Másról álmodtam - Második fejezet

 Az első és egyben egyetlen gondolatom az, hogy: miért? Aztán elvörösödök, ugyanis valamiért eszembe jutnak a levél sorai, ahogy Ikuma tétován közelebb lép hozzám. Lehet, hogy valami tévedés, és Ikuma nem azért jött.
 – Ezt te írtad? – kapom fel a cetlit és nyújtom ki magam elé, mintegy védekezésül. Ikuma bólint, mire remegve leengedem a kezemet. Te jó ég… Egy nálam tizenegy évvel idősebb férfinak tetszenék?
 – Nem akartalak feszélyezni – mosolyog rám, a tekintete lágy. – Meg tolakodni sem.
 Ekkor végre felocsúdok, és megrázom a fejemet, bár a mosolyom kissé idegesnek tűnhet.
 – Igazából jól esett, hogy ilyeneket írtál, csak… Nem rád számítottam – ismerem be óvatosan. Ikuma nem tűnik meglepettnek, ahogy leül velem szemben.
 – Ha nem érzed magad jól velem, nyugodtan mondd majd meg. Semmit nem erőltetek, oké? – kapja el a tekintetemet, mire nagyot nyelve bólintok egyet. Ez annyira kínos! Pont Ikuma? Akkor már inkább Akuta, de… Jaj, most mégis mihez kezdjek? Annyira kedves velem, látszik rajta, hogy bízik ebben az egészben, én pedig fogalmam sincs, mit nyújthatnék neki.
 – Esetleg hazakísérhetlek? – zökkent ki a gondolatmenetemből. Tétován bólintok, majd felkapom a telefonomat, a mobildíszek puhán, hang nélkül ütődnek egymásnak, mégis felkeltik Ikuma figyelmét, aki kíváncsian nyúl utánuk, a keze megáll félúton a levegőben, mintegy engedélykérésként. Odanyújtom neki a készüléket. Egyesével nézi meg a bandám tagjait megelevenítő figurákat, egy darabig elidőzik Amun.
 – Az övét is megtartottam – jegyzem meg sietve. Bólint és visszaadja a telefonomat.
 – A többieknek is vannak? – kérdezi.
 – Igen – mondom, majd elteszem a telefonomat, és magamra kanyarítom a kabátomat. Elindulunk kifelé az öltözőből. A folyosón már hallani, hogy még mennek a koncertek, a hátsó kijáraton távozunk.
 – Rólad is van akkor, nem? – szólal meg Ikuma rövid hallgatás után.
 – Igen. De annak fekete a haja – bökök mosolyogva a szőke tincseimre.
 – Jól áll a szőke – jegyzi meg. Közben olyan furcsán néz rám, nem tudnám megfogalmazni, mégis mi játszódhat le benne. Kissé elfordítom a fejemet, ahogy baktatunk a hűvös, sötét utcákon. Csend. Hallgatom a lépteinket, aztán egyszer csak fújni kezd a szél. Összehúzom magamat, és bánom, amiért a jó idő reményében csak pulcsi van rajtam. Ekkor Ikuma leveszi a dzsekijét, és felém nyújtja.
 – Kéred?
 Megköszönöm és belebújok a dzsekibe. Egyből megérzem magam körül Ikuma illatát. Drága parfüm tömény illata keveredik egy öblítő lágyságával. Mintegy próbaképp, mélyen belélegzem. Furcsa. Azt várnám, hogy elönt a boldogság, vagy legalábbis érzek valamit, de azon kívül, hogy szokatlan a dolog, semmi más gondolatom nincs.
 – Rynk? – felkapom a fejemet Ikuma hangjára, és bocsánatkérően nézek rá, amiért elkalandoztam. – Lesz egy King Gnu koncert jövő héten. Elmehetnénk rá együtt, ha van kedved – ajánlja fel. Egy pillanatra megfeledkezem az ellenérzéseimről, a szemeim felcsillannak.
 – Persze! – válaszolom reflexből. – Imádom őket!
 Ikuma felnevet.
 – Akárcsak én. Holnap megveszem a jegyeket – mondja, a légkör oldottsága pedig egy pillanat alatt törik meg.
 – Nem muszáj megvenned az enyémet – nézek félre, az arcom most biztos vörös lehet. – Mármint, gondolom ez egy randi, de igazán nem szükséges.
 Ikuma arcán mintha megbántottság futna át, de gyorsan rendezi a vonásait.
 – Rendben. Megértelek – vonja meg a vállát. Már csak két utcányira vagyunk a lakásomtól. Ez valamiért megkönnyebbüléssel tölt el, és egyben gombócot helyez a torkomba. Nem így kéne éreznem. Nem tudom, hogyan kéne. Ikuma kedves hozzám, ez nem csak egy álca volt a levelében, a gondos kézzel írt sorokban ugyanaz a személyiség bújt meg, akinek eddig is ismertem, és ahogy most is viselkedik. Eddig olyan jól kijöttünk egymással, kellemes volt a társasága, de most, hogy tudom, hogy tetszem neki, minden más lett, mintha idegenek lennénk egymásnak. Szerintem ő is érzi, hogy ennek nem így kéne lennie, talán már bánja, amiért elkezdett többként gondolni rám. Mégis mit kéne ilyenkor tenni? Az ilyen barátságok általában megszakadnak, de mi zenészek vagyunk, fogunk még találkozni. Az is hasonlóan kínos lesz majd?
 A gombóc a torkomban nem szűnik, ahogy végül megállunk a társasház előtt. Minden olyan furcsa, szinte már-már hihetetlen. Folyamatosan az zakatol a fejemben, hogy mégis mit kéne ilyenkor tenni, mire Ikuma közelebb lép és a karjai közé zár. Esetlenül ölelem át, valami mintha nem lenne egészen rendben, aztán elengedjük egymást, én pedig bemegyek az ajtón. A liftbe lépve meglátom magamat a tükörben, és hirtelen ráébredek, mi volt az, amit nem éreztem helyénvalónak az ölelésünk alatt. A szememhez kapok. Könnyezem, és ahogy levegőért kapok, megtölti az orromat Ikuma illata. Rajtam maradt a dzsekije, amit egyből levetek magamról, majd a lakásomba érve ledobom az ágyamra. Előveszem a telefonomat, a kezem remeg, ahogy tárcsázom Lune-t.
 Az első, ami a fülébe juthat, valószínűleg a szipogásom lehet, ugyanis egyből tudakolni kezdi, hogy mi történt.
 – Rynk? Mi történt? Akutával van valami?
 Reszketegen veszem a levegőt, mielőtt megszólalnék.
 – Nem Akuta az – szipogom.
 Csend.
 – Akkor?
 – Ikuma.
 A pityergésem itt csap át zokogásba, Lune szinte nem is jut szóhoz, ahogy megállás nélkül zihálok és szipogok. Végül egy pillanatnyi csend elég ahhoz, hogy megszólaljon.
 – Átmegyek – bontja a vonalat.
 Félreteszem a telefonomat, aztán magzatpózba gömbölyödve szorongatom Ikuma dzsekijét, miközben folyamatosan sírok. Nem tudom, mennyi idő telhet el, amikor csengetnek. Feltápászkodom, a kezem remeg, ahogy az előszobába érve ajtót nyitok Lune-nak, akinél ott van a táskája, így tudom, hogy itt fog aludni nálam, és nem leszek egyedül. A nyakába borulok és átölelem.
 – Köszönöm – suttogom. Lune finoman eltol magától, majd belép a lakásba, és a fürdőszoba felé mutat.
 – Tusolj le, rendben?
 Mindig is azok közé az emberek közé tartozott, aki akkor hozza meg a szükséges döntéseket, amikor mások képtelenek rá, irányítja őket, ebben még sincs rossz szándék. Csak segíteni akar a maga módján, amiért rendkívül hálás vagyok. Amikor kijövök a pizsamámban, ő már átöltözve vár az ágyamon, gondolom otthon tusolt, mielőtt eljött volna. A tekintete rólam végül a mellette lévő dzsekire vándorol. Valószínűleg sejt mindent.
 – Rynk, gyere, csüccs le mellém, oké? – ütögeti meg a takarót maga mellett. Leülök mellé, és felhúzom a lábaimat.
 – Az a bajod Ikumával, hogy sokkal idősebb nálad, ugye? – kérdezi. Szomorúan néz rám, mint aki pontosan tudja, hogy a válaszom igen lesz, és helyteleníti azt.
 – Az is – hajtom le a fejemet. – Idősebb, meg annyira furcsa az egész! Nem tudom, hogyan kéne éreznem.
 – Azt nem is tudni kell – simogatja meg a térdemet Lune. – Jól estek, amiket a levélben írt, ugye?
 Bólintok.
 – Vissza kéne adnod neki a dzsekit, szóval fogtok még találkozni, gondolom.
 – Elhívott King Gnura a jövő héten – vonom meg a vállamat.
 – Jó, Rynk, nézz rám! – nyúl az állam alá, és megemeli a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. – Ikuma már akkor kedves volt hozzád, mikor megismertük. Nem tudom megparancsolni, hogy szeress bele, de téged ismerve fix görcsös voltál ma. A koncerten viselkedj vele úgy, ahogy eddig. Lásd meg, mi történik akkor köztetek. De ne hátrálj ki ebből az egészből, mert tényleg megérdemled, hogy boldog legyél. Ha Ikumával, akkor vele, jó? Adj neki egy esélyt, legalább önmagadért – mosolyog rám.
 Ekkor átölelem Lune-t, és a vállába fúrom a fejemet. Öblítő illata van. Kicsit szagolgatom, már amennyire a kissé bedugult orrom engedi, majd elengedem, és a kezembe véve Ikuma dzsekijét, játszadozni kezdek az ujjával.
 – Amúgy – szólalok meg hirtelen –, kellemes illata van. Furcsa, de kellemes.
 Lune felnevet.
 – Neked most minden furcsa, aminek köze van Ikumához.
 Erre én is elvigyorodok, aztán felállok az ágyamról, és a dzsekit ráakasztom a ruhásszekrény kilincsére. A függönyöket elhúzom, a villanyt lekapcsolom, Lune pedig közben elhelyezkedik az ágyam egyik oldalán. Mellé bújok, aztán hátat fordítva neki, elnyom az álom.