Reménytelen Esetek Társasága - 13. Lime

 Miután Reiki elmegy, ledobom magamat a nappaliban a kanapéra. Pár perc, és én is indulhatok. Először megyek randizni, mióta szakítottam az exemmel. Ráadásul egy olyan sráccal megyek randira, akinek azóta a farka kvázi folyton a seggemben volt. Most viszont többet akar tőlem, és azt hiszem, én is tőle. Vagy nem tudom. Nem tudok semmit, és ez kurvára idegesít, és csak remélni merem, hogy a randink után tisztábban látok majd. Sosem gondoltam volna, hogy újra bizseregni fogok egy csóktól, és türelmetlenül várom majd a következőt, és láss csodát, amikor teljes harci díszben – kabát, sapka, sál, bakancs – levonulok az utcára, Kazuki rögtön egy szájra puszival köszönt. Megremegek, bár próbálom palástolni. Eddig miért nem volt rám ilyen hatással? Mondjuk, most teljesen máshogy érint, nem a vágyat érzem a mozdulataiban, hanem valami teljesen mást.
 – Merre menjünk? – kérdezi. Vállat vonok. Nekem mindegy, merre megyünk.
 Megindulunk az utcákon, és igyekszünk olyan helyeken sétálni, ahol nem járnak olyan sokan, így egy idő után Kazuki már a kezemet fogja, és úgy megyünk. Egyszerűen csak összevissza, amerre a lábunk visz, közben pedig beszélgetünk. Bandáról, barátokról, szerelmekről. Mindenféléről, és sikerül mellette teljesen felengednem.
 – Azt hiszem tizenhét voltam – morfondírozik, hatalmas hüvelykje lassan forró nyomot éget izzadó tenyerembe.
 – Mi történt akkor? – kérdezek vissza, ő pedig rám mosolyog, azzal a széles, szívmelengető mosolyával, amitől megugrik a szívem. Volt egy Lime, akit összetörtek, és egy kiállhatatlan pöcs lett. És van a mostani Lime, akinek a térde remeg a volt szeretője mosolyától.
 – Akkor csókoltam meg az első srácot. Már a nevére sem emlékszem, annyira felejthető volt az egész, egy esetlen próbálkozás. De azóta tudom, hogy érdekelnek a férfiak. Egy meghatározó pont volt az életemben.
 – Én tizenöt voltam – ismerem be. Még az exemmel, sőt, egyik barátommal sem osztottam meg, milyen volt az első csókom egy pasival. De Kazuki más. Vele merek közvetlenül beszélgetni ilyen témákról. – Viszont én emlékszem a nevére. Az első szerelmem volt, Takuyának hívták. Másfél évig jártunk.
 – Már tizenöt évesen is biztos gyönyörű voltál – kacsint rám Kazuki, én pedig a szabad kezemmel morcosan a vállába öklözöm, de közben mégis mosolygok.
 – Pattanásos volt a hátam – jegyzem meg, mire vállat ránt.
 – A pattanásoknak is megvan a maguk esztétikája.
 Tovább sétálunk és beszélgetünk, közben beugrunk egy kifőzdébe ebédelni, aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy már majdnem otthon vagyok. A társasház előtt állunk, kéz a kézben, és úgy fixírozom a bejáratot, mintha bármelyik pillanatban keresztben lenyelhetne. Aztán Kazuki felé fordulok, és megcsókolom. Valamit elszámolok, félrecsúsznak a számítások, ugyanis a csókunkban ezúttal van valami tűz, amitől nem csak a gyomrom és a gerincem, hanem az egész testem bizsereg. Közelebb rántom Kazukit, aki nem ellenkezik, hanem csókol tovább, majd az ajkai hirtelen az állcsontomra tévednek, és puszit nyom a bőrömre. Nem érdekel, hogy a nyílt utcán vagyunk, úgysem jár erre senki.
 – Kazuki – suttogom. – Csinálni akarom.
 A fülemhez hajol, és felmordul, forró lehelete csiklandoz.
 – Biztos? Nem akarok megint csak arra kelleni.
 Hallom a csalódottságot a hangjában, így óvatosan eltolom magamtól, a tenyeremet a mellkasának támasztom, ahogy lábujjhegyre állok, és rövid csókot nyomok a szájára. A sáljával babrálok, igazgatom, közben a cipőjét bámulom. Barna bakancs. Semmi extra. Annyira Kazuki.
 – Szeretkezni szeretnék – mondom ki, de a hangom megbicsaklik, a szavak furcsán törnek elő belőlem. Annyira régen mondtam már ezt bárkinek is, hogy teljesen idegennek érződik. Mégis, kibaszottul vágyok arra, hogy Kazukié lehessek. Ez megrémít. De nem akarok mást, minthogy bennem legyen, kíváncsi vagyok, milyen lenne vele így, hogy már nem csak a testünk van.
 – Rendben.
 A mosolya halovány, mégis sugárzó, én pedig rekordsebességgel engedem be magunkat, húzom fel a lépcsőkön, és már összetapadva esünk be a lakásba. Lerúgjuk a cipőinket, majd kabáttal, sállal esünk be a hálómba, és rá az ágyamra. Ezúttal Kazuki lassú és gyengéd. Óvatosan tapogatózva szabadít meg a ruháktól, csókokkal hinti be a mellkasomat, a combjaimat. Ajkaival lágyan megcirógatja a foltokat is, amelyek még haloványan látszódnak a legutóbbi alkalomról, aztán a nyakamhoz hajol. Önként billentem oldalra a fejemet, ő pedig felemelkedik, és döbbenten néz a szemeimbe. Úgy érzem, mintha égne az arcom a pírtól, a látásom kissé homályos, és megengedek egy halovány mosolyt.
 – Szeretném. Kérlek! – sóhajtom.
 – Feltűnő lesz – feleli, miközben visszahajol a nyakamhoz, és apró csókot hint rá. Felnyögök.
 – Szerinted miért fizetik a sminkeseket? – kérdezem. Felkuncog. Kiáltok, ahogy szívni kezdi a nyakamat, mióta zenélek, még nem nagyon hagytam bárkinek is, hogy megtegye, és Kazuki emlékeztet rá, mennyire kibaszott jó érzés tud lenni. Amikor elhajol a nyakamtól, rá vigyorgok, majd egy gyors mozdulattal szorítok rá a vállára, és próbálom megfordítani magunkat. Segít nekem, így végül én vagyok felette, és szinte egyből a nyakára hajolok.
 – Na! – mordul fel, ahogy szívni kezdem.
 – Sminkes – lehelem a vöröslő bőrre, majd puszit nyomok rá, és a mellkasára támaszkodva, felülök rajta. A fenekem az ágyékának préselődik, kicsit mozgolódom rajta. Mindent megér a látvány, ahogy a vonásai változnak a kéjtől, hallom a nyögéseit keveredni az enyéimmel.
 – Gyere – leheli, és elfektet a mellkasán, az ujja a bejáratomnál matat. Értem, mit szeretne, így felhúzom a térdeimet. Hamarosan már az ágyamon ülünk, én az ölében, a fejemet hol a vállára hajtom, hol pedig a nyakát átkarolva csókolom őt, ahogy a testünk szinkronban mozog. Néha az ajkai elkalandoznak, az arcomat, a kulcscsontomat érintik.
 Végül boldogan terülök el mellette a paplan alatt, a karjai közt pihegek, és úgy érzem, boldogabb már nem is lehetnék. Teljesen más volt, mint az eddigi együttléteink. Bensőségesebb, mélyebb, és valami más, idegen, mégis kellemes bizsergést éreztem és érzek még most is.
 – Menjünk el máskor is randizni – mondom hirtelen. Kazuki hümmög.
 – Persze, szívesen. De nem akarok minden randi végén itt kikötni.
 – Minden második? – ugratom.
 – Telhetetlen vagy.
 – Tudom.
 Felnevet, és belecsókol a tarkómba. Megfordulok, hogy szembenézhessek vele, és azzal a szívdöglesztő mosolyával találom szembe magam.
 – Amúgy is kötelességed kielégíteni a pasidat – bököm meg a mellkasát, és kíváncsian várom, mit fog reagálni erre. Kíváncsi vagyok, vajon tényleg, száz százalékra járna-e velem, és nem vert át egészen idáig. A szemei felcsillannak, és magához húz egy csókra.
 – Szóval azt mondod, hogy járunk? – kérdezi, és nehéz nem kihallani a hangjából az örömöt. Muszáj vigyorognom.
 – Hm, nem is tudom… Akarsz a Kizu mocskos szájú, pukkancs énekesével járni?
 Fölém gördül, és úgy csókol meg ezúttal, a szemeim automatikusan csukódnak be, az agyam kikapcsol.
 – Csalódást kell okoznom. Én csak Lime-val akarok járni – leheli a fülembe, majd ahelyett, hogy visszamászna a helyére, feláll az ágyból, és az órára mutat. Fél négy. Ó, hogy a kurva életbe! Reiki bármikor hazaérhet. Rémülten nézek Kazukira, majd kipattanok az ágyból, és elkapom a csuklóját.
 – Mennyire szeretnéd, hogy Reiki meglásson így? – teszem fel a költői kérdést, mire felhúzza a szemöldökét.
 – Szerintem öltözzünk – mondja, és így is teszünk. Villámgyorsan magunkra rángatjuk a ruhákat, ő egyből sálat, kabátot, bakancsot, és egy kissé talán túlnyújtott csók után a nyakam köré tekeri az én sálamat.
 – Gondolom, nem akarod, hogy Reiki meglássa – magyarázza a foltra utalva, ami a nyakamon hagyott. Bólintok, még egy puszit nyom a számra, és elsétál a lift felé. Fú, de utálom azt a szart! Nem értem, hogyan képes ő vagy Reiki használni. Épp csak elkezdek vizet forralni a konyhában, hogy csináljak valami teát, amikor hallom a bejárati ajtó kattanását. Tényleg egy hajszálon múlt.
 – Lime!
 Reiki dühös.
 – Mi a faszt csináltam megint? – kiáltom vissza. Alig telik el egy perc, amikor becsörtet a konyhába, végigmér, majd lehúzza a sálamat, és összehúzott szemekkel mered a foltra a nyakamon.
 – Reiki. Mi. A. Fasz. Van? – tagolom lassan, ahogy az ujjait megpróbálom lefeszegetni a sálamról, de ő csak áll velem szemben, és bámulja a foltot.
 – Magyarázd meg, mégis miért távozott Kazuki ilyen sietősen, és mi ez itt a nyakadon. Bár sejtem, de szeretném tőled hallani, mielőtt eldöntöm, jobbról vagy balról pofozzalak fel. Esetleg mindkét irányból..? – töpreng. Fújtatok egyet.
 – Szeretkeztem a pasimmal – vigyorgok rá, mire a szemeiből eltűnik az eddigi dühös csillogás, és teljes döbbenet veszi át a helyét.
 – Együtt vagytok?
 – Aha. Ha nem lenne egyértelmű…
 – Az jó. Szerintem lassan mi is.
 Megölelem, Reiki pedig viszonozza.