Reménytelen Esetek Társasága - 11. Reiki

 A hajamat igazgatom a fürdőben, miközben Lime az ajtófélfának támaszkodva piszkálja a körmét. Érzem, hogy a nyelve hegyén van egy kikívánkozó gúnyos megjegyzés, csak épp mérlegel, hogy össze akar-e velem kapni. Felsóhajtok.
 – Mondd!
 Lime szintén sóhajt.
 – Ne görcsölj már annyit! Jó a hajad – mondja. Meglepetten fordulok felé. Mondjuk, mióta visszajött Kazukitól, mintha teljesen kicserélték volna. Persze, néha még visszajön a régi Lime, és olyankor olyan, mint anno a háztartástan tanárom, amikor klimaxos volt, de többnyire csendesebb és kedvesebb.
 Leteszem a hajvasalót, és az ajkamat harapdálva nézem magamat a tükörben. Oké. Jó lesz ez. Meg tudom csinálni. Megszorítom a mosdókagyló szélét, majd elengedem, és Lime-ra nézek. Halál nyugodt, egy elnyűtt farmer van rajta, és egy szürke pulcsi Macska-felirattal. Ahhoz képest, milyen göncökben szokott Kazukihoz járni, meglep, mennyire szolid. Feszengeni kezd a pillantásom alatt, majd felmordul.
 – Mit bámulsz?
 – Más vagy.
 Elmosolyodom. Kezdem kapizsgálni, miért tűnt el a szűk farmer.
 – Menj, mindjárt tizenegy van – int a fejével a tükör fölé akasztott órára. Odapillantok, nyelek egyet, és remegő lábakkal sétálok ki a fürdőből. Alig tudom bekötni a bakancsomat, a pufi kabátom cipzárja pedig keservesen akar csak felkúszni a nyakamig. Elbújok a sálam mögé, felcsapok egy sapkát, és Lime-ra pillantok, aki közben szintén elkezdte a cipőjét húzni. Leguggolok mellé, majd hirtelen ötlettől vezérelve puszit nyomok az arcára.
 – Négyfele itthon vagyok, oké? Sok sikert! – mondom, és ő is sok sikert kíván, majd lesétálok a társasház elé. Kyounosuke már ott van, épp egy cigarettát olt el, és dob bele a ház közös szemetesébe. Amikor mellélépek, rám mosolyog, majd magához ölel, mintha az elmúlt napok meg sem történtek volna. Úgy, mint régen.
 – Szia, Rei-chan! – nevet rám. – Mehetünk?
 Bólintok, és szorosan egymás mellett sétálva indulunk meg a teaházba, amelyet előre lebeszéltünk tegnap telefonon. Amikor hazaértem, és láttam, hogy van egy nem fogadott hívásom tőle, először nem akaródzott visszahívnom, aztán végül úgy döntöttem, miért ne. Lehet, a teázást akarja lemondani. De mégsem. Amikor felvette, azt mondta, hogy gondolkozott, és szeretné, ha randiznék vele ma, mit szólnék a tea után Disneylandhez. Belementem. Csak tudnám, mégis mi történt a fejében, hogy hirtelen randizni akar velem.
 A teaházhoz érve felkuncogok. Mondta, hogy tematikus, és szerinte szeretni fogom, de erre azért nem gondoltam volna. Cinnamon karaktere köré van építve minden, a Sanrio-s nyuszi figura a teaház arca. Minden pasztellszínekben úszik, dominál a kék és a barna, és miután a fogasokra akasztottuk a kabátjainkat, kuncogva ülök le az egyik kettes asztalhoz, Kyounosukével szemben. Vigyorogva nézek körbe. Kis sunyi! Tudja, mennyire odavagyok a Sanrio-figurákért.
 – Tetszik? – kérdezi Kyounosu, a hangja izgatottan cseng. Hevesen bólogatni kezdek, a szemeim csillognak.
 – Nagyon!
 Amikor a pincérnő is Cinnamon-mintás ruhában jön ki, elénk téve a cuki nyuszival dekorált itallapokat, a mosoly az arcomra köt, a magaslábú székről lelógnak a lábaim, kalimpálok velük, ahogy a menüt böngészem. Van pár sütijük is a tea mellett, forró csoki, kávé is van a kínálatban. Elcsábulok egy macaronra és egy narancstea mellett döntök. Amikor visszajön a pincérnő, leadjuk a rendelést, aztán egy darabig csendben ülünk. Csak a többi vendég élénk beszélgetése és a kanalak koccanása hallatszódik.
 Egyszerre ered meg a nyelvünk, egymás szavába vágva beszélgetünk még akkor is, amikor kihozzák a teát és a sütimet.
 – Annyira örülök, hogy eljöttél velem – sóhajt Kyounosu, mielőtt belekortyolna a teájába.
 – Én is örülök, de… – Összeszalad a szemöldököm. – Miért módosítottál randira? Azt hittem, hetero vagy. Legalábbis, a kis cetlid erre utalt.
 Lesüti a szemét, és idegesen felnevet.
 – Volt már veled valaha olyan, hogy ragaszkodtál valamihez, aztán jött valaki, és akaratlanul is a teljes erejéből cibálni kezdett az ellenkező irányba? – kérdi.
 Felvont szemöldökkel rázom meg a fejemet. Sejtem, mire próbál utalni, de nem értem. Ha annyira cibáltam volna, akkor visszacsókolt volna, és nem tett volna úgy minden előtte lévő alkalommal, mintha totál sügér lenne a flörthöz.
 – Már nem is tudom, mikor volt az, amikor először a combomra tetted a kezedet, én pedig elkezdtem ezt a bugyuta színjátékot. Úgy tettem, mint akire semmiféle hatással nincs az egész, holott akárhányszor megérintettél, bújtál, mindig belebizseregtem legbelül. Csak… Nem akartam elhinni, hogy egy férfi ilyet vált ki belőlem, mert előtte még sosem… Érted, nem?
 Bólintok, kíváncsian hallgatom. Hát mégsem múltak el nyomtalanul a próbálkozásaim!
 – Amikor meg akartál csókolni, meg lefagytam, és azt sem tudtam, miket beszélek. Nem álltam még készen arra, hogy szembenézzek ezzel az egésszel, muszáj volt valamit tennem, de arra nem gondoltam, hogy téged ez hogyan érinthet. Aztán beszéltem a bátyámmal.
 Elkerekednek a szemeim. Yuutarou és én jóban vagyunk, néha el szoktunk menni ide-oda, pizzázni, vagy csak a srácokkal közösen, jön Yutori is a Pentagonból meg LiN a UNiTE-ból, aztán mi négyen rengeteget tudunk egymásról. Így tudom azt is, hogy Yuutarou meleg és Coyomival él együtt, a Lydiar volt énekesével. Sejtem, miről beszélhettek, azt is, hogy valószínűleg Yuu-kunnak köszönhetem, hogy Kyounosu most itt van velem.
 – Felnyitotta a szememet, és…
 Átnyúl az asztalon, az üres pohár mellett pihenő kezemre teszi a kezét, a hüvelykje az enyémet cirógatja.
 – Te vagy a második, aki tudni fogja, hogy biszex vagyok. És az első srác, aki megdobogtatta a szívemet.
 Előre hajol, át az asztalon, de csak a homlokomra nyom egy puszit. Ennyi bőven elég. Egymásra mosolygunk. Fizetünk, kifizeti az enyémet is, aztán amíg elindulunk a metró felé, egymásba karolva beszéljük meg, hogy legközelebb én fizetek, de onnantól fogva majd külön-külön, mert az mindkettőnknek sokkalta kényelmesebb.
 Amikor Disneylandbe érünk, egy óra van, és az a macaron nem tett túl sok szolgálatot, így egyből kajálással indítunk, és egy darabig hanyagoljuk a pörgő, forgó, ugráló játékokat, inkább csak megyünk, még mindig egymásba karolva. Nevetünk, úgy, ahogy régen, de most van az egészben valami bensőséges, valami, ami miatt úgy érzem, mintha az az esetlen csók meg sem történt volna. Rengeteg mindent kipróbálunk, amikor úgy érezzük, hogy már nem hánynánk össze a fél parkot. Óriáskerék, hajókázás, hullámvasút, körhinta… Végig nevetjük az egész napot, és amikor a metrón állva begurulunk a lakásomhoz legközelebbi állomásra, az álla a fejem búbján pihen, a karjai körülöttem. Néhányan megbámulnak, bele is pirulok, és zavartan esünk ki a metróból, kéz a kézben.
 Amíg a társasház elé nem érünk, megint be nem áll a szánk, még ott is vagy fél órát dumálunk.
 – Örülök, amiért jól sikerült ez a randi. Szeretném megpróbálni… Még nem járni szeretnék veled, csak kíváncsi vagyok, mennyire működne ez kettőnk közt. Bár van egy sejtésem – mondja Kyounosu, az utolsó szavakat pedig már a fülembe suttogja. Megborzongok, amikor átkarolja a derekamat, az ajkai előbb a homlokomon, az orromon, végül a számra talál. A csókja lágy, mégis perzsel, ezúttal úgy simulunk össze, mintha nem is az első csókunk lenne, régi ismerősként köszönti a nyelvem az övét.
 Ajtócsapódásra rebbenünk szét, a fejem pipacsvörös lehet, Kyounosu orcáin is rózsás foltok ülnek. Aztán leesik az állam.
 Kazuki alakja suhan el mellettünk, köszön mindkettőnknek, bár látszik, hogy zavarban van, és a kabátját összehúzva siet el a metró felé.
 – Drukkolj – morgom, a csókunk varázsa még mindig él bennem, de a düh és izgatottság háttérbe szorítja.
 Kyounosuke felvonja a szemöldökét, átkarol, és a fejemre hajtja a sajátját.
 – Hm?
 – Hogy Lime nem baszta el. Mert akkor halálra csikizem.
 Kyounosu egy darabig értetlenül pislog rám, aztán látom, hogy leesik neki, és hitetlenkedve felkacag.
 – Legyen szép estéd, tökmag! – mosolyog, majd egy utolsó csókot nyom a számra, én pedig boldogan, mégis feszültségtől remegve lépek be a társasházba.