Reménytelen Esetek Társasága - 9. Lime

 Fogalmam sincs, mégis mi a francot keresek megint Kazuki lakásának ajtajában. Ráadásul nem dugni jöttem, és ami ebben az egészben a legfurcsább, hogy akkor fogalmam sincs, miért vagyok itt. Amiket a telefonban mondott nekem… Reiya nincs otthon, beszéljük meg rendesen, főz vacsorát. Belementem, de fasz se tudja, miért. Mindegy, most már itt vagyok, ő pedig kinyitja előttem az ajtót, és beljebb invitál. Leveszem a kabátomat és a sálamat, a fogasra akasztom őket. Egy zöldszínű pulóvert és egy farmert viselek, a zoknim Spongyabobos. Rohadtul nem úgy öltöztem, ahogy eddig szoktam, amikor hozzájövök. A farmer nem feszül a fenekemre, a felsőből nem lóg ki a kulcscsontom. Kazuki végigmér, neki is feltűnik, hogy teljesen más vagyok, mint eddig. Ő ugyanolyan. Fehér póló, melegítőnadrág, fekete zokni, a haja kócos. A picsába is, úgy érzem magam, mint aki egészen idáig átverte őt.
 – Megint csináltam tamagoyakit, múltkor szeretted, ugye? Van hozzá krumpli saláta és miso leves is – magyarázza, miközben a konyhájukba terel. A pultra téved a tekintetem. Sokszor döntött neki, miközben csókolóztunk. Elfordítom a fejemet, és leülök az asztalhoz. A leves még gőzölög, nemrég merhette ki. Helyet foglal velem szemben, és miután összecsaptuk a kezünket, enni kezdünk. Ahogy lassan falatozom, rájövök, hogy ha valamiben nem annyira szerencsétlen, akkor az a főzés és a szex. Miután végzünk, feláll, és a mosogatóba rakja a tányérokat, majd visszaül, ezúttal az oldalamon lévő székre.
 – Lime – sóhajt fel, a tekintete a földön, aztán a szemembe néz. – Ez nem működik így tovább.
 Na. Ne. Mintha erre nem jöttem volna rá akkor, amikor Reiya kibaszott a lakásból! Bólintok.
 – Igen, igazad volt abban, hogy beléd szerettem. Még most is szeretlek.
 Már nyitnám a számat, hogy mondjak valami sértőt, valami igazán Lime-sat, de Kazuki a kezemre teszi a kezét, és ezzel egy varázsütésre elhallgattat. Az ajkain ábrándos, féloldalas mosoly.
 – Gyönyörű vagy, bár igen, vannak hibáid, heves vagy és makacs, de… Ezeket mind szeretem benned. Tudtam, hogy ez csak szex, viszont annyira beléd bolondultam közben, hogy a végére már nem igazán akartam tartani magamat a feltételekhez. Azt hittem, talán azzal, ha kicsit többet viszek bele, lehet esélyem nálad, de hiba volt.
 Hallgatom a szavait, ám nem nagyon fogom fel, mégis mire akar kilyukadni. Annyira furcsa… Szerelmes belém. Végiggondolom, ami történt az elmúlt hónapokban, ahogy csókolt, ahogy ölelt, aztán megrázom a fejem.
 – Kazuki – sóhajtok fel. – Tudod, miért nem megyek bele egyetlen kapcsolatba sem?
 Megrázza a fejét, a kezével továbbra is az enyémet simogatja. Valamelyest jól is esik. Mi a fasz van velem?
 – Az előző barátom hónapokig csalt, és akárhányszor a szemére vetettem, csak legyintett. Végül elegem lett belőle, és szakítottunk. Nem bízom benned sem. Mert mi van, ha jön egy helyesebb srác, vagy egy csinosabb lány, és kezdődik az egész elölről? Nem akarom megint átélni ugyanazt, hogy hazamegyek, és érzem a tömény női parfüm szagát.
 Miközben beszélek, a szavak egyre gyorsabban törnek elő belőlem, végül már a könnyeimmel küszködök. Nem nézek Kazukira. Mióta szakítottam a barátommal, nem sírtam senki előtt. Most mégis olyan vagyok, mint egy hisztis picsa.
 – Bolond lennék megcsalni téged.
 Kazuki tenyere az arcomon van, a keze meleg, az első könnycseppek a hüvelykjét érik. Finoman elmorzsolja őket, és lágyan megemeli az államat.
 – Vártam rád. Ha kell, még várni fogok. Szeretnék az lenni az életedben, akiben maximálisan megbízhatsz, szeret és óv téged. Tudom, hogy sokszor bosszantalak, haszontalannak, ügyetlennek tűnök, de szeretlek, Lime.
 Megcsókol. Hirtelen nem jut eszembe semmi gúnyos megjegyzés, a dühös szavak nem akarnak a számra kúszni. Átkarolom a nyakát, és közelebb húzódok hozzá, engedem, hogy a durvaságok mögé csomagolt sebzett énem előbújjon belőlem, és Kazuki karjai közé olvadjon. A csók bizsergeti a hasamat, ezúttal az ágyékom mozdulatlan, nem gondolok a szexre. Nem akarok szexet. Még csak most veszem észre, mennyire szélesek, izmosak Kazuki vállai, az ajkai puhák. Amikor elválunk egymástól, pihegve meredek rá.
 – Nem kell most válaszolnod – mondja, az orrával megböki a nyakamat, majd összedönti a homlokunkat. – Várok rád.
 Bólintok. Kezd kitisztulni a könnyektől homályos látásom, de az agyamat mintha valami ismerős köd lepné el. Összeszorítom a számat.
 – Köszönöm – motyogom. – Adj egy kis időt, kérlek. Vigyél el randizni. Lássuk meg, hogyan működik ez kettőnk közt.
 Nem értem, mégis miért jönnek elő belőlem ezek a szavak, de Kazuki bólint, és csókot ad a homlokomra, majd egy rövidet nyom a számra. Az ajkaim lüktetnek.
 – Rendben. Sétálunk a hétvégén? – kérdi.
 – Az jó lesz. Majd felhívlak és egyeztetünk.
 Lassan felállok a székről, majd kimegyek az előszobába, Kazuki a nyomomban. Nézi, ahogy felöltözöm, amikor pedig bizonytalanul megállok előtte, igazít egyet a sálamon, és magához húzva átölel.
 – Akkor majd megbeszéljük a randit, ugye? – motyogja a hajamba.
 – Igen, persze.
 Elmosolyodom, és belélegzem az illatát. Mintha kicseréltek volna, és Kazuki összetörte volna a kemény burkot, amelyet magam köré építettem. Elhúzódom tőle egy kicsit, és ezúttal én csókolom meg. A gerincem bizsereg, ujjaimmal a pólójába markolok, ahogy lehúzom magamhoz. Motozást hallok magam mögül, és mikor a csóktól mámorosan fordulok hátra, Reiyával találom magamat szemben, aki összehúzott szemekkel méreget. Hirtelen visszatér belém a köcsög Lime, és rádörrenek.
 – Nyugodtan túrd át a kukát használt gumi után, nem dugtunk.
 Hallom, ahogy Kazuki horkant, és amikor rápillantok, a mosolyát próbálja visszafojtani. Visszanézek Reiyára.
 – Legyen szép estétek! – mondom, majd elmegyek mellette, és kilépek az ajtón. Még hallom, ahogy idegesen magyarázni kezd Kazukinak, akinek nyugodt dörmögése keveredik Reiya sziszegésével. Lebaktatok a lépcsőházban, és kilépve az utcára ráeszmélek, mennyire elszaladt az idő. Megnézem a telefonom kijelzőjét. Este kilenc. Faszom. Reiki már biztosan otthon van.
 Amikor hazaérek, és levetem a kabátomat, Reiki hangját hallom a nappaliból. Belépek, és látom, hogy telefonál, az arcán fülig érő vigyor. Bontja a vonalat, és rám néz, olyan, mint egy nagy gyerek, akinek minden karácsonyi kívánsága teljesülni látszik.
 – Randizni megyek Kyounosuvel! – dalolja vidáman. – Holnap délelőtt elmegyünk teázni, aztán Disneylandbe.
 Elnevetem magam, és lehuppanok mellé a kanapéra. Átkarolom a vállát, a vigyorom kiszélesedik.
 – Én is randizni megyek a hétvégén – utánzom a lányosan vinnyogó hangját. A mosolya hirtelen eltűnik, értetlenül mered rám.
 – Ugratsz – motyogja.
 Megrázom a fejemet, a mosolyom ezúttal őszinte.
 – Kazukival megyek sétálni.
 Hirtelen a kanapén fekve találom magamat, Reiki pedig az egyik díszpárnával áll neki csapkodni.
 – Mégis miről beszéltem, beszéltünk neked idáig? Hogy hívd fel! Felhívtad, elrohantál, most meg visszajössz, hogy randizni fogtok, mondd el mi történt!
 A végére lecsillapodik, a párna a helyére kerül, és kipirultan ülünk fel.
 – Mondta, hogy beszéljük meg személyesen, vacsorázzak vele. Megint elmondta, hogy szeret, én pedig elmeséltem neki az exemet. Csókolóztunk. Azt mondta, várni fog rám, amíg döntök kettőnkről – sóhajtok.
 – Lime – fogja meg a vállaimat –, ez most sikerülni fog. Sikerülnie kell.
 Bólintok, aztán észhez térek, és én is elkapom a vállait.
 – Reiki, ez most sikerülni fog. Sikerülnie kell.
 Rám mosolyog.