Katonák Kézikönyve - 2014. október 1./2

 Nem tudom, mennyi ideig rohadunk a kamionban, amikor egyszer csak megállunk. Bár Zeroval az egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz, és most bármennyire is szeretem és szükségem van rá, muszáj őt elengednem, mielőtt még több orosz kezdene ki velem. Zero is segít, hogy minél távolabb kerülhessek tőle, és mire a katonák kinyitják a rakteret, mi annak a két különböző pontjából nézünk fel rájuk.
 Valahogy kiszednek minket a kamionból, aztán meglátom a bázist. Olyan, akárcsak a miénk a századdal, csak nagyobb, de az atmoszférája merőben más. Mindenhol nagy a nyüzsgés, katonák masíroznak ide-oda, és mindegyikőjükből árad valamiféle kegyetlen szürkeség. Nem bírok rájuk nézni, ahogy elkezdenek vezetni közöttük a főépület felé. A hírünk már elérhetett ide, az elsuttogott szavak között többször is ott van a homokos. Összeszorul a gyomrom, és ez a szorítás még akkor sem ernyed, amikor átérünk az emberek gyűrűjén.
 A főépületbe érve meghallom az ezredes hangját és felnézek rá. Úgy ül a teremben, ahová behurcoltak bennünket, mintha ő lenne a hajdani orosz cárok egyike, maga Nagy Péter. Hatalma van felettünk és ezt pontosan tudja, úgy osztja a parancsokat, olyan fennköltséggel. De ha nem lennének rajta a rangjelzések, senki sem tisztelné. Ő más, mint a bátyám és remélem, hogy más, mint én. Az emberei nem azért tisztelik, mert példát látnak benne, hanem fenyegetést. Félik őt.
 – Dobjátok be őket egy zárkába reggelig. A bilincseket vegyétek le, és ha szökni próbálnak, azonnal lőjétek le őket – adja parancsba, és még mindig érzem az elégedett tekintetét, ahogy lyukat éget a hátamba, miközben a zárka felé taszigálnak bennünket. Ott úgy tesznek, ahogy mond. Egyszerre veszik le a bilincseinket Zeroval, majd löknek be a hideg, homályos lyukba. Ezúttal nem verem be a fejem, Zero figyel rám és felsegít a földről, egyenesen a priccsre, ami meglepően puha, és egy vastag, jó minőségűnek tűnő takaró és párna van rajta.
 – Legalább az ellátás jónak tűnik – nevetek fel, Zero azonban komoly marad.
 – Te tudsz oroszul, igaz? – kérdezi, mire bólintok. – Miket mondanak? Mik a terveik?
 El is felejtettem, hogy Zero valószínűleg nem tudhat oroszul, és ezért nem is nagyon tudta követni, mi történik körülöttünk.
 – Semmi konkrét – vonom meg a vállamat. – Reggel elővezetnek minket. Gondolom, akkor lesz a kivégzésünk.
 Zero vonásai megkeményednek a maszk alatt, a kezei ökölbe szorulnak.
 – Mocskok – jegyzi meg dühösen. – Amit az a disznó is tett veled… Nem érdekelt, hogy mit fogok kapni érte, jól esett eltörni a légcsövét annak a szemétnek.
 Arrébb húzódok, nem igazán tudok mit kezdeni Zero dühével, de aztán a tagjai elernyednek, és magához húz. Viszonzom az ölelését, egy darabig kapaszkodok beléje, aztán zörgést hallunk az ajtó felől, és elengedjük egymást, bár tudjuk, hiába. Úgyis mindenki tudja, mi van köztünk. Azonban katonák helyett csak az ajtó aljára vágott vékony résen csúszik be egy tálcányi étel, majd harsannak az orosz parancsszavak:
 – Megvacsorázni. Tizenöt perc. Utána a tálcát ugyanide vissza – mondja egy ismeretlen hang. Lefordítom Zeronak, amit mondott, ő pedig bólint, és a tálcához menve felveszi azt, majd a priccshez hozza. Az étel finomnak, jó minőségűnek tűnik.
 – Akár méreg is lehet benne – mondom két falat között. – De mindegy, mert reggel úgyis meghalunk.
 Zero visszahelyezi a tálcát, amit egyből ki is húznak, majd mellém ülve komolyan rám néz, az arcomat a kezei közé fogja.
 – Nyugodj meg, Saku! Remegsz, mióta csak itt vagyunk, és közben úgy beszélsz a halálról, mint valami kedves játszópajtásról.
 Elfordítom a tekintetemet az övétől, és az aprócska ablakra nézek, amely nem csak, hogy magasan van, hanem még jó szűk is. Már alig jön be rajta fény, jó sokáig tarthatott az út. Vajon mi lehet a többiekkel? Remélem, senki mást nem fogtak el, bár arról valószínűleg tudnánk. De Zeronak igaza van. Ha ez is az utolsó esténk, azt nem kéne cinikus kesergéssel tölteni.
 Visszanézek rá, szinte egyszerre mozdulunk a másik nyaka felé. Harapom, csókolom Zerot, miközben rutinos mozdulatokkal simogatja a bőrömet a maszkjával. Aztán eltol magától, mindketten zihálunk, és mélyen a szemembe néz, továbbra is fogja a vállaimat.
 – Ha nem halunk meg holnap, akkor is életem végéig bánnám, hogy egy ilyen helyzetben is jobban érdekelt a büszkeségem, mint te – mondja, én pedig nem tudom, mire akar kilyukadni. – Szeretném, ha levennéd a maszkomat, Saku – kéri.
 Hirtelen azt sem tudom, mitévő legyek. Tétován nyúlok a füleihez, ahová beakasztotta a maszkot, közben végig tartom a szemkontaktust. Biztatóan néz rám, én pedig nyelek egyet mielőtt óvatosan lehúznám róla az anyagot. Aztán percekig csak nézem.
 Az első, ami eszembe jut az, hogy bár megértem, miért viselte a maszkját, felfogni mégsem bírom. Az anyag egy lélegzetelállítóan helyes férfit rejtett véka alá, és most, hogy végre egyben látom Zero arcának eddig elfedett részeit azzal, amit már ismerek, azt se tudom, mitévő legyek. Az állkapcsa szögletes, az ajkai vékonyak és íveltek, azonban az arca tele van apróbb hegekkel és forradásokkal, mint akit kis karmok szaggattak széjjel. Próbálom emészteni a látványt, keresem a szavakat, de egy értelmes gondolatom sincs.
 – Csókolj meg! – suttogom végül, Zero pedig tétovázás nélkül hajol az ajkaimra. A szája tényleg annyira puha, amilyennek tűnt, bár az alsó ajkán lévő egyik heget így is tisztán érzem. A csókunk lágy és hosszú, az egész testem belebizsereg, és amint lehunyom a szemeimet, már tudom, hogy bár semmi nem biztos, ami körülöttünk van, mégis hazatértem. Percekig faljuk egymás ajkait, a karjaimat Zero nyaka köré kulcsolom, képtelen vagyok őt elengedni, és nem is akarom, mígnem végül rászánom magamat, hogy csak egy kis időre is, felhagyjak a csókunkkal.
 – Ígértem valami ma estére – motyogom, aztán egy apró csókot nyomok Zero egyik hegére, és eldöntöm a priccsen.
 – Saku – sóhajtja, ahogy az arcának minden eddigi eltakart pontját végigkövetek az ajkaimmal. – Nem tudlak mivel síkosítani.
 Elhajolok tőle és komolyan a szemeibe nézek. Még mindig alig hiszem el, hogy láthatom az arcát.
 – Hacsak nem áll le a nyáltermelésed a látványomtól, akkor ezt a kifogást meg se hallottam – kuncogok, aztán újabb csókba vonom. Zero lassan megfordít minket, hogy felettem legyen, majd gombolni kezdi az egyenruhámat. A kezeink néha egymásba gabalyodnak, ahogy egyszerre vetkőztetjük egymást, először a felsőink, majd a nadrágok és az alsók kerülnek a szűk zárka sarkába.
 – Húzd fel a lábaidat! – mormogja Zero az ajkaimra, én pedig engedelmeskedek. – Fájni fog. Biztos ezt szeretnéd?
 – Csak téged, Zero. Csak téged – suttogom, ő pedig megnyálazza az első ujját, és cirógatni kezdi vele a bejáratomat. Felnyögök az érzéstől, majd óvatosan belém csúsztatja az ujját. Hiába, ez azért teljesen más, mint eddig. A vállába karmolok, és olyan erősen szorítom össze a szemeimet, hogy még egy könnycsepp is kigördül.
 – Nagyon rossz? Kivegyem? – kérdezi Zero, miközben az orromat csókolgatja.
 – Nem – préselem ki magamból. – Csináld csak. Jobb lesz.
 Végül nincs igazam, a tágítás végig gyötrelmesen fáj, de nem hagyom, hogy leálljon vele. Viszont Zero ügyesen próbálja terelni a figyelmemet a fájdalomról, és amíg csókol, egy idő után már alig érzékelem azt a szörnyű feszítést. Aztán belém hatol, a világ pedig megszűnik létezni számomra. Csak Zerot érzem, magamban, magam körül, ahogy a karjai ölelnek és finoman mozog bennem.
 Nem tudom, mikor következik be az a pont, amikor két csók között könnyezni kezdek, tudván, hogy ez az utolsó, hogy együtt lehetünk, de Zero minden egyes könnyemet felitatja az ajkaival vagy az ujjaival. Boldog vagyok, hiába lebeg a fejünk felett Damoklész kardja.