagyok, de mióta elmondtam neki, talán most először van változás a kapcsolatunkban. Ez lényegében abban merül ki, hogy több időt töltünk együtt, azonban Akuta viselkedése változatlan. Nem tudom hova tenni a szituációt, a koncert pedig mindjárt kezdődik, így már állnék fel, hogy megkeressem a fodrászt, hátha szeretne még rajtam igazítani valamit, ám Lune elkapja a karomat, az arcán olyan kifejezéssel, amitől muszáj visszahuppannom félúton a székbe.
 – Engem pont sminkeltek, mikor vécére mentél, de Melt például nem! Talán látta, ki rakta oda a cetlit az asztalra – veti fel, majd meg sem várva a válaszomat, a dobos felé int. Mel felemeli a fejét a telefonjából, és mosolyogva odajön hozzánk, a fejére csatolt nyuszi fülek finoman himbálóznak.
 – Csinosak vagytok! – állapodik meg mindkettőnkön a tekintete, végül Lune-hoz fordul. – Mit szeretnél?
 Lune felmutatja neki a cetlit, mire én akarva akaratlanul is, de elvörösödöm. Mel felhúzza a szemöldökét és elneveti magát. Felém fordul.
 – Ezt én tettem ide – mosolyog rám. Zavartan harapok az alsó ajkamba.
 – De te Kazuharuval jársz, nem? – kotyog közbe Lune, az arcán hasonló kifejezés ül, mint valószínűleg az enyémen.
 Mel bólint.
 – Igen. Kazuharuval járok – erősíti meg, ám mielőtt bármit is reagálhatnánk, a menedzser szól, hogy indulnunk kell a színpadra. Szinte összeütközöm a fodrásszal, ahogy felpattanok, ő pedig gyorsan igazít egy tincset a frufrumnál, hogy minél jobban takarja a szememet, de azért még kilássak, aztán sietünk a színpadra. A rajongók sikítása egyből mellbe vág és melegséggel tölt el, amint színpadra lépek. Most már a fiú vagyok, aki a plüssállataival álmodik emberalakban jó és rossz dolgokról egyaránt.  A fiú, aki csak az emberek képzeletében él, nem beszél, csak énekel, remélve, hogy eléri a lelküket a dalaival.
 Tulajdonképpen a Grimoire óta nézek így a zenélésre. Előtte csak az éneklés felszínes és menő oldalát láttam, az ismertség lebegett a szemem előtt, aztán történtek dolgok, amik ráébresztettek arra, hogy túl sok mindent nem láttam meg magam körül. Azóta nem magamért énekelek, hanem másokért, és azt hiszem, ennél jobbat nem is kívánhatnék.
 Amikor vége a koncertnek, szívből mosolygok az emberekre, szinte el is feledkeztem a cetliről, ám amikor az öltözőben Lune elkapja a karomat, ismét eszembe jut az egész, illetve az, amire jutottunk. Akuta küldte valószínűleg a levelet és adta a cetlit Melnek, hogy jutassa el hozzám, de a kép nem akar összeállni.
 – Lune, lehetne, hogy akkor beszélünk róla, ha átöltöztem? – kérem tőle mosolyogva, mire bólint és magamra hagy, legalábbis amennyire az öltözőben lehetséges. A sminkes lány lemossa azt a kevés sminket, amit rám kent, majd átmasszírozza az arcomat egy krémmel, amitől puhább lesz a bőröm.
 – Készen vagyunk, Rynk-san – paskolja meg a vállamat. Megköszönöm neki a kemény munkát és miután minden nő távozott az öltözőből, az egyik sarokba állva, háttal mindenkinek, gyorsan átöltözöm. Közben próbálom leküzdeni a remegésemet, és elképzelni, hogy egyedül vagyok, de szinte lehetetlen ebben a nyüzsgésben, ami van. Végül lehuppanok ugyanabba a székbe, ahol a koncert előtt ültem, Lune pedig velem szemben.
 – Mit gondolsz? – kérdezem. Megvonja a vállát.
 – Szerintem megérdemelnél egy olyan pasit, mint ő. Talán többet mosolyognál.
 Elnevetem magam. Lune óvatos mosolyra húzza a száját.
 – Nem tudom, mit szóljak ehhez – komolyodom el. – Nem igazán tudom elképzelni Akutával.
 – Vissza fogod utasítani? – lepődik meg.
 – Lehet. Nem tudom. Sosem gondoltam még rá úgy – ismerem be. Akuta helyes férfi és kedves velem, de még egyszer sem játszottam el a gondolattal, hogy bármi is lehetne köztünk.
 Lassan kiürül az öltöző, csak Mel marad velünk, miután Kie is távozik. Leül közénk és kíváncsian néz ránk.
 – Hogyhogy itt vagy még? – kérdezi Lune.
 – Kazuharuék még csak nemrég végeztek. Együtt megyünk haza – mondja. – Rynk, mit szólsz hozzá? – bök a cetlire, ami még mindig ott van az asztalon a telefonom mellett, ezúttal arccal lefelé, nehogy bárki illetéktelen beleolvasson. Babrálni kezdek a pulcsim ujjával.
 – Még nem nagyon tudom, mit kéne szólnom hozzá – felelem óvatosan. Közben Mel zsebe megrezzen, Kazuharu lehet, mivel Mel feláll, azonban Lune-t is karon ragadja. A basszusgitáros összeráncolt homlokkal mered a dobosra, aki finoman elkezdi kifelé húzni az öltözőből.
 – Sok sikert, Rynk-kun! – mosolyog rám Mel, azzal eltűnnek a helyiségből. Egyedül maradok.
 A telefonomra akasztott mobildíszeket piszkálom, amikor kopognak.
 – Szabad! – szólok ki, és leküzdöm az ingert, hogy felnézzek, amikor valaki belép az ajtón.
 – Szia!
 Felkapom a fejemet az ismerős hangra és leesik az állam.