Reménytelen Esetek Társasága - 3. Reiki

 Gyerünk már! – kiáltok rá Kyounosukére a gondolataimban, azonban meg sem mozdul. Csalódottan húzom vissza a kezemet az övé mellől. Pedig mindent tökéletesen elterveztem, de hiába. Lime pont ma ment el Kazukihoz, én pedig kapva az alkalmon, rávettem a xaa-xaa énekesét, hogy tartsa ott reggelig az izgága barátomat. Azt mondta, nem lesz vele gond. Persze, éreztem a hangjából, hogy valamelyest örül a helyzetnek. Nem értem, hogy lehet Lime ennyire vak...
Mindenesetre, áthívtam Kyounosukét filmezni. Egy film annyi titkos lehetőséget rejt a flörtölésre! Direkt olyat választottam, ami annyira nem köti le a figyelmet, mégsem annyira unalmas, hogy bealudjunk rajta. Még csak húsz perc telt el, de Kyounosuke már a harmadik közeledésemet utasítja vissza anélkül, hogy tudna róla. Mégis mit csináljak, hogy végre felfigyeljen rám? Ordítsam a képébe, hogy szerelmes vagyok belé?
Döntök.
Felmérem a terepet, minden adott a tervemhez, így nyújtózkodást mímelek, és Kyounosuke ölébe hajtva a fejem, elterülök a kanapénkon. Megrezzennek a combjai, azonban nem rá nézek, hanem a képernyőre. Próbálom visszafojtani a boldog sikkantást, amely kitörni készül belőlem, amikor az ujjai a hajamba csavarodnak. Végre! Végre, végre, végre sikerült! Még egy darabig nem mozdulok, pedig legszívesebben ugrálnék örömömben, aztán lustán felpillantok Kyounosukére. Riadtan rántja vissza a kezét, én viszont rámosolygok.
– Kyounosu? – suttogom. A szívem közben hevesen dörömböl a mellkasomban, majdnem áttépi a bordáimat. Megfogom a kezét, amit az imént húzott vissza. Igen, ez lesz az a pillanat...
Felülök, a szabad kezemmel a combja mellett támaszkodom, és sikerül pont úgy helyezkednem, hogy az ajkaink között alig van csupán pár centiméternyi távolság. Nem hallok mást a szívverésemen kívül, ahogy még közelebb hajolok Kyounosukéhez, és óvatosan összeérintem a szánkat. Nem hunyom be a szememet, ahogy ő sem, így végig a tekintetét figyelem. Reménykedem. De Kyounosuke nem mozdul, így csalódottan húzódom el tőle. Próbálok nem sírni, az ajkaimat összeszorítom, még mindig bizseregnek. Leszegem a fejemet.
– Reiki...
Ez a hang. Annyira elutasító. Szinte már fáj, ahogy felnézek Kyounosukére, a szemeim szúrnak a visszafojtott könnyektől.
– Én nem beléd vagyok szerelmes.
Majdnem leesek a kanapénkról, de Kyounosuke elkap, és visszaültet maga mellé. A szemeim elkerekednek, és hiába, már megindultak a könnyeim is. Végigcsorognak az arcomon, miközben két kezem a mellkasomon, ott fogom, ahol a legjobban fáj, bár nem tudom, pontosan honnan jön az a nyomás, amit érzek.
– Kibe?
A szavak szárazon jönnek ki belőlem, szinte fel sem fogom, hogy kimondom őket.
– Lime-ba.
Szinten azonnal felpattanok a kanapéról, és rámeresztem a szemeimet, amelyekből még mindig ömlenek a könnyek.
– Kifelé!
Ordítok, mielőtt térdre rogynék, és zokognék. A világ elsötétül előttem. Mintha kitépték volna a szívemet, és messzire hajították volna. Üres vagyok legbelül, a fájdalom az, a mélységesen sötét fájdalom, ami egyedül megtölt. Lime-nak igaza volt. El kellett volna már rég engednem, és keresni valakit, aki nem csak egy ábránd, és viszontszeret. De lehetetlen. Ha behunyom a szemem, látom Kyounosuke mosolyát, érzem az illatát, ahogy a zöldalma keveredik az édes fahéjjal, hallom a hangját, ahogy a nevemen szólít, és annyira lágy...
– Reiki.
Óvatosan kinyitom a szememet, és bár először nem igazán látom, mégis ki szólt hozzám, lassan kirajzolódik előttem Lime alakja, aztán a többi részlet is a helyére kerül. Az ágyamban fekszem, nyakig betakarva, a homlokom egy nedves kendő. Eszembe jut a csúfos visszautasítás, és az ajkamba harapva fojtom vissza a sírást.
– Csakhogy felébredtél! Jobban vagy? Mit érzel? Mi a franc történt? – halmoz el Lime a kérdéseivel, én azonban leintem őt, és megrázom a fejemet. Próbálok megszólalni, de egyelőre csak köszörülgetem a torkomat, próbálkozom kicsalni magamból egy-egy hangot.
– Kyounosuke... Hova lett? – kérdezem. Lime ingerülten az éjjeli szekrényemre csap.
– Honnan tudjam? Felhívott, hogy elájultál, de neki el kell mennie, és kibaszott mérges voltam rá, ugyanis Kazukival a második menetre készültünk, amikor csörgött a telefonom. Nem is egyszer, nem kétszer, kurvára háromszor csörgetett meg, plusz egy SMS, mire felvettem neki. Aztán amikor ideértem, ő már felöltözve rongyolt ki a szobádból, és köszönés nélkül rohant ki mellettem az ajtón. Most mondd meg! – puffogott magában, nekem pedig összeszaladnak a ráncok a homlokomon. Elájultam? Mondjuk, sejtettem, hogy valami ilyesmiről lehet szó, de azért meglep a dolog.
– Lime – sóhajtok fel. – Sajnálom.
Látom, ahogy átsuhan valami az arcán, amit dühként tudnék azonosítani, aztán a kulcscsontom alá bök a mutatóujjával.
– Te csak ne sajnáld – sziszegte. – Nem te voltál az, aki idecsődített engem, mielőtt másodszorra is megdugattam volna magam. De majd holnapután a felvétel előtt..! Ellátom annak a kis szarosnak a baját!
– Lime – nyögök fel. – Nem azt sajnálom, mármint, tudom, tök rossz lehetett otthagyni Kazukit, mielőtt megint csináltátok volna, de tulajdonképpen miattam történt ez az egész, mert megcsókoltam Kyounosukét – bököm ki. Lime szemei elkerekednek, majd megragadja a vállaimat, és egy mozdulattal felém ugrik az ágyamban. Rémülten pislogok fel rá, a szemei ugyanis szinte vérben forognak, ahogy lenéz rám. Megszoktam már, hogy kissé temperamentumosabb, mint az átlag, de azért ilyen még nem történt, mióta lakótársak vagyunk.
– Megcsókoltad? – ordít rám, aztán összeráncolja a homlokát, elenged, és visszamászik az ágyam mellé tett székre.
– Bocs – motyogja, és megvakarja az orrát. – Hogyan történt?
– Úgy döntöttem, kicsit konkrétabb leszek, ezért az ölébe hajtottam a fejemet, miközben néztük a filmet. Elkezdett a hajammal babrálni, így azt hittem, végre sikerrel jártam, ezért felnéztem rá, és felülve megcsókoltam. De nem láttam semmit a tekintetében, az ajkai sem mozdultak, ezért abbahagytam aztán...
Csak itt veszem észre, hogy zihálok, miközben beszélek, és a sírás ismét a torkomat fojtogatja. Lime-ra nézek. Az arca feszes, innen látom, hogy ideges. Összegyűjtöm a maradék erőmet, és egy szuszra elhadarom a végét.
– Közölte velem, hogy nem belém szerelmes, hanem beléd.
Nevet.
– Befejeznéd? – ripakodok rá Lime-ra, aki csak megrázza a fejét, és bocsánatkérően meglapogatja a kezemet.
– Bocs, csak belém? Mi van? – kacag tovább. – Kyounosuke soha nem járna velem.
Óvatosan felkönyökölök az ágyamban, a párnámat pedig a hátam mögé rakom, így puhának dőlök. Mégis mi ütött Lime-ba?
– Ő maga mondta – mondom olyan hangon, mintha egy ötévesnek magyaráznék.
– Akkor átbaszott – legyintett úgy, mintha csak valami semmiségről lenne szó, aztán hirtelen a fejéhez kap, és a zsebébe nyúl. – Az éjjeli szekrényeden találtam ezt a fecnit, mielőtt magadhoz tértél volna. És ha ez nem bizonyíték, akkor én sem találtam meg a múlt héten a dildódat véletlenül a szennyesbe szórva.
Elpirulok arra, amit mond, és kikapom a kezéből a papírdarabkát. Volt egy kisebb szóváltásunk a játékszerem miatt, de végül elsimultak a dolgok, és azóta igyekszem biztos helyen tárolni azt. Lime szerint felnőtt pasi vagyok, nem kéne szégyellnem azt, hogy vannak vágyaim, és vakon tagadni azt, hogy a játék az enyém lenne, mert mióta Kazukival vannak, azt se tudja, hol van az övé, de az biztos, hogy nem a szennyesbe vágta bele, mert akkor már jó párszor kimostuk volna.

„Rei-chan. Hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy Lime-ba vagyok szerelmes. Megleptél ezzel az egésszel. Még sosem csókolóztam pasival. Remélem, már jobban vagy! –Kyounosu"

Leteszem a cetlit az éjjeli szekrényemre, és nagyot sóhajtva a párnámnak dőlök.
– Még sosem csókolózott férfival, én pedig csak úgy lekaptam – túrok a hajamba, hitetlenkedve saját hülyeségemen. – Nem is meleg! Se bi, se pán, semmi!
Lime felhorkant.
– Lekaptad, mert szerelmes vagy belé. És attól még, hogy idáig nem érdekelték a pasik, még lehet biszex vagy pán. Esetleg queer... – gondolkozik el az állát vakargatva, aztán egy legyintéssel elintézi a témát, mielőtt szúrós szemekkel az arcomra tenné a kezét.
– Ha ezt most elkúrjátok, és szétmegy a banda, kibelezlek titeket. Világos?
Bólintok.