Reménytelen Esetek Társasága - 4. Ikuma

 – Hékás!
 Rynk mutatóujja az ajkaimon pihen, ismét keresztülhúzva a számításaimat a csókunkról. Imádom, mikor nincsen rajta a szemkötő, azok a gyönyörű barna szemek pedig olyanok, mintha egyenesen a lelkem belsejéig látna el velük. Igéző a tekintete, van benne valami pajkos, ártatlan csillogás. Magukhoz láncolnak, az ajkai pedig…
 Vékonyak, az alsó egy icipicit teltebb, mint a felső, és rendkívül csókolni valóak. Annyira érezni akarom az apró száját az enyémen, aztán átölelni azt a vékony kis derekát, és addig csókolni, amíg teljesen az enyém nem lesz. Rynk már régi függőségem, egy olyan drog, amely nem ereszt, pedig alig kapok belőle valamicskét.
 – De miért nem, Rynk-kun? – motyogom a mutatóujjára, majd lesütöm a szemeimet, és óvatosan végignyalok a bőrén. Édes.
 – Tíz évvel idősebb vagy nálam, Ikuma-san – mosolyog rám, de csak a szájának az egyik sarka emelkedik fel. Imádom ezt a mosolyát. Van benne valami, amitől egyből megmozdul a lelkem. Dalszövegeket akarok írni róla, megpróbálni szavakba önteni ezt a megfoghatatlan csodát.
 – Számít az valamit? – mosolygok vissza, és kapva az alkalmon, hogy elvette a mutatóujját a szám elől, hogy a nadrágjába törölje, ismét az ajkaira hajolok. Ezúttal azonban a fejét fordítja félre, így szám az arcának bőrén landol. Így se rossz… Apró csókokat hintek rá, megindulok a nyaka felé, de Rynk elhúzódik tőlem.
 – Ikuma-san!~
 Kuncog. Jó jelnek veszem, hiába utasított már megint vissza. Nem tágítok.
 – Csak Ikuma – hajolok a füléhez, majd belefújok, mielőtt visszahúzódnék.
 A háttérben dorama duruzsol, amit azelőtt néztünk, mielőtt újból rámozdultam volna. A fotelemen ülünk, a dohányzóasztalomon a hamutartóban csak egy elnyomott cigaretta van, azt is én szívtam, mielőtt átjött volna hozzám. Rynk nem dohányzik, vigyáz arra az angyali hangjára. Nem értem, miért ment bele abba, hogy átjön filmezni, ha tudja, hogy odavagyok érte. Lehet, szereti nézni, ahogy az udvarlói epekednek utána, és próbálják őt elcsábítani. Ha ez így van, akkor velem sajnos sikerrel járt.
 Visszafordul a dorama felé, látom a profilját, és elbűvöl a szépsége. A keze után nyúlok, de egyből az ölébe húzza. Összeráncolja a homlokát, majd felém fordul.
 – Te tényleg akarsz tőlem valamit – jelenti ki.
 Na. Ne. Végül is, csak két hónapja hívom el minden szabad percemben mindenfelé, hátha megtörik a jég, és legalább megcsókolhatom őt. Próbálom visszafojtani a gúnyos mosolyt, és csak bólintok helyette.
 – Legyen – biccent felém nagy kegyesen, mint aki épp hatalmas áldozatot készül hozni. Ezt annyira nem szeretem benne, mégis olyan édesen csinálja.
 – Mi lesz? – bíztatom arra, hogy kimondja, akármi is az.
 – Elvihetsz egy randira. Ha tetszik az első, akkor kettőre is, és így tovább – mondja lassan, minden egyes szót jól megrágva.
 – És most hirtelen nem zavar, hogy tíz évvel idősebb vagyok nálad? – kérdem tőle, mire végighordozza rajtam a tekintetét. Nem tudom kiolvasni belőle, mégis mire gondol.
 – Igen vagy nem? Mielőtt még meggondolom magam – veti oda, aztán feláll, és megindul az előszoba felé. Követem őt, mire odaérek, már a nyakában a sála. Az ajtófélfának dőlve nézem, ahogy a cipőjét húzza.
 – Igen – felelem. Csak egy pillanatra néz fel, arcán átsuhan a féloldalas mosoly, majd feláll a földről, és közelebb lép hozzám. A pólóm nyakára simít, a szívem sebesen ver.
 – Majd hívj fel, hogy egyeztessük a részleteket – suttogja, és puszit nyom az állcsontomra, mielőtt sarkon fordulva magára öltené a kabátját, és kiengedné magát a lakásomból. Továbbra is az ajtófélfának dőlök, miközben az illatfelhőt szagolom, amit maga után hagyott. Méz és vanília. Annyira ő. Annyira imádom.
 Felsóhajtok, majd beleöklözök az ajtófélfába, és sajgó karomra hajtom a fejemet. A bolondját járatja vélem, mégsem zavar, mert szeretem őt. Ilyen az, amikor elveszik egy férfi eszét, kettétörik a vadász puskáját, és mindezt az orra előtt teszik, mégsem zavarja őt. Azonban nem hittem volna, hogy egy másik férfi fogja megtenni velem.
 Visszamegyek a nappaliba, kikapcsolom a tévét, majd ledobom magamat a kanapéra, kezemben a telefonom, és tárcsázom Ryoga számát. Remélem, este kilenckor még azért nem a lóbőrt húzza…
 – Haló? Ikuma-kun? – morogja a telefonba, aztán ásít egyet, hallok valami neszezést a háttérben.
 – Haló, Ryoga-kun. Nem zavarlak, ugye? – kérdezem, válaszul pedig kapok egy beletörődő szusszanást.
 – Nem, amúgy sem tudtam elaludni – ásít. – Mit szeretnél?
 – Csak Rynk… Belement abba, hogy eljöjjön velem randizni – sóhajtok fel. Nem tudok kiigazodni ezen az egészen. Játszik velem. Vagy?
 – Csakhogy megjött az esze – neveti el magát. – Jaj, Ikuma-san, ezt nem szabad, tíz évvel idősebb vagy nálam, vén kéjenc! – vinnyogja magas hangon, és kicsit azért sérti a büszkeségemet, amiért így kiparodizálja a férfit, akit hónapok óta próbálok becserkészni, mégis felkuncogok.
 – Jó, Rynk, tényleg egy kicsit…
 Keresem a megfelelő szót, azonban nem tudom, mégis hogyan írjam körbe a viselkedését.
 – Kéreti magát? – röhög Ryoga. – Kérlek, az előző csajom is ezt csinálta, aztán a falnak nyomtam, és elmondtam, mi merre hány méter. Ha nem lennél vele ennyire szelíd, már rég le kellett volna feküdnöd vele, azzal tisztáztad volna, hogy ki a főnök.
 – Ha pár évvel fiatalabb lennék, akkor ezt tenném. De mindjárt negyven leszek, ezzel a módszerrel pedig alig lennénk együtt pár hónapnál tovább – világosítom fel Ryogát a szándékaimról. Mintha nem tudná! Néha játssza a macsót, aki már mindent megtapasztalt életének harmincegy éve során, holott komoly kapcsolata nem sok volt. Irigylem, amiért ezt még így könnyedén tudja venni. Engem már üldöz a kapuzárási pánik, és ha pont egy pasi mellett akarok megállapodni, akkor rendesen fogom csinálni.
 – Jó, mit szólnál ahhoz, ha elmennénk erről beszélgetni? Mert tulajdonképpen, nekem is van valami, de… Nem akarom telefonon megtárgyalni.
 A hangja komolyabb, mire haloványan elmosolyodom. Na, csak nem ütött be valami nagy gikszer Ryoga életébe? Különösen érdekes lenne.
 – Oké, akkor ott, ahol a múltkor is voltunk? Mikor lenne neked jó? – kérdezem, miközben fél kézzel egy toll után matatok a dohányzóasztalon, majd a térdemre teszem a másik lábamat, és felhúzva a nadrágot a bokámról, leírom az alábbiakat: Ryoga. Holnapután. Délután öt. Kissé feledékeny típus vagyok, így mikor letesszük a telefont, a szavakat átmásolom a telefonom naptárjába, emlékeztetőt állítva be hozzájuk. Legalább arra jól emlékeztem, hogy a csütörtök szabadnap.
 A fürdőmbe megyek, ahol gyorsan megmosakszom, különös figyelmet szentelve a bokámnak, amire sebtében feljegyeztem a tudnivalókat. Vajon Rynk csak egy szenilis vénembernek tart, aki retteg attól, hogy magányosan fog meghalni, ezért ráharapott egy csinos, fiatal fiúra? És mi van, ha tényleg az vagyok? Egy megkeseredett férfi, aki szeretne egy stabil párkapcsolatot, mielőtt betölti a negyvenet. Szánalmasan hangzik.
 A zuhany falának döntöm a homlokomat, és felsóhajtok. Valamivel el kell terelnem a gondolataimat, így dúdolni kezdem a Chu x Chu x Chu-t. Vidáman lépek ki a tus alól, megtörölközöm, és egy szál bokszerben meg egy atlétában zuhanok az ágyamba. Már majdnem elnyom az álom, ám ekkor megrezzen a telefonom, és egy türelmetlen horkantással nézem meg az SMS-t.
 Ne felejts el felhívni a randi miatt. Szép álmokat, Ikuma-san! –RyNK
 Felnyögök, és a hátamra fordulok. Megőrjít ez a férfi!