Páratlan Páros - 1. Szinglimóka, nem jó móka

 Midori szép lány. Hosszú, szőke – természetesen, festett - haja van, keskeny szája, mogyoróbarna szemei, melyeket felülről ívelt szemöldökök kereteznek. Semmi extra, pont illik is Yuméhez, talán jobban is, mint anno Erika. Olyan büszkén feszít az oldalán, mintha csak az apja lenne, aki gyönyörű lányát mutatja be a család vendégeinek – jelen esetben a bandának, azaz nekünk.

Kedvesen bájcsevegünk vele még pár óráig, csakhogy érezze, hogy elfogadtuk, mint gitárosunk új barátnőjét, aztán hazamegy, mert a nővérét várja vacsorára, és még főznie kell. Kötelező körök letudva, Yume boldogabb, mint valaha, én pedig szépen lassan rádöbbenek, hogy rajtam kívül mindenki párkapcsolatban élő, felelősségteljes ember lett. Na, szép!

Persze az az idióta meN-meN körülbelül velem egyszerre fogja fel a helyzetet, miután a többiekkel jól kitárgyalták a bevált randihelyszíneket, és mindentudó vigyorral átkarolja a vállam. Tudom, mi fog következni, így rezignáltan visszamosolygok rá, körülbelül úgy, mint akinek a fogát húzzák.

– Hát, Hayato barátunk úgy tűnik szűzlányként végzi be pályafutását – öklöz a mellkasomba finoman, mégis férfias határozottsággal, ami fáj, mint az a megveszekedett, de muszáj tűrni, mielőtt még én leszek a banda nyunyókája. Nálunk, a Royzzal és a Kiryuval ellentétben senki sem viselte ezt a szerepet, és előreláthatólag nem is fogja. Mire Hiyori kikecmergett a szőke, copfos, combvillantós kislány szerepéből, addigra már bőven harminc felett járt, és kevésbé vonzó benyomást keltett, mint anno, az androgün korszakban, smink nélkül.

– Szűzként már biztos nem, meg lányként se nagyon – kapom el a csuklóját, mire széles vigyorral nyugtázza, hogy humorom a régi, bár én most tényleg nem viccelek. Fájdalmas dolog ráébredni arra, miszerint még a meN-féle reménytelen eseteknek is komoly barátnőjük van.

Yume és Kana heves sugdolózásba kezdenek, sűrűn felém pillantgatva, miközben drága basszerosunk átcsapódik Chamuhoz, hogy átbeszéljék a ritmusszekció ügyesbajos dolgait. Vajon a mi kis ártatlan, édes Yuménk is vesztesnek fog tartani, amiért ő is talált magának barátnőt, és azt beszéli meg a másik gitárossal, hogyan tálalhatná ezt nekem? Ó, mindjárt megmondom neki, hogyan, csak emelje rám azokat a kerek szemecskéit!

Úgy tűnik, dűlőre jutott Kanával, úgy néz, mint kisgyerek a játékbolt kirakatában a legdrágább plüssmackót, ami a gyártók rafináltságának hála csak puhának tűnik, valójában meg pár hét után hullani kezd a szőre. Néha valóban így érzem magam a rajongók előtt. Tökéletesnek látnak, néhány apróbb hibával, holott ezek valójában óriásira képesek dagadni, akár egy perc leforgása alatt.

– Hayato-shi, neked barátnő kell! – fogja meg a vállaimat Yume, arcán komoly kifejezés jelenik meg, aminek láttán nehéz megállnom, hogy ne mosolyodjak el. Na, mekkora nagy észlény, rájött arra, amire én már körülbelül akkor, amikor először Chamu, majd Kana állapodott meg – ez valamikor két-három éve történhetett.

– Ezért randizni fogsz Kana húgával – jelenti ki ellentmondást nemtűrő hangon, mire megszűnik létezni a világ. Az kizárt, hogy köztem és Hanabi között bármi történjen, ez egyszer biztos, a karrieremet teszem rá. Rendes lány, el tudok vele beszélgetni, viszont sosem voltam képes nőként nézni rá. Ami, ha kiderülne, Kana itt helyben nyúzna meg, és feszítené ki a bőrömet a próbaterem falára.

– Holnap koraeste tökéletesen ráér, szóval semmi para, Hayato, menni fog, mint a karikacsapás – áll mellém Kana, mire úgy érzem, hogy ezúttal nem csak az egész világ esküdött össze ellenem, hanem még azok a távoli, felfedezetlen univerzumok is, amelyeket mihelyst megtalálnak a tudósok, remélem abban a minutumban el is pusztítanak.

– Hogyne, picim, édesanyátok is jó egészségnek örvend? – csapok a vállára, cseppet sem finoman, mire fájdalmasan megrándul, és kínos nevetéssel körítve próbálja figyelmen kívül hagyni Yume csillogó szemeit és Chamuék szórakozott pillantásait.

– Kitűnően van, köszönöm a kérdést – vág vissza Kana. Sejtelmes mosollyal ajkaimon vonok vállat. Elviszem randira a húgát, ez nem kérdés, hiszen barátok vagyunk, ennyit igazán megtehetek érte, de van egy olyan érzésem, hogy többre sajna nem leszek képes. Sajnálkozom pár percet, bocsánatot kérek, mire a védelmező bátyó feloldoz, én pedig kereshetek magamnak egy határozott szépséget. Mi sem egyszerűbb, ugye?

Még egy darabig elszórakozunk a próbateremben, és folytatjuk a múltkori alkalommal elkezdett szám összerakását. Jó lesz ez, jó lesz, csak a szöveg még korántsem tökéletes, így törökülésben helyet foglalok a földön, és kiradírozom az utolsó pár kanjit. Majd otthon megpróbálom befejezni, hiszen ott csap általában nyakon az ihlet.

Elbúcsúzunk egymástól, aztán ki-ki a maga útján, én például kocsiba szállok, és a piros lámpák fényében bámulom az éjszakai várost. A műszerfal órájára pillantok, ahol a vörös csíkok szerint negyed tíz felé jár az idő. Hatalmas sóhajjal nyomok a gázpedálra, ahogy zöldre vált a lámpa. Legszívesebben rádiót kapcsolnék, mivel mindig is így teszek, azonban most másra vágyom. Megnyomok pár gombot a következő kereszteződés előtt, mire felcsendül a The 3rd Birthday-től az I am. Ha bárki tudna erről a stúdióban, magasról verném a Royzból Koudait az év nyunyókája versenyben, most viszont egyedül vagyok.

L hangja betölti a járművet, az utolsó akkord végszavára pedig sikeresen leparkolok a társasház előtt. Majdhogynem az összes külföldi rajongó azt hiszi rólunk, olyan menő apartmanokban élünk, mint a New York-i sztárocskák, holott ennél sokkal kevesebbről van szó. Persze, az olyan nagy nevek meg régi motorosok, mint Sugizo vagy Miyavi bármit megengedhetnek maguknak, de még ők sem élnek a tengerparton egy luxusvillában.

Ennek ellenére tökéletesen megelégszem a második emeleti kis lakásommal, mert minden alapszükségletemet kielégíti. Van áram, fűtés, melegvíz és vastag falak, mielőtt a szomszédok lincselésbe kezdenének a kései neszezésem – avagy hatalmas hangerővel való éneklésem – végett.

Felsétálok a tiszta lépcsőházban az ajtómig, csörgök picit a kulcscsomómmal, mely csöppet visszhangzik a csendes térben, ennek ellenére ráérősen forgatom, és lépek be. Halkan elmotyogok egy megérkeztem-t, afféle rutin részeként, amely még a szülői házban ragadt rám. Senki sem felel, amiért általában megkönnyebbült arckifejezéssel rogyok le a kanapéra. Viszont most elöntik az agyamat Yume szavai.

– Hayato-shi, neked barátnő kell! – motyogom magam elé, ahogy összekulcsolt kezekkel könyökölök térdeimre. Persze, randim lesz Kana húgával, melyhez nem fűzök túl nagy reményeket, viszont mégis megmozdul bennem valami.

Elsétálok az ágyamig. Kétszobás lakás, fürdővel, konyhával, ebből az egyik szoba az enyém, a másik, melyre a bejárat nyílik pedig afféle nappaliként funkcionál. Előkotrom a takaró alól az alvós bokszerem, és a fürdő felé veszem az irányt. Vetek egy pillantást a tükörképemre. A mostani állapotomban egy nőnek sem kelteném fel az érdeklődését, ráadásul nem is a smink hiányával van a baj.

Sorban vetem le ruháimat, miközben rendületlenül figyelem magamat a zuhanykabin üvegfalának tükröződésében, és a The 3rd Birthday-dalt dúdolom. Ahogy belépek és magamra zárom a kabint, apró rést hagyva csupán a gőz végett, a kósza hangjegyek mellé varázsolom a szöveget. Még engem is meglep, hogy a nálamnál sokkal mélyebb hangra írt dallam mennyire szépen szólal meg.

Ilyen érzelgős jelentet sem produkáltam még egy kollégám előtt sem, de most kivételesen magas ívből letojom. A kiadó legélesebb nyelvvel rendelkező egyéneként, akinek beszólásait általában hangos taps és fütty kíséri, itthon egyedül azt tehetek, amit akarok. Akár még yaoi mangát is olvashatnék, senki sem látná, senki sem tudná. Na, nem mintha különösebben érdekelne, ahogy két pasi csinálja egymással, félreértés ne essék.

Mennyire sekélyesek az emberek. Bármit látnak a színpadon, vagy a munkahelyen, azt vakon elhiszik, így az imidzsünkhöz nem illő dolgokat megtartjuk otthonra. Persze, munkahelyiek alatt főként a staffosokat értem, a srácokkal sokkal szorosabb a kapcsolatunk, főleg, hogy turnék alatt kvázi egymás arcába lihegünk. Mondom én, aki mindig az egyágyas lyukban élvezkedhet az esetek többségében, de néha még így is tennék egy szájzárt meN-meN-re, megvonnám Yumét hőn szeretett teafiltereitől, Kanát a kávétól, Chamut pedig egyszerűen lecsapnám.

Ezekkel a gondolatokkal törölközöm meg, veszem magamra a bokszeremet, hogy aztán előrángatva a nadrágzsebembe gyűrt dalszöveget, írjak egy dalt a felszínes társadalomról. Éjfélkor végzek, és úgy dőlök le az ágyamba, hogy totálisan megfeledkezek a holnap estéről.