Katonák Kézikönyve - 2014. szeptember 5.

 Már jó pár nap eltelt a csapatverseny és az óta, hogy felfedeztem Akira és Rei kapcsolatát. Meglepő módon az én csapatom nyert idén, holott eddig a második helynél nem sikerült feljebb jutnunk. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy ígéretemhez híven belevertem a fegyelmet Ranjube a módszereimmel. Azóta meglepően jó a magaviselete, a minap még sakkozni is láttam Rutta társaságában. Úgy tűnik, csak egy kis löket kellett neki.
 Zeronak később elmondtam, mire jutottam Akiráékkal kapcsolatban. Talán még sosem láttam olyan melegséget a tekintetében, mint amit akkor. Legszívesebben levettem volna a maszkját, hogy szájon csókoljam, de ehelyett a nyakába haraptam, és igyekeztem nem foltot hagyni, holott szívem szerint megtettem volna.
 Amikor ma reggel kinyitom a szememet, még csak hat óra van. Zero felé fordulok. Még alszik. Megpróbálhatnék visszaaludni, de felidézve a tegnap esténk mocskos részleteit, inkább repeta után áhítozom. Végigsimítok izmos mellkasán, az ajkaimmal végigkövetve az ujjam vonalát, gyengéd csókokat nyomok a bőrére. Érzem, ahogy a légzése, megváltozik, felébred, ami egyre inkább felbátorít, azonban egyszer csak elkapja a fejemet, és felhúz magához, hogy az arcunk egy szintben legyen. Csillogó szemekkel nézek rá, Zero tekintete azonban komoly.
 – Baj van? – kérdezem összeráncolt homlokkal, de Zero arckifejezése nem változik.
 – Saku, beszélnünk kéne.
 Egyre zavarodottabban nézek rá. Fogalmam sincs, mit akar.
 – De hiszen most is beszélünk! – nevetek fel kínosan, ám még ezzel sem oldódik a köztünk lévő feszültség.
 – A szexről lenne szó – mondja, mire megfagy az ereimben a vér. Rossz lennék az ágyban? Nem elég jók az együttléteink, nem tudom kielégíteni Zerot? Láthatja rajtam a rémületet, ugyanis a két tenyere közé veszi az arcomat, és összedörzsöli az orrunkat.
 – Nem veled van a baj. Csak alig van éjszaka, amikor nem fekszünk le egymással, és bár imádom, mikor együtt vagyunk, szerintem kezd sok lenni. Nem csak abból áll a kapcsolatunk, hogy ágyba viszlek – fejti ki.
 – De Zero… Nem tudlak megcsókolni a hülye maszkod miatt, nem mehetünk randevúzni, nem csinálhatunk semmit, amit a normális párok szoktak! Mindezt amiatt a kibaszott maszk miatt, mert túl büszke vagy ahhoz, hogy levedd azt a vackot – fakadok ki, és elhessegetem a kezeit az arcomról. A vonásai megkeményednek.
  Néma csendben áll fel az ágyamból, és se perc alatt öltözik fel, majd távozik a szobámból. Miután becsukódik az ajtó, megérzem a nedvességet az arcomon. Odakapok. Könnyek. Legszívesebben utána mennék, felpofoznám, és… Utána mi lenne? Nem tudom. Zero már annyira a része az életemnek, hogy nem tudnám nélküle elképzelni a napjaimat.
 Felöltözök, és elindulok, hogy levezényeljem a reggeli gyakorlatot. Zero kerül engem és a tekintetemet is, holott eddig, ha tudott, rám kacsintott, vagy egyszerűen csak egy pillanatra fogva tartotta a tekintetemet. Ürességet érzek legbelül, ami megrémiszt, mégis úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Azonban a látszatot csak reggeli utánig vagyok képes fenntartani, amikor is belefutok Akanébe rögtön az irodám ajtaja előtt.
 – Saku, látom, hogy baj van – kezdi.
 – Akane, nem lehetne, hogy inkább nem látod? – szúrok oda. Egy pillanatra mintha meghökkenne, aztán megrázza a fejét, és az ajtó felé biccent. Beengedem magunkat, majd hagyom, hogy újult erővel támadjon.
 – Tuti, hogy Zeroval akadt megint gondotok, mert mikor Ritsu véletlenül meglökte a könyökét, ölni tudott volna a szemeivel, ráadásul egyszer sem pillantott feléd reggeli közben. Szóval? – tudakolja, a tekintete szigorú és egyben kíváncsi.
 – Muszáj a magánéletemben áskálódnod? Én se szólok bele a tietekbe! – morgom, miközben az asztalhoz ülve előszedem a dossziékat, amikkel ma dolgoznom kell, jelezve, hogy békén hagyhatna, és mehetne, mert dolgozom.
 – De ti ketten olyan zárkózottak és makacsok vagytok, hogy magatoktól soha az életben nem mennétek oda a másikhoz elnézést kérni. Úgy mennétek szét, hogy egy szót nem szóltatok volna egymáshoz.
 Amit Akane mond az belül nagyon is megrémiszt. Ha soha többé nem érhetnék Zerohoz, nem érezhetném azt a melegséget, amikor velem van, akkor ezúttal talán tényleg nem tudnék másokhoz kötődni.
 – Veszekedtünk – kezdem, de megakadok. – Sokallta a szexet, én meg hozzávágtam, hogy az egész a maszkja miatt van, ő pedig ott hagyott.
 Óvatosan pillantok fel Akanére, és összeszorítom a számat.
 – Tedd félre a büszkeségedet kettőtök érdekében, és kérj bocsánatot. Aztán beszéljétek meg, mi lenne az, ami mindkettőtöknek jó lenne. Kössetek kompromisszumot. Ilyen egyszerű – tanácsolja, majd a zsebébe nyúlva előhúz egy borítékot és az asztalomra teszi.
 – A jövő évi tervezettel kapcsolatban érkezett – mondja, azzal távozik az irodámból.
 Felsóhajtok. Nem tudok kibújni a bocsánatkérés alól, és muszáj lesz nekem kezdeményeznem. Ha nem Zeroról lenne szó, akkor ennyivel le is zárnám a dolgot, de bele sem bírok gondolni, mi lenne. Mintha mindig is mellettem lett volna a seregben, és ez megrémiszt.
 Megpróbálom kiszellőztetni a fejemet azzal, hogy kinyitom a dossziémat, és a munkába temetkezem, ami egy idő után sikerül is. Megnézem a boríték tartalmát, felírom magamnak, milyen határidős munkák vannak, mihez kell már a héten hozzálátnom, majd előveszem az októberi terepgyakorlat dossziéját. Már szép vastag, bár a papírok jó része inkább egyezkedés a sereg fejeseivel, hogy még öt kilométerrel növeljük az orosz területtől való távolságot. Ebben végül szerencsés voltam. A mai napra húsz fős csapatokat terveztem alakítani, amihez ki kell választanom az öt csapatkapitányt. Én leszek az egyik, ez már csak természetes. Akanének külön csapatot adnék, de a többi tiszt lehet, hogy felháborodna egy zöldfülű miatt, így végül az én csapatom helyettes csapatkapitánya lesz. Miután sikerült elosztanom az embereket, már csak két név maradt a listámon: Akira és Zero. Most Akira lenne velem, Zero meg Reinél, de nem akarok kegyetlen lenni Reiékkel. Meg különben is, bocsánatot fogok kérni Zerotól. De mi van, ha nem fogadja el?
 Üresen hagyom a maradék helyeket, és elpakolok a fiókomba. Mindjárt ebéd, azonban én még előtte akarok beszélni Zeroval. Felállok az asztaltól és elindulok megkeresni őt. Nem lep meg, amikor az irodám melletti hely üres, így a társalgó felé megyek. Az viszont már telitalálat, azonban jó páran vannak még ott rajta kívül: Akane, Satsuki, Akira és legnagyobb meglepetésemre Rei. Ezúttal egyéniben unoznak, Nekem pedig egy pillanatra meginog a bátorságom, pláne mikor mind az öten tisztelegnek nekem, és Zero szemeiben nem látok többet a puszta közönynél.
 – Zero, beszélhetnénk, négyszemközt? – kérdezem, ő azonban oda sem figyel rám. Nyelek egyet. – Ez parancs! – mondom szigorúbb hangon, mire egy nehéz sóhajjal kísérve feláll, és kijön velem a folyosóra.
 – Zero, én… – kezdeném, de sarkon fordul, és ott hagy. Valami furcsát érzek a mellkasomnál, mintha valaki teljes súllyal ránehezedett volna, nyomasztó és ijesztő az érzés. Nehezen veszem a levegőt, és csak egy kis idő elteltével veszem észre, hogy megállás nélkül folynak a könnyeim.