Reménytelen Esetek Társasága - 10. Ryoga

 Tsurugi ismét tűpontos. Ikuma és Reiki addig-addig piszkáltak, hogy végül ott helyben felhívtam, és lebeszéltünk egy találkozót mára, az utolsó szabadnapunkra. Randi. Palacsintázni fogunk, ráadásul ugyanabban a kávézóba, ahol tegnap is voltam a srácokkal, ugyanis hirtelen nem jutott eszembe más hely.
 Amikor befordulok a szűk utcába, Tsurugi szövetkabátos alakja akkor cövekel le a cégér alatt. A karórámra pillantok. Négy. Hihetetlen ez az ember! Amikor megállok előtte, biccent egyet, ám mielőtt még nyitnám az ajtót, hogy bemehessünk, elkapja a karomat a levegőben, és a szemembe néz. Idegesen nyelek egyet. Erről beszéltem Lime-nak! Mintha egyenesen a csontvelőmig hatolna a tekintete. Megborzongok.
 – Ezt az első randit én állom – mondja, mire döbbenten kikerekednek a szemeim. Egy szót sem szóltam arról, hogy ez egy randi lenne! Tsurugi mégis elmosolyodik, majd előzékenyen kinyitja az ajtót, és maga elé enged. Kábultan lépek be a kávézóba, és a fogasra akasztom a kabátomat, a sálamat és a sapkámat pedig az ujjába gyűröm. Körbenézek. Az U-alakú helyiségben a jobb oldali szárnynál mintha lenne egy üres asztal, eldugott, két főre. Már épp fordulnék Rugihoz, hogy javasoljam neki, de ő megelőz, és megindul felé.
 Követem az asztalhoz, közben én is odabiccentek a felszolgálóknak. Az egyik lány meghajol felénk, aztán int egyet, hogy türelem, máris jön. Addig Tsurugival leülünk az asztalhoz. Én a fal felőli székre, ő velem szemben, háttal a kávézó többi részének.
 – Honnan veszed, hogy randin vagyunk? – kérdezem, próbálva leplezni a döbbenetemet az iménti kijelentése végett. Rugi előre nyúl, és megfogja az asztalon nyugvó kezemet, a hüvelykjével az ujjaimat cirógatja, a tekintete elkapja az enyémet.
 – Gondolkoztam a kérdéseden. Hogy mit érezhettél. Aztán gondolkoztam azon is, hogy én hogyan érezhettem. A válaszaim alapján ez egy randevú – mondja.
 Hirtelen egy árnyék magasodik felém, mire megrezzenek, és elkapom a tekintetemet Tsurugiról. A felszolgálólány az, mosolyogva néz ránk, én pedig elvörösödöm, ugyanis Tsurugi még mindig a kezemet fogja, de nem zavartatja magát. Felnéz a húszas évei elején járó lányra, majd két forró csokit rendel és egy vaníliapudingos palacsintát, mielőtt rám nézne. Egy pillanatra azt sem tudom, hol vagyok, aztán benyögöm az elsőt, ami eszembe jut: fagyis palacsinta. A lány felír mindent, majd meghajol, és távozik.
 – Biztos jó ötlet itt fogni a kezemet? – sziszegem, a fejem még mindig pipacsvörös lehet, legalábbis úgy érzem, mintha egy kandallót szemlélnék közvetlen közelről. Tsurugi felvonja a szemöldökét.
 – Félsz? – kérdezi.
 Megrázom a fejemet.
 – Nem, csak a lány is úgy nézett ránk…
 Tsurugi halkan felnevet, és megcsóválja a fejét, majd összefűzi az ujjainkat az asztal közepén.
 – Ryoga. Megcsókolni is szeretnélek majd. És nem érdekelnek az emberek, hogy ki mit gondol, mennyire bámul.
 Most nekem szalad fel a szemöldököm, de a döbbenettől. Meg akar csókolni? Mégis mi a franc történt, amíg nem találkoztunk? Milyen válaszokat kapott a kérdéseire? Tudja, hogy belé vagyok esve? És mi van azzal, ami ő érez?
 – Rugi, te most járni szeretnél velem?
 – Lássuk csak – töpreng. – Te mit szeretnél?
 Csodálkozva nézek rá a kérdése után. Mit szeretnék? Még nem gondolkoztam azon, hogy mit szeretnék.
 – Téged.
 A szó hirtelen hagyja el a számat, mielőtt még alaposan átrághatnám, magyarázhatnám. Tsurugi elmosolyodik, és lenéz a kezünkre. Nem tudom, mi jár a fejében, csak a mosolyát látom, ahogy a szemei körül összegyűlnek a nevetőráncok. Aztán felnéz rám, felemelkedik a helyéről, áthajol az asztalon, az ajkai az enyémek felett lebegnek, majd lágyan és röviden megcsókol. Amikor meglátom a pincérlány türelmesen várakozni az asztal mellett, lehajtom a fejemet, és az ölembe ejtett kezeimet kezdem el tanulmányozni. Biztosan látta.
 Amikor leteszi elém a palacsintát, biccentek, aztán kissé esetlenül megfogva a villát, enni kezdek. Tsurugi közben kecsesen tartja az evőeszközt, és lassan falatozik a palacsintájából. Engem néz, mosolyog.
 – Zavarban vagy? – kérdezi, és meg sem várva a válaszomat, folytatja. – Nyugi, semmi gond. Százan is láthatnak minket csókolózni, de csak te meg én fogjuk tudni, hogy valójában mi is zajlik le köztünk.
 Miután megettük a palacsintákat, és elszürcsöltük a gőzölgő forró csokikat, Tsurugi feláll, és megindul a pult felé, én a nyomában. Kéri a számlát, fizet, majd odamegyünk a fogasokhoz, felöltözünk, és kilépünk a kávézóból. Kint már sötét van, csak az utcalámpák fénye világítja meg a környéket. Tsurugi tenyere az enyémbe csúszik, kézen fogva indulunk meg az utcákon. Látszólag nincs semmi célunk, csak a kevésbé népes területeket rójuk, miközben akarva akaratlanul is közelebb bújok Rugihoz. Végül elengedi a kezemet, és átkarolja a derekamat, úgy megyünk tovább. Úgy egy óra után érjük el a házamat, és állunk meg az ajtóban. Ekkor egy hirtelen mozdulattal szembefordít magával, és megcsókol, szinte lehetetlenül közel préseli egymáshoz a testünket. Belenyögök a csókba, hagyom, hogy az ajkaimat falja, átkarolom a nyakát, mire ő elszakad tőlem, az arcomra nyom apró csókokat, a járomcsontomat ízleli, belenyal a nyakam hajlatába, végigköveti az inat a nyelvével, amennyire tudja a sálamtól, amelyet kissé lejjebb húz rajtam.
 – Rugi – sóhajtom. – Csináljuk!
 Felmordul a fülem mellett.
 – Nem akarom annyira elsietni, Ryoga. Most nem.
 – De most emlékeznék is rá. Minden egyes részletére – mondom. Csend, csak a szuszogását érzem a nyakamnál, az ágyékom feszes.
 – Nyisd ki az ajtót!
 Megkönnyebbülten sóhajtok fel, és a zsebembe túrva előhalászom a kulcsomat. Tsurugi elenged, hogy beengedhessem magunkat, ám mihelyst zárul mögöttünk az ajtó, újból nekem esik, kihámoz a kabátból, és a sálból, a földre szórja őket. Rugi, akinek a rend és fegyelem a két jelszava, a földre dobja előbb a saját, majd az én kabátomat. A falnak nyom, a keze a fenekemre simul, nyelve a nyakamat kóstolgatja, végül egy mozdulattal leveszi rólam a fehér garbómat, és a mellbimbóimra hajol, majd letérdel előttem, a köldökömet kényezteti, miközben letolja rólam a nadrágot. Fújtat, amikor észreveszi, hogy a cipőm útját állja, és mindkettőnk bakancsától megszabadul. A combomra hajol, néhány folt még most is haloványan látszik, felnyögök, amikor az ajkai a bőrömre tapadnak, szívni kezd előbb ott, majd a hasamra tér, és egy vöröses folt ékeskedik a köldököm mellett.
 Talpra áll, megragadja a kezemet, és a hálóm felé húz, ahol elenged, az ágyamra fekszik. Egy darabig bizonytalanul toporgok, majd föléje magasodok, és vetkőztetni kezdem, csókokat hagyva végig a testén, aztán gyengéden az államhoz nyúl, és felhúz magához, hogy csókolhasson. Közben megfordít bennünket, lehúzza az alsómat, a sajátját is lerúgja.
 Hamarosan csillogó szemekkel, nyögdécselve nézek fel Tsurugira, a lábaimat a dereka köré fonom, ő pedig zihálva néz le rám. Hirtelen elmosolyodik, majd a fülemhez hajol:
 – Tudod, mi volt a válasz?
 – Nem.
 – Veled akarok lenni.