Reménytelen Esetek Társasága - 12. Ikuma

– Akkor hat, ugye? 

 A tarkómat vakarva állok az előszobában, beöltözve, mint valami medve. Nem voltam benne biztos, hogy hatra vagy hétre beszéltem meg a randit Rynkkel, így felhívtam. Kuncog, amikor megosztom vele feledékenységemet, végül megbeszéljük, hogy elmegyek elé a lakásához. Még sosem jártam nála, de tudom, hogy Lunéval lakik együtt. A bárány. Imádom a Grimoire tematikáját, és látszik Rynken, hogy nagyon büszke a bandájára. Egyediek, azt meg kell hagyni, bár nem annyira népszerűek, mint az ember várná, de hisznek magukban, és ez bőven elég. 

 Amikor odaérek a megadott címre, Rynk már vár. Szinte teljesen eltűnik a hatalmas sálja mögött, a kezeit a fekete szövetkabátja zsebébe süllyesztette, a fején szőrös kapucni. Nagyon aranyosan fest, én pedig akaratlanul is elmosolyodom, ahogy mellé lépek. 

 – Szervusz, Rynk-kun! – vigyorgok rá, látom, ahogy a sál mögött elmosolyodik. 

 – Ikuma-san – hajol meg egy picit. Megforgatom a szemeimet. 

 – Csak Ikuma – pillantok rá kissé idegesen, de csak szórakozottan bólint egyet. Hiába, Rynk nehéz eset. Úgy döntöttem, valami igazán különlegessel fogom meglepni, hogy semmiképpen ne mondhasson élből nemet egy második randira. A házmester nem tud semmit, és remélem, hogy nem fog minket meglepni a tetőn. Amikor a lakásom elé érünk, Rynk felvonja a szemöldökét. 

 – Nálad fogunk randizni? 

 Hallom a hangján, hogy nem nagyon rajong az ötletért, kissé csalódott, így próbálom menteni a helyzetet, anélkül, hogy elrontanám a meglepetést. 

 – Fogjuk rá. 

 Rynk nem ellenkezik, így megindulunk a lépcsőházban, viszont amikor nem állunk meg a negyediken, hanem csak a tetőre vezető feljárónál, megtorpan. Érdeklődve nézek rá, ő pedig gyanakvó pillantásokkal méreget. 

 – Mire készülsz? – kérdi, mire vállat vonok, és bíztatóan rá mosolygok. 

 – Meglepetés a tetőn. De többet nem mondhatok, mert akkor ugye már nem meglepetés.

 Rynk vállat von, és kilép utánam a tetőre. Minden úgy van, ahogy hagytam. Egy vörös pléd van kiterítve, rajta párnák, egy üveg bor, poharak, mellettük dobozokban, kendőkbe bugyolálva az étel, amit sebtében csináltam magunknak még koradélután: teriyakis csirke pirított krumplival. Egyből Rynkre pillantok, hogy láthassam a reakcióját.  A szája résnyire nyitva, a szemei csillognak, a kezeit ökölbe szorítja a teste mellett, ahogy nézi az előkészített dolgokat. Megleptem. Alig bírok visszafojtani egy apró mosolyt. Óvatosan közelebb lépek Rynkhez, és a füléhez hajolok.

 – Tetszik? – mormogom. 

 Összerezzen, és egy aprót bólint. Beléje karolok, és a plédhez vezetem, ahol leültetem az egyik párnára, én pedig helyet foglalok a másikon. Az üveghez nyúlok, majd a poharakhoz, és töltök magunknak italt. Koccintunk, Rynk pedig ha csak haloványan is, de rám mosolyog, mielőtt kortyolna egyet a borból. Ekkor a kezembe veszem a dobozokat, kicsomagolom őket, felnyitom a fedelüket. Még meleg az étel, így az egyik dobozt Rynknek adom, az evőpálcikákat, amelyeket a kendőkbe tűztem, pedig feléje nyújtom. 

 – Tudod – mondja hirtelen két falat közt –, megijedtem, amikor azt hittem, hogy a lakásodba megyünk. 

 Kérdőn nézek rá. 

 – De hiszen már voltál nálam – értetlenkedek. 

 – Az oké, de… Azt hittem, hogy máshogy akarsz rávenni, hogy elmenjek veled másodszor is randizni. 

 Elvörösödik, és félrenéz. Pislogok párat, alig fogom fel, mégis mire akar kilyukadni, pedig pontosan tudom. A szabad kezemmel megfogom az övét, és mélyen a szemébe nézek. 

 – Első randin sosem. Még a másodikon sem. Bízhatsz bennem, nem csak a tested kell – mosolygok rá lágyan. Látom, ahogy küzd magával, próbál szenvtelen maradni, ahogy eddig is, de az arcán a pír egyre mélyebb lesz. Annyira aranyos, ahogy mer végre zavarba jönni! Végül felsóhajt, és az ételért nyúl. Lassan eszünk, közben apróbb, jelentéktelen témákat érintgetve, és a bor is gyorsan fogy. Valamiért nem lep meg, amikor Rynk kissé csiccsesen, kuncogva mászik mellém, és hajtja a fejét a vállamra. Átkarolom a derekát, és hallgatom a fecsegését arról, mennyire szerette gyerekkorában az esti meséket hallgatni farkasokról, baglyokról, bárányokról és nyuszikról, mennyire sajnálja, hogy Amu kilépett tőlük, és a bagoly elrepült, meg minden ilyen csacskaság, miközben az ujjai lassan a kézfejemre találnak, és kézen fogva ülünk tovább. Rám ennyire nem hat a bor, nehezen tudok berúgni is, egyedül a kellemes meleget érzem a bordáim tájékán, de semmi több. Aztán a sok összevisszaság mellett egy különös mondat üti meg a fülemet. 

 – Annyira bolond voltam a Grimoire előtt! – sóhajtja. Hümmögök egyet, szorosabban fogja a kezem, az ujjpercei kissé elfehérednek. Visszaszorítok. Keserűen elmosolyodik. 

 – A Diementben jöttem rá, hogy annyira nem is nehéz melegnek lenni a visual keiben. Pasik jöttek és mentek az ágyamban, és bár egyikük sem maradt sokáig, csupán egy-két alkalomra, mégis boldog voltam. Vágytak rám, én is rájuk, ennyi volt az egész. De aztán az egyik bandatársam is megkívánt. Belementem, mert akkoriban még nagyon-nagyon fiatal voltam, és nem érdekelt, ki van bennem, amíg ki tudtuk elégíteni egymást. Viszont… Ő durva volt velem. Tényleg durva. Kikötözött, és hiába sírtam, könyörögtem, könyörtelenül döngölt a matracba.

 A hangja elakad, a szeme könnyes, a szorítása szinte már-már fájdalmas. 

 – Azóta nem voltam együtt senkivel – suttogja. – Nem merek, mert félek, hogy újra megtörténik ez az egész. Ikuma-san? 

 Rám néz. A szemei könnyektől csillognak, én pedig kivételesen nem javítom ki a nevemet.

 – Ha ezentúl minden randiba belemennék, megígéred, hogy sosem használsz ki? 

 Bólintok, és magamhoz ölelem. A bor kihozta belőle a legmélyebb gondolatait, Rynket magát, a sebzett fiút, akivel orvul elbántak. Már értem, miért igyekezett figyelmen kívül hagyni a közeledésemet. A helyében én sem bíznék meg másokban olyan könnyedén. 

 – Már olyan régóta tetszel – motyogja a mellkasomba, szinte el sem hiszem, hogy ezt hallom. – Csak féltem, mit szólnának az emberek. Hogy megint kurváznának, csak most az idősebb férfiak ágyát melegíteném a szemükben. Bántanának téged is, amiért egy ennyivel fiatalabb férfival vagy együtt, de… Már nem érdekel – szipogja, majd megemeli a fejét, és rám néz. 

 Megcsókol. Az ajkai borízűek, puhák és aprók. Ahogy a dereka köré fonom a kezem, érzem, mennyire törékeny is valójában, hiába a vastag kabát. Lágyan beletúrok fekete tincseibe, lelökve ezzel a kapucniját. Lehunyom a szemem, átadom magamat a csóknak, Rynk pedig úgy simul hozzám, hogy minden egyes szavát elhiszem arról, hogy tetszem neki. Régóta. Vajon milyen régóta? Legalább annyi ideje epekedik utánam, mint én utána? Vagy több, kevesebb? 

 – Ikuma – sóhajtja a nevemet, miután lassacskán szétválunk. 

 – Shhh – csitítom, és összedöntöm a homlokunkat. – Ne mondj semmit, kedves. 

 Csókot nyom a számra, mosoly kúszik az ajkaira. 

 – Szeretlek – kuncogja. – Még ezt se?

 – Reménytelen vagy – vigyorgok. – Reménytelen, mégis szeretlek. Így, ahogy vagy.