Reménytelen Esetek Társasága - 7. Reiki

 A lábammal dobolok reggeli közben, és kivételesen nem érdekelnek Lime lapos, gyilkos pillantásai. Mióta felpofoztam, azóta sokkal magabiztosabb vagyok vele, ugyanis a duzzogása az irányomban meglehetősen kezelhetőbbé tette. Nem szól vissza, sőt, semmit nem szól, így bármit mondhatok neki, mert maximum csak morog egyet.
 Leteszem a tejeskávés poharamat az asztalra, és megtörlöm a számat. Komolyan nézek Lime-ra.
 – Figyelj ide rám!
 Felmordul. Szóval, figyel.
 – Nem csinálhatod ezt örökké, nem hitetheted el magaddal, hogy az a pofon teljesen igazságtalanul ért! Jogosan ütöttelek meg, ezt mélyen, belül te is tudod. Muszáj volt megtennem, mert tényleg nagyon bunkón, paraszt módon viselkedtél Kazukival. Most mondd a szemembe, hogy te nem ütötted volna meg Kyounosukét, ha ugyanezt csinálja velem, mint te Kazukival!
 Lime lassan, nagyon lassan felnéz, egyenesen a szemeimbe. Megborzongok, mégis állom a tekintetét.
 – Kivertem volna a fogait – szólal meg végül, napok óta először. A hangja rekedt és kimért.
 – Látod! – csapok az asztalra. – Örülj, hogy Reiya csak kirakott, és nem vágott nyakon!
 Látom az arcán, ahogy elgondolkozik azon, amit mondok neki, majd végül bólint egyet.
 – Igazad van – motyogja.
 Na! Köszönöm! Végre. Megértük azt is, hogy Lime igazat ad valakinek, akinek eltér a véleménye az övétől. Annyira idegesítő tud lenni a makacssága, és a felfogása, miszerint csak neki lehet mindenben igaza, mindenki más meg elmehet melegebb tájakra. Fújtatok egyet, az arcom ellágyul.
 – Elmehetnénk délután sütizni – javaslom. Ott legalább Lime magába tudja fojtani a kirohanásait, nyilvános helyen nem nagyon mer balhézni, sőt, meglepően nyugodtan tud viselkedni, még ha fel is robban épp a dühtől.
 Bólint.
 – Fel kéne hívnod Kazukit – sóhajtok. – Tudod, bocsánatot kérni.
 Horkant.
 – És mégis mit mondjak neki? Hogy bocs, amiért hagytam, hogy megdugj, és belém ess? – röhögi el magát. A kezem ökölbe szorul az asztal alatt, és igencsak érik már Lime-nak a következő pofon, bár tudom, hogy úgysem fogja megkapni. Ahhoz túlságosan is szeretem őt, mint barátomat.
 – Nem – kezdem lassan –, hanem bocs, amiért a fejedhez vágtam azokat a dolgokat. Talán – javaslom neki. Felpattan az asztaltól, és a mosogatóhoz lépve elkezdi engedni a vizet.
 – Mosogatok – jelenti ki. – Majd délután megbeszéljük.
 A fejemet csóválva állok fel az asztaltól, és megyek be a szobámba. A telefonomra nézek. Van, amiről tegnap nem szóltam Lime-nak, ez pedig egy aprócska SMS. Egy aprócska SMS Kyounosukétől. Nem volt túlbonyolítva, igencsak egyszerű volt, ahogy azt tőle megszoktam, mégis volt benne valami, ami miatt nem nagyon mertem válaszolni. Talán majd most lesz rá érkezésem és erőm.
 Beszélni szeretnék veled. Valamikor egy tea? – Kyounosu
 Az ujjaim lebegnek a billentyűzet felett, ám a fejemben egyetlen szó sem akar megformálódni. Teázni hív. El kéne mennem vele, talán tényleg jobb lenne, ha beszélnénk róla, a fülemben csengenek Lime szavai is. Nem mehet szét a banda, álmaim bandája! Rendeznem kell ezt Kyounosukével, és ha ennek az az ára, hogy apró darabokra töri a szívemet, ám legyen. De a Kizut sosem fogom feladni, és tudom, hogy ő sem.
 Holnap? Háromtól szabad vagyok. – Reiki
 Belekalkulálom a mosogatást is, sőt, minden egyéb eshetőséget, amely Lime lakótársaként érhet, így tulajdonképpen az egyetlen dolog, amin gondolkozom az SMS írása közben, az az időpont. Szinte azonnal érkezik a válasz, nekem pedig automatikusan feljebb csúszik a szám sarka.
 Fél négykor lakásodnál? – Kyounosu
 Megírom neki, hogy rendben van, aztán kimegyek a konyhába. Lime már befejezte a mosogatást, valószínűleg elvonult a szobájába. Kuncogok, amikor meghallom az éneklését, és vele együtt, halkan dúdolom az Emilt. Elkezdem előszedegetni az alapanyagokat a főzéshez, Lime hangja tisztán cseng. Imádom hallgatni, amikor énekel, mint akit teljesen magával ragadnak az érzelmei, és engem is feltölt velük. Mintha a leláncolt lelkünket engedné szabadon.
 Épp a tányérokba merem ki a kész ebédet, amikor Lime alakja feltűnik az ajtófélfánál. A szemei csillognak, mosolyogva huppan le az egyik székre.
 – Szép volt – mondom neki, majd helyet foglalok vele szemben. Vállat von, ahogy megemeli az evőpálcikákat. Jó étvágyat kívánunk.
 Miután megebédeltünk, és elmosogatok, együtt is gyakorlunk. Kapcsolunk be alapot, hogy ne essünk ki a ritmusból, Lime pedig velem szemben ülve énekel rá a gitározásomra. Teljesen beleéljük magunkat, végül fél ötkor kapunk észbe, hogy sütit ígértem a délutánra.
 Rekordsebességgel öltözünk fel, annyira sietünk, hogy még a sálainkat is véletlenül összecseréljük, aztán felkapjuk a pénztárcáinkat, és kirontunk a lakásból. Farkasordító hideg van odakint, így dideregve szedjük a lábunkat a metró felé. Tudjuk, hogy hova megyünk, hiszen mindig ugyanoda szoktunk. A metrón látom, hogy Lime nem igazán szívleli a tömeget, ugyanis mindenkit, aki az egyméteres körzetében van, gyilkos pillantásokkal méreget, köztük engem is, és mikor leszállunk három megállóval odébb, zsebre tett kézzel, engem hátrahagyva vonul felfelé. A szememet forgatva sietek után, aztán mikor beérem, befordulunk az egyik kis utcába. Amikor meglátom a cégért, közelebb húzódom Lime-hoz. Imádjuk ezt a helyet, megvan a maga kis diszkrét bája és régimódisága.
 Amikor belépünk, egyből felakasztjuk a kabátjainkat, ugyanis nagyon meleg van idebent. Körbenézek a pasztellszínű berendezésen, aztán megakad a szemem valakiken, és Lime oldalába bökök, aki morogva néz rám.
 – Lime! Az ott nem Ryoga-san és Ikuma-san? – kérdezem tőle suttogva, mintha bárki más is meghallhatná, ugyanis rajtuk, rajtunk, meg a személyzeten kívül még egy középkorú párocska ül az étterem másik végében.
 – De – csillannak fel a szemei. Ryogával közeli barátok, és a Razor énekese mindig is imádta pöttöm lakótársamat, aki rajongva néz fel rá – szó szerint, haha. Lime egyből odamegy az asztalukhoz, és miután Ryoga megölelgette, Ikumával pedig meghajoltak egymásnak, felém int. A két férfi biccent, én pedig odamegyek hozzájuk, és mindkettejüket meghajlással üdvözlöm. Beljebb csúsznak, így helyet szorítanak nekünk is a bokszban. Lime Ryoga mellé, én pedig Ikuma oldalára kerülök, aztán jön a pincér, hogy felvegye a rendelésünket. Két lattét, egy pisztáciás és egy málnás süteményt kérünk, míg Ryogáék egy kakaókrémes és egy citromos sütit. A kávéjukat már félig megitták.
 – Na, és mi járatban vagytok erre? – kérdezi Lime. Ryoga vállat von, és kever egyet a kávéján.
 – Dumálgatunk. Szívügyek. És ti?
 Meg sem várva, mit mond Lime, válaszolok helyette.
 – Szívügyek – jelentem ki, és kivételesen nem zavar, hogy a még nálam is kisebb énekes gyilkos tekintettel mered rám.