Reménytelen Esetek Társasága - 6. Ryoga

 Mióta lekaptam Tsurugit az ajtóban, csak tengődök. Mármint, otthon ülök, várva a csodára. Hogy felhívjon, történjen valami, beszéljük meg! De mégis mit beszéljünk meg rajta, ha szóba sem akarja hozni? Eddig kétszer kerestem, mindkétszer kinyomta vagy foglaltat jelzett. Talán elfoglalt. Remélem, elfoglalt.
 Az a csók… Nem tudom, mégis hogy jött, de annyira jól esett, hogy ha csak egy pillanatra is, de megtörténik, és ezzel együtt elkövettem a legnagyobb hibát is. Emiatt akár szét is mehet a banda, de Tsurugi minimum kiléphet. Rámozdultam, konkrétan kétszer. Az egyikből az lett, hogy mivel részegek voltunk, lefeküdtem vele, és búcsút intettem a seggem szüzességének, a másikból pedig az, hogy élvezve a szabit, napok óta a telefonomat bűvölöm, és az idegtől előjöttek a pattanásaim is. Tudniillik, egy óriási ragya csücsül a homlokom közepén.
 A konyhában ülök, épp az ebédemet eszem, amikor megcsörren a telefonom. Szinte eldobom az evőpálcikákat, és a konyhapulthoz pattanva mohón tapadok a képernyőre. Tsurugi! Végre…
 – Halló? – szólok bele, próbálom nem elárulni magam, bár gondolom sejti, mennyire vártam a hívását.
 – Halló. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk ma kávézni. Gondolom, ráérsz.
 Tsurugi hangja tárgyilagos. Hiába teszi hozzá, hogy gondolja, tényként állapítja meg, miszerint nekem ma délutánra semmi programom. A fogamat szívom, mielőtt válaszolnék neki.
 – Igen, persze. Hánykor? – kérdezem.
 – Négy. Odamegyek hozzád – jelenti ki. – Szia!
 Bontja a vonalat, szinte esélyt sem hagy arra, hogy azt mondjam, jó az időpont. Hiszen tudja, pontosan tudja.
 Remegő tagokkal ülök vissza enni, ám az agyam annyira pörög, hogy szinte alig bírok az evésre koncentrálni, a gyomrom is összeszorul az idegtől. Tsurugi idejön. Idejön, azok után, hogy lekaptam, és ennek tetejébe kávézni hív. Fogalmam sincs, hogy fogok reagálni rá, erre az egész szituációra, és végül bosszankodva öntöm a vécébe a maradékot, amelyből bár nincs sok, mégis fáj érte a szívem.
 Visszamegyek a szobámba, aztán úgy döntök, letusolok, igyekszem jó benyomást tenni, úgy készülődök, mintha nem is tudom, életem legelső randijára mennék. Pedig ez nem randi. Ez csak Tsurugi. Ez csak Tsurugi, akivel lefeküdtem és megcsókoltam. Nos, ha még mindig panelban laknék, kiugranék a hatodikról, de így csak fantáziálok a menekülésről. Konkrétan fogtam a saját életemet, és betettem egy turmixba, mindezt azért, mert részegen minden helyes pasi valahogy százszor vonzóbbnak tűnik a szememben. Nem vagyok normális.
 Tusolás után a kanapémon ülök a nappaliban, az arcomat a tenyerembe temetem, és közben a lábammal dobolok. Tizenöt óra ötvenkilenc perc. Tsurugi mindig tűpontos, így remegő tagokkal állok fel a kanapéról, és pont akkor érek az ajtóhoz, amikor csengetnek. A kezem a kilincsen, mégsem merem kinyitni neki az ajtót. A francba már, Ryoga, ez csak Tsurugi!
 Sóhajtva nyomom le a kilincset, és nekidőlök az ajtófélfának, a lábaim még mindig remegnek, a kezeimet karba teszem, így azok csak bizseregnek. Mi ütött belém?
 – Hello! – köszönök felvont szemöldökkel Tsuruginak, aki csak biccent, aztán besurran mellettem a lakásba.
 – Szia! – mondja, ahogy leveti a cipőjét, majd teljesen önállósítja magát. A szövetkabátját a fogasra akasztja, a hatalmas, rojtos sálját az ujjába tömi, és felém fordul. Ezek szerint nálam fogunk kávézni. Felsóhajtok, és a konyhába terelem, ahol egyből helyet foglal az egyik széken, mintha csak otthon lenne. Szemével minden mozdulatomat követi, aztán egyszer csak felszisszen, és mellém pattan. Lefagyok.
 Tsurugi a vállam felett nézi, ahogy a kávészemekkel szerencsétlenkedem, és a derekam mellett átnyúlva csinálja helyettem a kávét. Forró lélegzete a nyakamat cirógatja, a mellkasa a hátamnak préselődik, érzem a drága parfümjének az illatát, és teljesen elbódít. Lehunyom a szemeimet, és a karjai közé dőlök, mire fújtat egyet, és ellép mögülem.
 – Ülj le, majd én megcsinálom – utasít, majd elkészíti helyettem a kávét. Mindent olyan precízen, gyakorlottan csinál, mintha mindennap kávét szolgálna fel két személyre.
 Mikor leül velem szemben, úgy mér végig, mintha valamiféle ügyfél lennék, a lábai keresztben, a kisujját eltartja a kávéscsészétől, ahogy belekortyol.
 – Szerintem az agyadra megy – állapítja meg, aztán keserű mosollyal teszi le a csészét. – Mit tegyek, hogy elfelejtsd? – sóhajtja.
 Egy darabig nem tudom, miről beszél, aztán leesik, hogy valószínűleg az együtt töltött éjszakánkról lehet szó. Ezek szerint tudja, érzi belőlem, hogy még mindig azon jár az agyam, mégis mi történt köztünk. Én is felsóhajtok, ahogy leteszem a csészémet az asztallapra.
 – Rugi, igazad van. Az agyamra megy. Az agyamra megy, hogy nem tudom, mégis mi a franc történt a testemmel, velem. A combom tele van foltokkal, és lövésem sincs, hogyan kerültek rám! Tudom, hogy te voltál, de hogyan? Érted, nem? – fakadok ki, közben végig a csésze mintáit bámulom, és csak a végén nézek a szemébe.
 Csendben, türelmesen néz rám. Megrázza a fejét.
 – Nem értem – mondja nyugodt hangon. – El kéne engedned.
 Felpattanok az asztaltól, és dühtől remegve nézek rá.
 – Engedjem el, hogy megdugtál, és leszögezted, hogy nem akarsz róla beszélni, ennek ellenére most is felhozod, és nem merek rákérdezni, hogy pontosan mi volt, mert két szóban elintéznéd azt is, mint eddig annyi minden mást! A telefont sem vetted fel napokig, a csókról sem beszéltünk, mégis mit vársz, hogyan felejtsem el? Annyi minden kavarog bennem, te pedig ügyet sem vetsz rájuk, mert a saját lelki békéden kívül más nem érdekel! Utálom, hogy ekkora egy felfuvalkodott, önző hólyag vagy, Tsurugi!
 Kiabálok, a kezeimmel az asztal szélébe kapaszkodok, a szemeimbe könnyek szöknek, ahogy mindent a fejéhez vágok. Nem kéne bántanom, de amekkora kiborg, meg se fog neki kottyanni. Zihálva ülök le a székemre, aztán kitört belőlem a sírás, az arcomat a tenyerembe temetve zokogok.
 – Ryoga?
 Tsurugi keze a vállamon, a hangja furcsa. Nem az a hűvös, kimért hangszín, amelyet már megszoktam, hanem valami más, mintha… Aggódna esetleg? Miért magyarázok bele érzéseket egy olyan férfi tetteibe, akinek köztudottan nincsenek érzései?
 – Sajnálom. Bárcsak tehetnék valamit, hogy ne így érezd – suttogja, majd puszit ad a fejemre. Könnyes szemmel, hitetlenkedve nézek fel rá. A mosolya szomorú, az egyik kezével letöröl egy könnycseppet a szemem alól, majd cirógatni kezdi az arcomat. Újabb puszit ad, ezúttal a homlokomra. Fogalmam sincs, mégis mit művel, így döbbenten figyelem őt, nem mozdulok.
 – Igazad volt, ugye tudod? – kérdezi, hüvelykje tovább simogatja a bőrömet. – Meg kellett volna beszélnem veled. Rendesen. Csak nem szoktam ilyen helyzetekbe keveredni, és nem tudtam, mégis mit mondhatnék neked.
 Még mindig úgy meredek Tsurugira, mintha valami furcsa kór kapta volna el, aztán ahhoz a kezéhez nyúlok, amelyik a vállamon van, és megszorítom.
 – Akkor mesélsz nekem róla? – kérdezem halkan, a hangom rekedt a sírástól. Bólint, és idehúzza az egyik széket velem szemben, leül rá. Elengedi az arcomat, csak azt a kezemet fogja, amelyikkel megszorítottam. Játszik az ujjaimmal, simogatja a kézfejemet, a tenyeremet, miközben a szemembe néz, és beszélni kezd.
 – Igazából, sajnálhatod, hogy nem emlékszel rá. Csodálatos volt – köhint egyet. – Sokkal részegebb voltál nálam, és mindenféle butaságot összehordtál, amikor átvittelek az ágyamba, és vetkőztetni kezdtelek. Például, hogy rettegjek a híresen nagy farkadtól – nevet, én pedig elpirulok. Komolyan ilyen marhaságokat mondtam volna neki?
 – Akkor jöttem rá, hogy valószínűleg még szűz vagy… Mármint, olyan értelemben voltál az. Szóval, amikor hozzád értem odalent, egy pillanatra, mintha kétségbeestél volna, de annyira be voltam állva, hogy nem törődtem vele. Meg később te sem. Akkor kezdtem el szívni a combjaidat, hogy ne érezd a fájdalmat, miközben felkészítettelek. Aztán… Igen, lefeküdtem veled, és ha láttad volna magadat – félrenéz, majd vissza rám. – Végig csillogó szemekkel néztél rám, a végén pedig egyből elaludtál a karjaim között, alig tudtam magunkat rendbe szedni.
 Megkövülten nézek rá. Ahogy mesélte, néhány képsor, csak haloványan ugyan, de felsejlett a szemeim előtt. Megrázom a fejemet.
 – Tsurugi? – kérdezem óvatosan, mire kérdőn néz rám, az arcára visszatér a hűvös nyugalom.
 – Szerinted mit érezhettem közben?
 Vállat von, majd feláll a székről, és visszateszi a helyére.
 – Fogalmam sincs, Ryoga. Ezt neked kell tudnod. Miért?
 Végigmérem Tsurugi alakját. Annyira… Szép. Felvonom a szemöldökömet, és zavartan állok fel, hogy kiengedjem a lakásból, mert úgy tűnik, menni készül. Nem is válaszolok a kérdésére, de úgy tűnik, nem nagyon érdekli. Felveszi a cipőjét, a nyakába tekeri a hatalmas, kockás sálat, begombolja a kabátját, és elém lépve megszorítja a vállamat. Biccentek neki köszönésképp, és figyelem, ahogy elsétál a házamtól. Csak akkor nyitom ki a számat, és suttogom bele a hűvös, téli délutánba:
 – Mert azt hiszem beléd estem.