Katonák Kézikönyve - 2014. szeptember 15.

 Mióta kibékültem Zeroval, minden visszatért a régi kerékvágásba. Meglátogat munka közben, együtt kártyázunk Akanéékkel és minden este a szobámban vár. Azonban egy valami változott. Ez pedig Rei, aki azóta napi szinten meglátogat az irodámban. Van, amikor csak ül a padon, és olyan, mintha egyedül lennék, van, amikor beszélget is velem. Nem kerül szóba, mégis ott lebeg a levegőben kimondatlanul a bátyám szelleme, aki anno összekötött bennünket. Viszont minden egyes beszélgetésünknél egyre inkább erősödik bennem egy gondolat, amit még saját magamnak is nehezen ismerek be. Aztán Rei, mintha csak olvasna a gondolataimban, megelőzi a kérdéseimet, és magától kezd el mesélni, én pedig csak hallgatom őt.
 – Kyoukival egyszerre kerültünk a századba, bár először nem tulajdonítottunk egymásnak túl nagy jelentőséget. Két újonc a sok közül, neki ott volt pár ismerőse is. Aztán valahogy egymásra találtunk. Ő szokatlan volt a hirtelenszőkére festett haja miatt, nekem pedig a piercingjeim szúrtak szemet másoknak – az ujjaival közben öntudatlanul is megpiszkálja a szája alatti fémdarabokat –, szóval, amikor közös szobába kerültünk, nem ellenkeztünk. A bátyád csókolt meg engem először, amikor kettesben voltunk a szobában, utána pedig jó ideig csak lopott csókokból állt a kapcsolatunk. De minden megváltozott, amikor Kyouki százados lett, olyanok voltunk, akárcsak te meg Zero, csak ő sokkal szenvedélyesebb, hirtelenebb. Még most is hiányzik, de Akirával… Vele végre megnyugodtam, és ha éjszaka felkelek, már nem Kyoukit keresem magam mellett tudva, hogy úgysem találom meg.
 Vegyes érzésekkel hallgatom Reit. A hangjából érződik, hogy mennyire szerette a bátyámat, hiába talált rá most Akirára, amit Kyouki iránt érzett az több, mint amit valaha is el tudnék képzelni.
 – Köszönöm, hogy szeretted őt – mosolygok Reire, aki csak biccent egyet, és már állna fel a padról, hogy elmenjen, de úgy érzem, még nem elégítette ki a kíváncsiságomat.
 – És Akira? Vele hogy történt? – kérdezem, mire Rei felkacag és visszahuppan a padra.
 – Még mindig hihetetlenül kíváncsi vagy! – nevet. – Azt hittem csak újabb öt újoncról van szó, akiknek fogom a kezüket, amíg be nem illeszkednek. Rutta, Kyohei, Shunsuke és Toui pontosan olyanok voltak, amilyenre számítottam, de Akira a lelkesebb fajtába tartozott. Mindig kérdezett, feszülten figyelt és folyamatosan pörgött, akárcsak most. Úgy nézett rám, olyan tekintettel, hogy nem tudtam, mitévő legyek. Aztán kettesben maradtunk a társalgóban sakkozni, és olyan könnyedén sikerült az ujjai köré csavarnia, hogy végül megcsókoltam.
 Miközben Rei mesél, valahogy mindent könnyedén el tudok képzelni, de van még valami, amivel teljessé tenném a képet.
 – Amikor kificamodott a bokája, már vele voltál? – nézek fel Reire, aki időközben felállt és az asztalom elé jött.
 – Igen. Utána sokat aludt nálam, figyeltem rá, amíg felépült – mosolyodik el, majd a zsebébe nyúl és letesz egy borítékot az asztalomra, akárcsak Akane a múltkor.
 – Igazából ma ezért jöttem. De örülök, hogy tudtam veled beszélni. Legközelebb feltétlenül meséld el, hogyan jöttetek össze Zeroval – vonja fel a szemöldökét, majd kisétál az irodámból. Nem sokkal később én is követem, és a társalgóba megyek. Nem lep meg, hogy ott találom, az már annál inkább, amit látok.
 Zero az egyik sarokban ül és egy doboz baracklevet szürcsöl szívószálon át, ebben semmi különös nincs, de Akane Satsuki vállára hajtott fejjel kártyázik Akira ellen, aki Rei lábai között ülve próbál megszabadulni a lapjaitól. A halántékomon érzem, ahogy kidagad egy ér, és bár nem szokásom, üvölteni kezdek.
 – Attól még, hogy a szobában lévők tudnak egymás kapcsolatairól, még nem kéne kályhapartit tartani! Bárki más is benyithatott volna!
 Akane felemeli a fejét Satsuki válláról, aki riadtan néz engem, Akira pedig mocorogni kezd Rei ölében, aki viszont nem engedi szabadulni, hanem még a hátának is támasztja a homlokát.
 – Meg vagy sértve, amiért nem hívtunk meg, és így vezeted le a dühödet? – szólal meg Zero a sarokban, hallom a hangján, hogy mulattatja a kifakadásom. Megrázom felé a mutatóujjamat, majd közvetlenül eléje állok.
 – Ismerd el, hogy jogos volt! – sziszegem.
 Zero vállat ránt, majd befejezvén a baracklevet, az asztala melletti kukába dobja az üres dobozt.
 – Jogosnak jogos volt, de alapja nemigen volt. A többiek az étkezőben vagy a pályákon vannak ilyenkor, rajtunk kívül senki sem jár a társalgóba, csak Ruttáék, de ők ebédet készítenek.
 – És ha mégis?
 – Ha mégis, akkor ott a zsebedben a kulcs, zárj be és szálljunk be kártyázni.
 Vörös fejjel megyek az ajtóhoz, amit aztán kulcsra zárok, és csípőre tett kézzel a középső nagy asztal mellé állok.
 – És hogyhogy így összegyűltetek? – kérdezem, azonban mielőtt választ kapnék, Zero leránt maga mellé egy székre és összekulcsolja a kezünket.
 – Bejöttem és elmondtam, hogy mindent tudok – von vállat Rei, majd átemeli Akirát egy másik székre, mintha csak egy könnyű tollpihe lenne.
 – Mindent? – vonom fel a szemöldökömet. Rei bólint, én pedig hirtelen nagyon érdekesnek találom a Zeroval összekulcsolt kezeinket. Pedig annyit gürcöltünk, hogy Satsukivel is elhitessük az ellenkezőjét, erre tessék, most már négy ember tudja. Amikor felnézek, egyből Zero tekintetét keresem, aki egy aprót szorít a kezemen. Szóval neki nem gond. Akkor nekem se, ha mind a hatan meg tudjuk őrizni egymás titkát, akkor rendben leszünk.
 – Osztasz? – nézek Satsukire, aki úgy tűnik hamar túllendült azon, hogy ha úgy vesszük, akkor meg lett vezetve, és hamarosan újból átélhetem a csapatos unozás izgalmait. A többiek mernek önmaguk lenni játék közben, vállalva az érzéseiket, így amikor Akanéék győznek, Satsuki mindig kap egy puszit, Akira pedig lassacskán visszavándorol Rei ölébe, ezúttal féloldalasan, hogy mindketten tudjanak a játékra figyelni. Csak én nem merek lépni semmit Zero felé, vagy legalábbis, nem tudom, mit kéne tennem. Aztán egy idő után Zero vállára hajtom a fejemet, és még sikerül elcsípnem Rei bátorító mosolyát, amikor Akanéék újabb győzelmet aratnak. Még mindig nem merek teljesen megnyílni mások előtt, és úgy kezelni a kapcsolatomat Zeroval, ahogy a többiek teszik, de egy idő után már egészen jól érzem magamat, és kissé csalódott vagyok, amiért menni kell ebédelni.
 Kissé lemaradunk a többiektől Zeroval, és amikor ők bekanyarodnak a folyosón, a falhoz nyomom őt, és a nyakába csókolok. Egyből átkarolja a derekamat és ő is a nyakamra hajol, ahol aztán gyengéden megcirógatja az ütőerem mentén a bőrt.
 – Édes voltál – suttogja. – Legszívesebben én is az ölembe rántottalak volna, de majd ma este.
 – Mit tervezel? – mormogom.
 – Zuhany, természetesen együtt, aztán kiülünk az ablakodba nézni a csillagokat, mint tegnap este, jó?
 Bólintok, aztán hagyom, hogy puszit nyomjon a homlokomra.