#GenKoi - Tizedik fejezet

 Genki elszántan nézett fel az előttük magasodó hegyre, miközben Koichi a hatalmas táblán lévő térképet tanulmányozta. Amikor múlt héten a magasabbik férfi felvette a Genki szüleinél elköltött vacsora után, hogy elmehetnének kirándulni ketten, Genki azonnal beleegyezett. Azonban mihelyst meglátta, hogy az úti céljuk milyen magasra nyúlik, egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy biztosan akarja-e ezt. Aztán Koichi izgatott mosolya és csillogó tekintete minden kétségét eloszlatta. Legalább holnap nem kell elmennie a kondiba, ha most megvalósítják a tervüket, és felsétálnak a hegy csúcsára.
 – Szerintem – kezdte Koichi, miközben mutatóujja a térkép felett lebegett. – Válasszuk a piros utat! Egy forrás mellett is elhalad, ahol meg lehet tölteni a kulacsainkat.
 Genki közelebb lépett hozzá, és mivel rajtuk kívül más nemigen járt reggel fél kilenckor erre, ezért hagyta, hogy Koichi átkarolja a derekát. Belesimult a másik férfi ölelésébe, a fejét a vállának támasztotta, és a szemével végigkövette a piros csíkot. Annyira nem tűnt nehéznek az út, bár a látszat néha csalt.
 – Felőlem rendben van – egyezett bele Genki, majd megemelte az állát, így Koichi ajkai könnyedén az övéire találtak.
 Ezután megfogták egymás kezét, és megindultak a hegy aljáról felfelé kígyózó ösvények felé, ahol aztán a piros jelzés irányába sétáltak. Genki egy kicsivel közelebb bújt Koichihoz, ahogy beértek a fák közé, és úgy szemlélte az leveleikkel tarkított ösvényt, az azt szegélyező bokrokat. Elvarázsolta őt a természet, az agya pedig olyan szavak után kutatott, amelyekkel a könyvek szerzői az ilyen varázslatos jelenségeket körbeírták, ám csak keveset érzett méltónak a táj jellemzésére.
 – Elbűvölt? – suttogta a fülébe Koichi, mire Genki megborzongott, és nagyot nyelve bólintott.
 – Száz százalékig – motyogta.
 – Akkor jó helyre hoztalak – közölte Koichi, Genki pedig kénytelen volt egyetérteni. Csillogó szemekkel figyelte a bokrok leveleit, amint a lenge késő őszi szellő megrezegtette őket, hallgatta a susogást, amely olyan volt, mintha a növények beszédbe elegyedtek volna egymással, a lépteik ropogását a már megszáradt avaron. A madarak csiripelésének melódiája megnyugtatta, és melegséggel töltötte el őt. A randevújukat talán a varázslatos jelzővel tudta volna a leginkább körbeírni.
 Hamarosan vízcsobogást hallottak, Genki pedig izgatottan gyorsítani kezdett a léptein. Koichi ugyanígy tartotta vele a tempót, mígnem elérték a kis forrást. A víz pajkosan csobogott a kövecskék között, keresztül egy híd alatt, amelyen a deszkák halk nyikorgásával kísérve sétáltak át, hogy aztán a táblához érjenek, amely azt hirdette, hogy a víz iható. Genki egyből leguggolt, és bár a kulacsaik még nem ürültek ki teljesen, a két tenyere közé merte a hűvös, tiszta folyadékot, majd a szájához emelve belekortyolt. Felpillantott Koichira, aki mellette állt meg, és mosolyogva figyelte őt. Leguggolt Genki mellé, és ő is megkóstolta a forrás vizét.
 – Igyuk ki a kulacsból a maradékot, és töltsük után most, vagy majd visszafele? – kérdezte Koichi.
 Genki hümmögött egy párat mielőtt válaszolt volna. Belegondolt abba, mennyi van még a csúcsig, és lassan bólintott egyet. A térdeire támaszkodva felállt. Koichi is így tett.
 – Visszafelé. Nincs már annyi hátra. – vont vállat, majd hagyta, hogy a férfi megfogja a kezét.
 Hamarosan felértek a csúcsra, ahol padok várták őket, középütt pedig egy bronzdombormű magasodott ki, amely kicsinyítve ábrázolta a hegyet. A páros megindult az utóbbi felé. Amikor odaértek, Genki ujjai lágyan végigsimítottak a napsugaraktól meleg fémen, mígnem Koichi kezének ütköztek, aki a hegy lábát érintette meg épp. Egymásra mosolyogtak, majd Genki lassan Koichihoz hajolt, hogy megcsókolja őt. Az ujjaik lecsúsztak a domborműről, és egymás felsőibe markoltak, miközben a nyelveik lassú táncot jártak egymással. Genki gerincén forró hullámok kúsztak végig, ahogy igyekezett minél közelebb kerülni Koichihoz. A bensőséges pillanatot Genki telefonjának rezgése szakította félbe. A férfi zavartan, ködös tekintettel szakadt el Koichitól, és kapkodva vette fel a telefont. A kijelzőn az anyja neve szerepelt.
 – Haló, szia, anyu! – köszöntötte kipirult arccal a nőt. Koichi közben megértő mosollyal hátrébb lépett Genkitől, és figyelmét a domborműnek fordította.
 – Szervusz, kincsem!
 Genki vonásai komollyá váltak. Az anyja sírt.
 – Anyu, mi a baj?
 Genki hangja hallhatóan ideges volt, Koichi ugyanis egyből feléje fordult, és aggódva mérte végig a férfit, ugrásra készen, hogyha Genkivel bármi baj történne, egyből magához húzhassa.
 – A nagypapád… Jaj, Genki – A nő hangja remegett. – Annyira, de annyira sajnálom. Rosszul lett, és be kellett vinni a kórházba, de… Kincsem, ugye nem vagy egyedül?
 Genki hallotta a szavakat, azonban mintha egy külső burokból figyelte volna az eseményeket.
 – Szívrohama volt, és egyszerűen… Nem élte túl – szipogott az anyja, mielőtt újra zokogni kezdett volna.
 A férfi térde megroggyant, Koichi pedig egyből ugrott, és elkapta őt, mielőtt összerogyott volna.
 – Értem – suttogta rekedtes hangon a vonalba, mielőtt kinyomta volna. Aztán kitört belőle a zokogás. A teste megfeszült Koichi karjai között, aki szorosan tartotta őt, és miután egyenesbe segítette, a mellkasához húzta őt. Megnyugtató semmiségeket suttogott Genki fülébe, ám a sírás csak lassan kezdett csitulni. Közben néhány túrázó érkezett köréjük, akik furcsa, ferde szemmel méregették a jelenetet. Koichi nem törődött velük.
 – Genki, mi történt? – suttogta, mikor a férfi már csak hangtalanul sírt.
 – Nagyapa… Meghalt.
 Koichi vonásai megkeményedtek.
 – Hazaviszlek. És ma nálad alszom – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
 Genki bólintott, és hagyta, hogy Koichi levezesse őt a hegyről. Nem emlékezett az útra, arról, hogyan jutottak le, sem arra, hogyan szálltak be Koichi autójába, és mentek a lakására. Egyszer csak arra eszmélt, hogy az ágyában fekszik, a plafont bámulja, Koichi pedig az ágya szélén ülve a kezét simogatja.
 – Annyira sajnálom – suttogta a férfi.
 Genki csak megrázta a fejét. Nem tudta feldolgozni a hirtelen gyászt. A testét csupán üres porhüvelynek érezte, mintha a lelke kiszökött volna belőle odafent a hegyen. A hideget, amelyet maga körül érzékelt, egyedül Koichi ujjainak melege törte meg. Bárcsak Koichi az egész testét melegítette volna… De nem kérte meg rá. Legszívesebben eldobta volna a gátlásait, és szexért könyörgött volna, hogy elfelejtse azt, ami történt, még ha csak egy kis időre is. Viszont eszébe jutott, amit Koichival átélt az elmúlt alig egy hónap során. Nem hamarkodhatta el, így csak Koichira pislogott kisírt szemeivel, és odébb csúszott az ágyán.
 – Bújj mellém. Kérlek – nézett a férfira, aki szomorúan sóhajtott, majd azt tette, amit Genki kért. A hűvöst így is elűzte, bár Genki gondolatait nem teljesen sikerült, hiába rajzolt köröket, és különböző mintákat a szomorú férfi hasára.
 – Mindig melletted leszek, Gyönyörű – suttogta Koichi Genki fülébe. – Bármi történjék, és ha szükséged van rám – sóhajtott fel –, akkor csak hívj, és repülök.
 Genki szemeibe könnyek szöktek Koichi szavainak nyomán. Megfordult a férfi ölelésében, majd lehunyva a szemhéját, amely alól folytak a könnyei, megcsókolta Koichit. A párja viszonozta azt, és igyekezett abba a csókba mindent belesűríteni. Genki számíthatott rá.