Katonák Kézikönyve - 2014. október 1./1

 Reggel majdnem beadom a derekamat Zeronak egy kis szórakozásra, de néhány finom harapás után sikerül őt meggyőzni arról, hogy este még több időnk is lehet egymásra, így végül elenged, és hagyja, hogy átöltözzek.
 – Most én is sértődjek meg azon, hogy folyton kanos vagy? – kérdezem, miután eligazítottam magamon a sapkámat.
 – Csak tegnap óta – rántja meg a vállát. – De nem akarlak minden este a magamévá tenni, mert amúgy is az enyém vagy.
 Már nyitnám a számat, hogy ellenkezzek, csak az a baj, hogy tudom, hogy igaza van. Ezért inkább eléje lépek, és az ajtónak nyomom őt, az ajkaim a nyakánál cirógatják a bőrét.
 – Az lehet, hogy a tiéd vagyok. Viszont akkor te is az enyém, Zero – suttogom, majd kihasználva a meglepettségét, arrébb tolom őt, és kisétálok a szobámból.
 Legközelebb reggeli után találkozunk a század bázisa előtt, ahol a kirendelt buszok várnak minket, hogy az erdőhöz vigyenek. Miután felszállunk, tartok egy beszédet arról, hogy mennyire fontos jól teljesíteni, azonban senkinek sem kell túlhajtania magát, elég csak az egyéni maximumot hozni. Utána persze egyből levágom magamat a leghátsó ülésre Zero mellé, ahol pont takarásban vagyunk, ráadásul Akane, Satsuki és Ritsu ülnek mellettünk, így hagyom, hadd fogja a kezemet, amíg odaérünk. Veszélyes, tudom, de valamiért nem tud érdekelni, és csak akkor engedem el Zerot, amikor le kell szállnunk az erdő szélén. Tartok még egy gyors eligazítást, hogy kinek hol van a bázisa, és hogy sípszóra indulunk, aztán elindulunk megkeresni az egységemmel a mi nagyzászlónkat. 
 – Oké, akkor öten itt maradnak, Akane vezetésével. Kisebb egységekben mozogjunk, ha megvannak a kiszászlók, akkor induljatok az ellenséges zászlók felé. Ha kevesen vagyunk egy helyen, nehezebben vesznek minket észre – magyarázom, majd miután mindenki lenyújtott, megfújom a sípot, a hangja visszhangzik a fák között.
 Zeroval indulunk neki zászlókat keresni, a miénk a világoskék. Sokat haladunk az erdő mélye felé, és sikerül is egyet összeszednünk. Abban mindketten egyetértünk, hogy erre több úgysincs, és keresni kéne a többiek nagyzászlóit, csak van egy kis bibi. Egy tisztásra értünk, és már fogalmunk sincs, merről jöttünk.
 – Na, uram, tudja, hogyan jutunk vissza? – kérdezi Zero, a hangja kissé gúnyos. Összepréselem az állkapcsomat.
 – Fogalmam sincs – szűröm ki a fogaim között. Kissé pipa vagyok Zerora, amiért gúnyolódott velem, ugyanis a tájékozódás mindig is a gyengém volt. A falitérképen egyszerűen kiismerem magam, ha stratégiáról van szó, abban verhetetlennek tartom magam, de ha arról van szó, hogy A-ból B-be kéne jutnom, akkor teljesen leáll az agyam.
 – Amúgy is, itt minden fa ugyanolyan! – fakadok ki, körbemutatva a minket körülölelő óriásokon. Már kezdene eluralkodni rajtam a pánik, amikor Zero közelebb lép hozzám, és átkarol, a fejemet a mellkasára húzza, és csitítani kezd.
 – Higgadj le egy kicsit, aztán próbáljunk meg együtt kikeveredni innen, oké?
 A hangja lágy és kellemes, ahogy egyre több időt töltök a mellkasára hajtott fejjel, úgy kezd csillapodni a szívverésem. Zero nem beszél, csak a hátamat simogatja, én pedig egy idő után a felsőjébe markolok, és felemelem a fejemet. A nyakába csókolok és lehunyom a szememet, Zero szorosabban ölel magához. Aztán megmerevedek.
 Kattanás. Mint mikor felhúzzák a pisztolyt. Majd még egy és még egy. Körbevettek minket.
 – Kezeket fel! – harsan a parancs oroszul. Elengedem Zerot és felemelem a karjaimat, majd egy pillantásommal elérem, hogy ő is így tegyen. Nem harcolhatunk, pláne így, hogy semmi fegyverünk nincsen. Tíz orosz katona vesz minket körbe, egyikőjük, aki az imént szólalt meg a rangjelzésekből ítélve ezredes lehet. Hiába, a tíz kilométer távolság sem volt elég ezeknek a rohadékoknak.
 – Nocsak! Úgy tűnik, a japán sereg már nem törődik azzal, kiket helyez a felsőbb pozíciókba, úgy tűnik, az asszonyokat is belevonják – röhög a pofámba a majd két méter magas ezredes. Összeszorítom a számat. – Igor, Nikolai, fogjátok le őket!
 Két katona mozdul felénk, az egyik fürgébben, mint a másik, és elém lépve görcsösen fenekembe markol. Maga felé ránt, az ujjai fájdalmasan mélyednek a bőrömbe. Felszisszenek és elönt a szégyen, amiért ez történik velem, amiért Zero is látja, és legszívesebben elmenekülnék ezelől az undorító alak elől. Egy darab húsnak érzem magam a kiéhezett oroszlánok között.
 – Formás asszonyok, mi? – sziszegi oroszul, azonban a társa még nem fogja elég szorosan Zerot, így a keze kiszabadul, és egy határozott csapással töri ketté az én lefogásomra küldött katona légcsövét, akinek a keze olyan hirtelen tűnik el rólam, ahogy jött, de az érintése még éget. A vére egy része a kabátomra fröccsen. Hitetlenkedve meredek Zerora, a szeme lángol a dühtől, ahogy a holttestet nézi, miközben a hozzá küldött katona próbálja őt újból lefogni. Aztán rám néz, a tekintete pedig megváltozik. Olyan gyengédséggel figyel, hogy muszáj lehajtanom a fejemet. Ez az idióta még a végén megöleti magát a szemem láttára!
 – Levegyük a maszkját ennek a kismajomnak, uram? – bök Zero feje felé az egyik őt lefogó katona.
 Az ezredes úgy tűnik, megfontolja a dolgot, sőt, ő lép közelebb Zerohoz, és ragadja meg az állát.
 – Biztos csúnya egy pofád lehet! Nem akarom, hogy elrontsa az embereim kedvét – nevet fel, majd sarkon fordul.
 – Hozzátok őket a kiskamionhoz! Majd később eldöntöm, mi legyen velük – parancsolja, aztán fintorogva a hullára bök. – Takarítsátok el ezt a mocskot!
 Felnézek Zerora, akinek a szemében még mindig valami eddig nem látott sötétség tombol, ahogy az oroszokra mered, így elkapom róla a tekintetemet, és inkább a földre szegezem. Az orosz fogság kegyetlen, ezt pontosan tudom. Még csak nem is a körülmények, ó nem. Inkább az, hogy a túlélők száma általában nulla, és szerintem ezt a statisztikát mi sem fogjuk feljebb tornászni. Zero az egyik legerősebb ember, akit ismerek, de még két orosz katona szorítása is képes őt elnyomni. Akárcsak Japán és Oroszország, csak kicsiben: könnyűszerrel tipornak el minket.
 A katonák bilincsbe vernek, ahogy a kiskamionhoz érünk, majd az oldalához állítanak minket, háttal az erdőnek. Miközben a járművet bámulom, csak egy dolog zakatol a fejemben, a tenyereim izzadnak: az ezredes sumákolt. Meg fognak minket ölni. Nem merek Zerora pillantani, se a másik irányba, de még lefelé és felfelé sem. Csak a kamion oldalát bámulom, a szívverésem az egekben.
 De várnak, amíg az ezredes megérkezik.
 – Dobjátok be őket a raktérbe! – adja ki a parancsot. Engem löknek be elsőként, ahogy a fejem a fémpadlót éri, élből felszisszenek. A lüktető fájdalom még akkor sem múlik, amikor ránk zárják az ajtót, a kiskamion pedig útnak indul az erdő göröngyös talaján. Próbálok felkönyökölni, és a sötétben kivenni Zero alakját. Amikor a szemem hozzászokik a sötétséghez, megindulok feléje, de egy zökkenőnél újból beverem a fejemet.
 Ekkor két összebilincselt kéz nyúl az enyéim felé, és Zero magához húz. Valahogy sikerül a lábai közé szenvednem magam, ő pedig homlokon csókol.
 – Nem lesz semmi baj – suttogja.