Katonák Kézikönyve - 2014. szeptember 30.

 Ez az utolsó lazább napunk, holnap már megyünk a terepgyakorlatra. Végül Zero velem van, Akira pedig Reijel, akinek mostanában újból több figyelmet szentelek, és talán még sosem láttam ennyit mosolyogni. A többi katona is egyre izgatottabb, mindenki várja már a holnapot, főleg az újoncok, ők még sosem voltak ősszel terepen, és bár hasonló a dolog, mint anno szeptemberben, itt most nagyobb egységekben mozgunk és több célpont is van, ráadásul színekhez kötve. A színeket ma reggeli után ki is húztuk egy bödönből, és most minden csapatnak annyi a dolga, hogy készítsen valamiféle tervet a holnapi napra. Ez nem valami nagy dolog, a többség nem is vesz részt benne. Csak én, Akane, Zero és Satsuki ülünk össze a társalgóban, hogy megvitassuk a holnapi napot.
 – Szerintem oszoljunk kisebb csapatokra – veti fel Akane, ujjai a térképen táncolnak. Bólintok, és átveszem a szót.
 – Megpróbáljuk párfős csapatokban megszerezni tíz kiszászlót. Utána már mehetünk az ellenfelek területére, és miközben öten védik a mi nagyzászlónkat, a többi csapatot szépen leszereljük – magyarázom. Miután egyetértünk abban, hogy ez egy hatásos terv, mindenki a dolgára megy, és a nap többi részét úgy töltjük, ahogy egy átlagos pihenőnapot szoktunk.
 Este takarodó után indulok csak el az irodámból a szobám felé, és remélem, hogy Zero még nem feküdt le nélkülem aludni. Arra azonban nem számítok, hogy a szobám ajtaja előtt áll, a karján két törülköző.
 – Egy utolsó randi a terepgyakorlat előtt? – kérdezi, mire bólintok, és megindulunk a fürdő felé. Így neveztük el azokat a hetente párszor előforduló alkalmakat, amikor egy közös fürdő után kiülünk az ablakomba nézni a csillagokat. Tényleg olyan, mintha randin lennék Zeroval, és mióta ezt bevezettük, kevesebbszer fekszünk le egymással. Utoljára talán egy hete hagytam neki, hogy elcsábítson, de azt az alkalmat nem fogom elfelejteni, ahogy az eddigieket sem.
 A zuhanyzókhoz érve levetkőzünk, majd miután magunkra zárjuk a kabint, megengedem a vizet, és az apró helyiséget hamarosan forró vízgőz tölti meg. Zeroval megmosdatjuk egymást, ő külön figyelmet szentel a derekamnak, a kidomborodó csípőcsontjaimnak, ám ebben semmi erotikus töltet nincs. Bevallottan az a kedvenc pontja rajtam, én pedig ugyanígy előnyben részesítem a mellkasát borító izmokat.
 Miután letusoltunk, magunkra csavarjuk a törölközőket, és a koszos egyenruhákkal a kezünkben visszalopózunk a szobámba. Zeronak már saját pizsamája van a szekrényemben, így miután felveszi a galléros, sötétszürke felsőt és a nadrágot, választok magamnak valamit. A kezem ügyébe akad a pizsama, amit még anyu küldött nekem szülinapomra, és felsóhajtok. Zerora nézek, a szeme melletti mosolyráncokból már látom, hogy tudja, mi következik.
 – Csak azért, mert szereted, mikor ez van rajtam! – mondom, majd felveszem a kék színű, macimintás pizsamámat. Zero felkuncog, mielőtt magához húzna, és homlokon csókolna.
 – Azért szeretem, mert ilyenkor meg nem mondanám, hogy százados vagy. Olyan vagy, mint Saku, a férfi, akit szeretek – suttogja, aztán végighúzza a maszkját a nyakamon, és elenged, hogy felnyalábolja a takarómat. Közben az ablakhoz lépek és kinyitom. Visszafordulok a még mindig nyitott szekrényemhez, kiveszek egy plédet, majd a párkányra terítem. Zero felül rá, maga mellé gyűri a takarót, és felsegít először maga mellé, majd az ölébe. Elfészkelem magam, ő pedig magunkra húzza a takarót, és a vállamra hajtja a fejét, a karjai körülölelik a derekamat.
 A csillagok apró, fényes pontokként izzanak a mélykék égen, a hold vékony sarlója pedig lágy fénybe burkolja a tájat.
 – Gyönyörű – motyogom, Zero pedig megböki a nyakamat a maszkjával.
 – Te gyönyörűbb vagy – suttogja, mire halkan felnevetek.
 – Ez nyálas volt – jegyzem meg, holott legbelül imponál a dolog, és kissé zavarba is jövök tőle.
 Egy darabig néma csendben ülünk, nézzük a csillagokat, a sötét, mégis fényes égboltot. Nem is gondoltam volna, hogy az ablakomból ilyen jól látni, amíg Zero nem hívta fel rá a figyelmemet.
 Mozgolódok kicsit az ölében, majd az ujjaimat összekulcsolom az övéivel, amelyek a hasamon pihennek. Aztán a keze elkezd lefelé csúszni, a hüvelykje már néhány centivel a köldököm alatt, amikor elfordítom a felsőtestemet, hogy ránézhessek, és komoly arccal szegezem az ujjaimat a halántékának, pisztolyt formázva belőlük.
 – Vidd csak feljebb a mancsodat! – parancsolom, a hangom kissé fenyegető, Zero azonban vidáman csillogó szemekkel engedelmeskedik nekem. Komolyan vesz és mégsem.
 – Pont neked nincs hozzá kedved? – cukkol.
 – Nincs – vallom be. – Ma nincs. De ha holnap este visszaérünk, nehogy azt hidd, hogy nem pótoljuk be.
 – Nagyon helyes – sóhajtja. – Van tipped, kik fognak nyerni?
 Megvonom a vállamat, de közben lázasan gondolkozom, vajon melyik egységben lesz olyan jó a csapatmunka, hogy elsőként legyenek készen. Végül megtalálom az egészben a kulcsszót, és már tudom a választ.
 – Rei. Vele van Akira és Rutta, ha a többiek látják, milyen jól dolgoznak együtt ők hárman, biztos hamar összekovácsolódik a csapat. Pedig még néhány problémásabb katonát is kért magához, hogy ne legyen annyi előnye, de hiába. Profi.
 – Akkor hogyhogy mégis te lettél a százados? – kérdezi Zero, miközben megigazítja rajtam a takarót, kezdek fázni. – Várj, előbb menjünk be, a lábaid már biztos jéghidegek – találja ki a gondolataimat.
 Besegít a szobámba, majd együtt elrámolunk és becsukjuk az ablakot. Befekszem az ágyamba, és a plafont kezdem el bámulni, miközben Zero leül mellém, és az ölébe veszi a lábaimat, majd a két tenyere közé fogja őket. A keze forró, jól esik az érintése.
 – Rei nem akarta vállalni – válaszolok végül a nemrégiben feltett kérdésre. – Lehet nekem se kellett volna – sóhajtok fel, mire Zero megnyomkodja a lábamat. Felszisszenek.
 – Ha csak miattam nem vállalnád, akkor buta vagy, Saku. Kiváló százados vagy.
 Összeszorítom a számat és elfordítom a fejemet.
 – Néha nagyon utállak – morgom, mire Zero elengedi a lábaimat, és fölém mászik.
 – Tényleg? – suttogja, a maszkja már a nyakamnál.
 – Igen – makacsolom meg magam. – Nem hagysz tisztán gondolkozni, és miattad fontolgatom azt is, hogy nem hosszabbítok a szolgálati időmön.
 Zero ekkor mellém gördül, a szoba sötét homályában látom, ahogy csillognak a szemei, mielőtt magához húzna.
 – Tudod, egyáltalán mit csinálnál, ha nem katona lennél? – teszi fel a kérdést, az ujjai már megint a hajamban, lágyan masszírozza a fejbőrömet. Lehunyom a szemeimet.
 – Szívesen lennék orvos, mint apa, de nem tudom, bekerülnék-e egyetemre. Amikor otthon elmesélte ebéd közben, hogyan mentett meg ismét egy életet, mindig annyira büszkék voltunk rá anyával és a bátyámmal! Olyan akartam lenni, mint ő – itt megakadok, nem tudom, folytassam-e – Aztán rájöttem, hogy már kapásból van egy dolog, ami miatt nem lehetek olyan, mint apa.
 Megmarkolom Zero felsőjét, ő pedig szorosabban ölel magához. Anélkül, hogy kérdezne, válaszolok a ki nem mondott kérdésére.
 – Nekem nem lehet családom. De már azzal is megelégszek, hogy itt vagy velem.