Katonák Kézikönyve - 2014. szeptember 9.

Napok óta ez megy. Próbálom elérni Zerot, beszélni vele, de kerül, és már lassan minden lehetőséget kiaknáztam. Akanének igaza volt: csendes, néma szakítás lesz ez. De ha legalább Zeron látszana valami, hogy egy kicsit is fáj neki, ami történt, azonban semmi. Ugyanúgy viselkedik társaságban, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy felém se szagol.
 Amikor elsírtam magamat a folyosón a minap, azt hittem, csak egy pillanatnyi gyengeség volt a részemről, viszont mikor aznap este lefeküdtem aludni, újból könnyezni kezdtem. Már lassan hozzászokok ahhoz, hogy esténként egy csomag zsebkendővel fekszem le, holott érzem, hogy ez nincs rendben, hogy valahogy rá kell vennem Zerot arra, hogy beszéljük meg.
 Akanét is kerülöm, egyszerűen képtelen vagyok elviselni a kérdő tekintetét, pedig szerintem pontosan tudja, miért hívtam ki Zerot a társalgóból. Elég, ha sejti a kudarcot, nem akarom még elismerni is előtte, hogy valószínűleg elveszítettem Zerot.
 Már ismerős a fájdalom, amit érzek, mégis más. Hasonlít a gyászhoz, amit a bátyám elvesztésekor éreztem, azonban a tőr mégsem döfi át a szívemet, hanem csak megállás nélkül, lassan forog benne. Gyötrelmes, tompa fájdalom ez, lassú méreg. Bárcsak vége lenne már!
 Az irodámban ülök, és mindennel foglalkozom, csak az októberi terepgyakorlattal nem. A két név még mindig függőben van, habár erősen gondolkozom azon, hogy Akirát teszem magam mellé. Addig sem gyötörne az, hogy bár Zero alig egy karnyújtásnyira van tőlem, mégsem ölelhetem át, csókolhatom a nyakát, érezhetem az ujjait a hajamban. Mindent megadnék azért, ha csak egy futó pillanatra érhetnénk egymáshoz.
 Savanyú gondolataimból kopogás zökkent ki, és csak remélem, hogy nem Akane az. Szerencsém van, azonban a belépő katona látványától szinte leesik az állam. Rei talán még sosem jött be az irodámba magától, csak ha hívattam valami miatt, így csak nehezen tudom palástolni a meglepettségemet.
 – Uram! – tiszteleg, majd becsukja az ajtót maga mögött és az asztalom elé lép. A hangja eddig mély volt és határozott, most azonban ellágyul. – Már régen nem jártam itt csak úgy – sóhajt fel.
 Mindketten tudjuk, mire gondol. A bátyám halála előtt rengeteget jött ide ő is meg én is, és segítettük, ahogy csak tudtuk. Összeszorítom a számat és az előttem fekvő dossziéra nézek.
 – Igazából azért jöttem, hogy megköszönjem – kezdi. – Akira ma reggel elmondta, hogy tudsz rólunk, és mégsem teszel semmit. Onnantól pedig már összeálltak a dolgok.
 Kérdőn pillantok fel rá. Mégis miről beszél? Mit akar mondani pontosan megköszönés címszó alatt? Reit mindig is nehezen tudtam megérteni, így az asztalomra könyökölök, a fejemet a megtámasztom a kezeimen. Ez hosszú lesz.
 – Satsuki és Akane. Te és Zero – sorolja, az arca közömbös. Nekem pedig kikerekednek a szemeim. Mégis honnan tud ennyi mindent?
 – Rei, ezeket..? – teszem fel a kérdést, mire lebiggyeszti az ajkait.
 – Leülhetek? – int a pad felé, én pedig bólintok. Odamegy, és a lábára könyökölve vizslat.
 – Akane akármennyire is jó pókerarcban, ha az ember sokáig figyeli, észreveszi, ahogy Satsukire néz, akin még ennél is könnyebb észrevenni, mennyire odavan érte. De ezt gondolom, nem kell bemutatnom neked. Ti ketten viszont egész jól titkoltátok idáig. Feltűnt, hogy kerülöd Zerot és ő is téged, nem beszéltek már egymással, és Akira szerint unozni se mész el esténként – magyarázza.
 – De másoknak miért nem tűnik fel? – terelek. Nem akarok reagálni a mondandójának a fő pontjára, de már értem, a bátyám miért kedvelte annyira. Rei nem csak a legjobb katona, hanem rendkívül okos is.
 – Mert nem figyelnek oda rátok. Viszont az már szemet szúrhat nekik, hogy nem beszéltek Zeroval. A megszokott dolgokat nem firtatják, de ha változás következik be, a kíváncsiság is színre lép. Szóval? Mit nem tudtok megoldani?
 Idegesen hátradőlök a székemen.
 – Tisztára olyan vagy, mint Akane! Mindketten beletúrtok a magánéletembe, mintha ez olyan nagyon természetes lenne – fintorgok. Rei elmosolyodik, majd feláll a padról.
 – Ismerlek, Saku. Nem adod fel ilyen könnyen. Küzdj, mert a végén még csalódok benned – kommentálja, és köszönés nélkül sétál ki az irodámból. Egy darabig rágom a szám belsejét, ám mielőtt még kiserkenne a vérem, felpattanok a székemből, és elpakolok. Nem azért teszem, hogy Rei belém vetett hitét helyre állítsam. Nem is magamért, nem is Zeroért, hanem kettőnkért, így amikor elkapom a folyosón, és ráncigálni kezdem a szobám felé, annyira dúl bennem az adrenalin, hogy hiába nehezebb, magasabb és erősebb nálam, az első meglepetését követő felocsúdás után is könnyű szerrel lököm be az ajtón, rá az ágyamra, ahol aztán fölé telepszem.
 – Most pedig végre idefigyelsz rám! – zihálom, Zero pedig abbahagyja az ellenem való viaskodást, és csak unottan bámul fel rám. Érzem a mellkasomban a nyomást, mégsem törődök vele.
 – Sajnálom! Sajnálom, amiket mondtam neked, és legszívesebben visszaszívnám az egészet, mert csak hirtelen felindulásból történt, és bár néha igen, zavar a maszkod, ez semmi ahhoz képest, amit irántad érzek.
 Várok. Aztán Zero leránt magához, és szorosan átölel. Megszorítom a vállát.
 – Szeretlek. Ha majd egyszer elmegyünk a seregből, leveszem a maszkot, és annyiszor és úgy csókolsz meg, ahogy csak akarod, rendben?
 Hümmögök egyet, majd vigyorogva a nyakába csókolok.
 – Nagyon hiányoztál – suttogom, és még engem is meglep, milyen könnyedén mondom ki az érzéseimet. Felkönyökölök, Zero szemeit figyelem. Boldog, akárcsak én.
 – Mit szólnál, ha ma mindenkit lealáznánk unoban, aztán aludnánk? Csak szeretnék melletted feküdni, kíváncsi vagyok, milyen – motyogom, az ujjaim közben Zero egyenruhájával babrálnak. Fújtat egyet, majd megfordít minket, és a hajamat simogatja.
 – De most is csak fekszünk – kuncogja. – Szóval, milyen?
 – Jó. El tudnék így aludni – jegyzem meg. Zero megcsípi az oldalamat, mire felszisszenek. Ennyit arról, hogy ebéd előtt alszok egyet vele. Hirtelen felül, és magával húz, egyenesen az ölébe ültet, a kezei a hasamon pihennek, ami ebben a pillanatban kordul meg. Zero felhorkant, mire megcsípem a kézfejét, persze csak finoman.
 – Na, elviszlek kajálni, mielőtt még éhen veszel itt nekem – mondja, a hangjából hallom, ahogy vigyorog, aztán hirtelen ölbe kap, és feláll. Döbbenten kapaszkodok a nyakába, és valószínűleg rendkívül jót szórakozhat az arckifejezésemen.
 – Ha ki mersz így lépni velem a szobámból, visszaküldelek a klotyók mellé! – fenyegetőzöm, de Zero pár lépés után letesz az ajtó előtt, és egy gálánsnak szánt mozdulattal kinyitja előttem.
 – Nehéz a segged ahhoz, hogy odáig elcipeljem.
 Szinte meg sem lepi, amikor a gyomrába öklözök, továbbra is ott van az a pajkos csillogás a szemében, ahogy az étkező felé megyünk, és bár idegesít, valamilyen szinten kimondhatatlanul örülök, hogy már nincs köztünk ellentét.