Másról álmodtam - Harmadik fejezet

 Ikumát nem nehéz megtalálni a koncertterem előtt várakozó emberek között. Egyből felismerem őt a vállig érő szőkésbarna hajáról, ami férfiaknál ritkább, mint a fehér holló. A karomon a dzsekijével indulok meg felé, közben fejben folyamatosan azt mantrázom, amit Lune mondott nekem: úgy viselkedni, ahogy eddig. Nem szabad kimutatnom Ikumának, hogy feszélyez, amiért úgy gondol rám. Sőt, egyáltalán nem is kéne erre gondolnom. Csak két barát vagyunk, akik eljöttek együtt egy előadó koncertjére, akit mindketten szeretnek.
 Barátok.
 – Szia! – mosolygok rá Ikumára, és odaadom neki a dzsekit. – Köszönöm szépen, hogy a múltkor kölcsönadtad, véletlenül nálam maradt, remélem nem okoztam vele gondot.
 Ikuma egy pillanatra mintha meglepődne a viselkedésemen, de gyorsan összeszedi magát. Rám mosolyog.
 – Nem, semmi gond, nincs mit, Rynk-kun. Hoztad a jegyedet, ugye?
 Belenyúlok a zsebembe, majd felmutatom neki a jegyet, amit pár napja sikerült megvennem. Nem sok volt már, így mázlim volt, amiért sikerrel jártam, ráadásul nem helyjegy, tehát maradhatok Ikumával a koncert alatt, ami nem tudom, mennyire jó-e. Aztán eszembe jut, ahogy Lune próbált meggyőzni arról, hogy nem feltétlenül ördögtől való dolognak lettem a részese. Ikumára mosolygok, és megindulunk a bejárat felé a lassan befelé hömpölygő embertömeggel együtt.
 Amikor sikerül elhelyezkednünk a közönség soraiban, még mindig van negyedóra a kezdésig, így megpróbálok beszélgetést kezdeményezni.
 – Gyakran jársz koncertekre? – kérdezem, közben azonban nem nézek rá, pedig tudom, hogy illene.
 – Amikor időm engedi – feleli. – Te?
 Megrántom a vállamat. Érzem, ahogy engem néz, így lassan kifújom a levegőt, és felnézek rá.
 – Én is így vagyok vele. Gondolom, nem kell bemutatnom, milyen énekesnek lenni – mosolyodom el. A fejemben folyamatosan visszhangzik, hogy viselkedjek természetesen, ám ez aligha segít. Tudom, hogy a mosolyom feszes, természetellenes. Ezt pedig Ikuma is észrevette, a gyér világítás mellett is látom, ahogy ránc ütközik ki a két szemöldöke között.
 – Minden rendben? – kérdezi aggodalmasan, mire buzgón bólogatni kezdek, bár ez is elég bénára sikerülhet, ugyanis Ikuma szomorúan felsóhajt, én pedig már tudom, hogy elbaltáztam.
 – Nem lett volna muszáj eljönnöd velem, ha nem érzed jól magad a társaságomban – jegyzi meg, a hangjából süt, hogy csalódott. Nem tudok mit mondani, egyszerűen csak összeszorítom a számat, a koncert pedig elkezdődik. Végig mardos a bűntudat, ahogy néma csendben állunk egymás mellett, miközben körülöttünk a tömeg teljesen átadja magát a zenének. Kívülállónak érzem a kettősünket, mintha egy burokban lennénk, és hiába vagyunk az egyik kedvenc bandám koncertjén, az egész olyan hiteltelennek, távolinak tűnik. Amikor megszólal a Hakujitsu, sírni kezdek, a könnyeim halkan és némán folynak, egyik a másik után, szinte észre sem veszem őket, csak mikor már meg-megrázza a testemet a zokogás. A dal a maga lassú, fájdalmas első taktusaival egyből megadja az utolsó löketet, kihozza belőlem a felgyülemlett feszültséget.
 Ikuma nem egyből ölel át, a mozdulatai határozatlanok, olyan bizonytalan az egész, ahogy magához húz, mintha nem is itt történne az egész. Összehúzom magamat a karjai között, az egyik tenyerével a hátamat simogatja. Aztán a zene elhallgat, érzem, ahogy megindul körülöttünk a tömeg, hallom a pusmogásokat, ám nem tudom kivenni, mégis mit mondhatnak rólunk. Ikuma olyan hirtelen enged el, ahogy megölelt, majd a kezét továbbra is a derekamon tartva, kiterel a koncertteremből, azonban nem egyből a kijárat, hanem a mosdók felé indulunk. Az emberek leszakadoznak tőlünk, mire odaérünk a férfi mosdóhoz. Nem olyan nagy a tükör odabent, mégis tökéletesen látom benne a kisírt szemeimet, remegő ajkaimat. Egy pillanatra elszégyellem magam. Ekkor Ikuma, aki eddig tisztes távolságból nézte, ahogy szembesülök magammal, közelebb lép hozzám, a pulcsijának az ujját lejjebb húzta a kézfejére, azzal kezdi el itatni a könnyeimet. Először kicsit elhúzódok, nem akarom, hogy összekoszolja a ruháját miattam, aztán hagyom magam. Nem akarom még egyszer megbántani.
 – Jobb lenne, ha egy ideig nem találkoznánk? – kérdezi nem sokkal azután, hogy megtörölte az arcomat.
 Összeszorítom a számat, gondolkozok. Ezt most bármennyit is variálnék, én csesztem el. Ikuma szemébe nézek, és nyelet egyek.
 – Nem.
 Próbálok határozott lenni, de a hangom inkább éles. Ikuma szája megrándul.
 – Rynk, mondtam, hogy semmit sem erőltetek.
 A hangja lágy, kedvesen néz rám, miközben beszél.
 – Hazamegyek – bukik ki belőlem. – Majd hívlak, ha hazaértem – teszem még gyorsan hozzá, azzal egy óvatos ölelést követően szinte kimenekülök a mosdóból. Amikor az utcára lépek, szinte arcon csap a hűvös, késő esti levegő. Fél tíz van. Megborzongok, majd elindulok a metró felé, miközben előveszem a mobilomat.
 – Lune, ott aludhatok? – szólok bele a készülékbe a halk csipogást követően.
 – Persze. De Mel is nálam van, az baj?
 – Egyáltalán nem. Viszont nincs velem a cuccom, most jövök a randiról, van szabad pizsid?
 – Igen. Rendelünk pizzát, talán veled együtt ideér. Shibuyában voltatok, ugye?
 – Aha, majd akkor belefizetek. Szia!
 Miután bontjuk a vonalat, már le is érek az aluljáróba. Pont jön a metró, így viszonylag hamar érek oda Lune-hoz, körülbelül háromnegyed óra telik el, amikor felcsengetek hozzá. Nem lep meg, hogy a lakása ajtajában vár, és mikor odaérek, egyből átölel.
 – Mellel csináltunk teát – simít végig a hátamon, ahogy a konyhába terel, ahol a dobosunk épp egy porcelánkannából önt a csészékbe. Amikor megpillant, elmosolyodik, leteszi a kannát és megkerülve a konyhaasztalt futólag átölel.
 – Még nincs itt a pizza, de bármikor… – kezdi Mel, ahogy a kannát rárakja a konyhapultra, ám a csengő félbevágja őt. Felnevetünk, aztán Lune kezébe nyomjuk a pizza árának ránk szabott részét, ő pedig lesiet átvenni a kaját.
 – Lune mondta, hogy annyira nem örültél Ikumának – jegyzi meg Mel és leül a konyhaasztalhoz. Helyet foglalok vele szemben, és lesütött szemmel kezdem el tanulmányozni az asztallapon összekulcsolt kezeimet.
 – Nem azt mondom, hogy nem örültem, hanem… Meglepett és másra számítottam.
 – Éppen ezért elrontottad az első randitokat, ugye? – kérdezi Lune, aki hirtelen terem a konyhaajtóban, és az óriási pizzát az asztalra téve leül közénk, majd megemeli az államat és egyenesen rám néz. – Rynk, huszonnyolc éves vagy. Nem erőltetünk rád semmit, csak te is tudod, hogy iszonyúan nehéz a mi helyzetünkben tartós párkapcsolatot kialakítani. Ikuma idősebb, igen, ez tény, megértjük, amiért visszakozol a helyzettől, de gondold át. Gondolj a levélre! Szeretnénk, ha boldog lennél.
 Beharapom az alsó ajkamat, mígnem felsértem a bőrömet. Ekkor kinyitom a számat, veszek egy mély levegőt. Próbálok nem sírni, annyira meghatnak Lune szavai, hogy ennyire kiállnak mellettem Mellel.
 – Köszönöm, de… Igazad van, ma annyira elrontottam. Konkrétan végigsírtam a koncertet, és tisztára kellemetlen helyzetbe hoztam Ikumát, pedig azt akartam, amit mondtál nekem, Lune. Természetesnek lenni, de nem sikerült. Folyton megbántom, ő viszont tényleg komolyan próbálkozik, és igen, szerintem is megérdemelne tőlem egy esélyt, de annyira nehezen tudok feloldódni, mikor minden összekeveredik a fejemben! Ráadásul megígértem neki, hogy felhívom ma még, de nem igazán merem.
 Mel közben kinyitja a pizzásdobozt, letépi a tetejét, és vesz egy szeletet. Miután végeztem a mondanivalómmal, én is elveszek egyet, ahogy Lune is.
 – Figyu, túlságosan stresszelsz – kezdi Mel. - Ikumának már nagyon régóta tetszel, a bandájában mindenki győzködte, hogy lépjen feléd. Sikerült túllépnie az aggályain és megtennie. Neked is el kéne döntened, hogy mihez kezdesz a helyzettel, és próbálni igazodni a döntésedhez. Akárhányszor közeledik feléd, ne azon kezdj el gondolkozni, hogy jaj, idősebb, jaj, amúgy meg barátok vagyunk. Ebből soha nem fogod megtudni, milyen lenne együtt lenni, és csak tovább őrlődsz. Nincs ebben annyi tapasztalatom, mivel Kazuharuval körülbelül az első pillanattól fogva megvolt köztünk a vonzalom, de szerintem érdemes máshogy megközelíteni a kettősötöket, mikor barátokból lesztek szerelmesek. Tudtok pár dolgot egymásról, próbáljátok meg elmélyíteni őket. Például tegyük fel, hogy ő is szereti a csillagászatot, akkor jó tudni, mi a kedvenc csillagképe, mennyire komolyan van benne a dologban, vevő-e egy közös csillagnézésre, ilyenek. De ez csak egy példa. Plusz szerintem meg hívd most fel, mert igen, így viszont most biztos aggódik meg csalódottá teszed.
 Lassan eszem a pizzát, miközben Mel magyaráz, majd amikor végzek a szelet felével, ő meg a beszéddel, felállok az asztaltól, odamegyek hozzá és átölelem, aztán Lune-t is.
 – Köszi, srácok! Felhívom Ikumát, de akkor… Itt lesztek velem, ugye? – kérdezem reménykedve. Közben kicsordul egy könnycseppem is. Annyira megérint az, hogy ennyire törődnek velem.
 – Persze, ha neked úgy könnyebb, akkor nem hagyunk magadra – mosolyog rám Lune. Felsóhajtok, aztán előveszem a nadrágzsebemből a telefonomat, és tárcsázom Ikumát. Egy darabig kicseng, mielőtt meghallom a hangját. Megkönnyebbülten hangzik, ami igencsak összezavar, a tekintetemmel a többiekébe kapaszkodom.
 – Szia Rynk! Rendben hazaértél? – kérdezi Ikuma. Látom, ahogy a srácok halványan elmosolyodnak, gondolom, minden szavát hallják. A jobb kezem izzad, ahogy a telefont tartom, a bal ökölbe szorul a testem mellett. A szívem közben hevesen zakatol az izgalommal vegyes félelemtől.
 – Szia! Igen, persze – nyelek egyet, ahogy Lune megemeli a szemöldökeit. – Köszönöm a ma estét!
 – Igazán nincs mit. Már jobban vagy?
 – Persze, összeszedtem magamat. Sajnálom, ami történt.
 Alig hallom a saját hangomat, úgy dübörög a szívem, ha nem lenne itt Lune és Mel, biztos sírva összerogynék.
 – Semmi gond, megértelek. Igencsak megkavartam a dolgokat kettőnk közt.
 – Hívd el randira! – tátogja Lune, Mel pedig finoman oldalba könyököli, és biztatóan rám mosolyog.
 – Ezzel abszolút nincsen baj. Csak… Szokatlan még. Esetleg összefuthatnánk valamikor még. Mondjuk vacsorázni. Esetleg jövő kedden?
 – Nem jobb a szerda? Kedden családi programom van.
 – De, az is megfelel. Akkor… Majd még beszélünk a vacsiról. Jó éjt!
 – Aludj jól, Rynk-kun.
 Remegő kezekkel teszem le a telefont, mielőtt Lune és Mel a nyakamba ugranának.