Gyűrű

Különböző lények jönnek és mennek a trónteremben, a trón pedig már kezd kényelmetlenné válni, nyomja az ülepemet, hiába van puha és értékes vörös bársonnyal bélelve. Felsóhajtok, ahogy a Bádogkatona elém lépdel, mögötte még vagy ötven ember várakozik meghallgatásra, de ő már szinte mindennapos jelenség az audiencián. Esküszöm, talán még hiányozna is, ha egyszer kihagyná, de az elmúlt huszonöt évben, születésem óta ez egyszer sem történt meg. Amikor apám mellett ülve a kis vörös széken hallgattam a közemberek és középnemesek gondjait, bajait, a Bádogkatona mindig megjelent, és mindig ugyanazzal a kéréssel járult apám elé, és most elém is.
– Felség! – hajol meg előttem, a térde nyikorog.
Biccentek neki, mire nehezen, de újra egyenesbe áll. Valahol a fejem mellett néz el fekete bogárszemeivel, a fémsisakjára metszett száj vigyora cseppet sem tűnik már gonosznak, mint anno, amikor hatévesen a trón mögé bújtam a Bádogkatona megjelenésekor. Féltem tőle, de most már csak egy szenilis öregnek tartom.
– Mit óhajt, Ser? – kérdezem tőle ugyanolyan dallamos hangon, mint az eddigi emberektől.
– Ó, felség, csak a szokásosat! – legyint, csuklója rozsdás nyekergésére elhúzom a számat, és már intek a mellettem álló szolgának, aki elsiet a szomszédos teremben berendezett raktárhoz, hogy egy két literes olajkannával dülöngélve térjen vissza, amelyet letesz a bádogkatona mellé.
– Erre gondoltál, nemde, Ser?
– Igen, felség – hajol meg. – Köszönöm! Áldott napot kívánok Önnek! – mondja, azzal nyikorogva elsétál.
A következő elém járuló láttán felvonom a szemöldökömet, és egyből kihúzom magamat a trónon. Bejelentik.
– Őméltósága gróf Párducvérű Miki – harsogja a terem széléről egy szolgálófiú.
Az ajkamba harapok, és végigmérem a számomra eddig ismeretlen nemest. Az egyik szeme tompán, szürkén fénylik, míg a másik tüzesen, narancssárgán izzik. Fekete hajkoronáján két fehér fülecske. Testes, akárcsak a gazdagok többsége, nyakán véres sál, kezén gyolcsból készült, karmazsinvörös foltokkal tarkított kötés. A szája mintha körös körül vérezne. Vajon a csókjának is véres az íze?
– Mit óhajt, grófuram? – A hangom ezúttal kíváncsi.
– Csak egy kis gyolcsot, felség – hajtja meg magát előttem. Intek a szolgálónak, de a tekintetem nem szakad le róla. Amikor a dobozba tekert gyolcsot a kezébe adják, még egyszer meghajol, majd elővesz a zsebéből egy vörös bársonnyal bevont dobozkát.
– Köszönöm, felség. Kérem, fogadja el ezt köszönetem jeléül! – mondja, és utoljára is meghajol. Oda sem lép hozzám, a dobozka hirtelen terem a trónom karfáján terem, a kezembe veszem, ám mire felnézek, Miki már tovatűnt. Az audiencia zavartalanul folyik tovább.

Az ágyamon ülök vacsora után, csupán a hálóköntösömet viselem, a kezemben a vörös doboz. Még nem nyitottam ki, úgy döntöttem, a szobám rejtekében biztonságosabb lesz megnézni az ékszert. Biztos valami gyűrű, vagy fülbevaló lesz. A tanácsosaim szerint Párducvérű Miki ritkán, csupán ötvenévente kereste fel az udvart.
Felnyitom a dobozt. Egy gyönyörű, rubintköves, aranyba foglalt gyűrű van benne. Ámulva figyelem az ékszert, és óvatosan veszem ki a puha bársonnyal bélelt dobozból. Gond nem lehet belőle, ha az ujjamra húzom, nem? Csak úgy, próbaképp. A gyűrű úgy passzol a gyűrűsujjamra, mintha ráöntötték volna. Megcsillan a sötétben, én pedig továbbra is megbabonázva figyelem.
– Gyönyörű, nem igaz, felség?
Hirtelen pattanok fel az ágyamról, és fordulok meg, a kezem az éjjeli szekrényemen lévő tőrön. Párducvérű Miki áll az erkélyem ajtajában, a selyemfüggönyök kísérteties hangot adnak az alakjának. A kezem elernyed a testem mellett, a tőr csörömpölve koppan a márványpadlón.
– Hogy került ide? – suttogom tágra nyílt szemekkel.
Biccent egyet az erkély felé, majd beljebb lép a hálómba. Ugyanazt a ruhát viseli, mint az audiencián, a kötés és a vérnyomok eltűntek.
– Hogyan, miért? – sorolja. – Felesleges kérdések, felség. Hívtál! – bök a gyűrűre. – Hát, itt vagyok.
Megkerülöm az ágyat, és vele szemben állok meg.
– Nem hívtalak – mutatok rá értetlenül, mi hibádzik a történetben.
– Valóban? – vonja fel a szemöldökét. Ujjaival végigsimít az arcélemen, megborzongok. A szemem azokra a dús ajkakra szökik, amelyeket már nem borít vér. Közelebb hajol hozzám, forró lélegzete megcsapja az arcomat.
– Hallom a gondolataidat, Nika – suttogja. – Mindent, ami abban a kis csinos buksidban megfogan.
Az ajkai az enyémhez érnek, óvatosan megcirógat velük, aztán lágy csókba von, a nyelve a számban, és gyengéden simogatja az enyémet. Fogalmam sincs, mi történik velem, hogy mit akar tőlem a férfi, de a csókja, amelyre az audiencia óta titkon áhítozom, több, mint isteni.
Közelebb préselem a testemet az övéhez, a keze a fenekemre csusszan, és belemarkol, a szájába sóhajtok.
– Miki… - lihegem, ahogy az ágyamra lök a selymes takaróra, és fölém mászik. – A királyod vagyok.
– És? – mordul fel, majd a nyakamnak esik, szívja, harapja, nyalja. – Még sosem háltam királlyal, valahol el kell kezdeni.
– Meg fognak hallani az örök – ellenkezek kétségbeesetten.
– Nem hallanak azok semmit – kuncog, mielőtt széthúzná rajtam a köntöst, és a mellbimbómra tapadna. Felnyögök.
Miki mozdulatai végig lágyak, ám érződik belőlük a vad, fékezhetetlen vágy, ahogy a testünk összeolvad.
Morogva húz a mellkasára az aktus végén, a karjai forrón ölelnek körbe, közben lihegve próbálom visszanyerni az erőmet.
– Nika, te egy nagyon naiv király voltál – suttogja a fülembe. – Majd egy napon megérted.
A tőröm villan a sötétben, ahogy Párducvérű Miki egyenesen a szívembe döfi azt.