Love fixed by Love - Tizedik fejezet a múltból

Másnap reggel, mikor kilépett a kapun, viszonylag boldogan vágott neki az iskoláig tartó útnak. Örült, amiért Yuit aznap kiengedik a kórházból, és kissé csalódott is, amiért Tsuzuku nem jött elé. Persze, mivel a tegnap esti hívását is kinyomta, várható volt ez a reakció. Azzal próbálta magát nyugtatni, hogy ha a másik ennyitől felkapja a vizet, akkor nem is érte meg őt szeretni. Múlt idő, mert tegnaptól fogva eldöntötte, többé nem kezd vele azonos neművel.

Az iskola előtt izgatottan gyülekeztek már a diákok, a felső két évfolyam külső helyszínen töltötte a napot, ennek ellenére az integető Junt látva Koichi hamar megtalálta az osztályát. Hamis mosollyal az arcán állt be közéjük, ugyanis időközben észrevette Tsuzukut is. A fiú megindult felé, de Koichi nemet intett a fejével. Ennek ellenére a másik odaért mellé, és mintha mi sem történt volna, rámosolygott.

– Bocsi, amiért nem kísértelek el, anyu elhozott, hívtalak is este, hogy elmondjam – magyarázta, mire Koichin iszonyatos bűntudat lett úrrá. Ezek szerint továbbra is sokat jelentett Tsuzukunak, ami megdobogtatta a szívét, ennek ellenére tartotta magát a tegnapi elhatározásához. Daisuke felé pillantott. Annak igaza volt, ha nem is teljesen. Fokozatosan akarta magától eltaszítani Tsuzukut.

– Semmi gond – vont vállat, azzal se szó, se beszéd, Junékhoz fordult, és rögvest beszállt a beszélgetésükbe, nem törődve Hiroki rosszalló pillantásával. Tsuzuku csak felvonta a szemöldökét, aztán legyintve ott hagyta őket. Ekkor Hiroki villám módjára cselekedett. Az időközben megérkező Kiminek átpasszolta Junt, afféle egy klubban vagytok-mozdulattal, ő maga pedig kérdőn Koichira nézett.

– Bántott? – tért egyből a tárgyra Hiroki, mire Koichi megrázta a fejét. Nem akarta elmondani, miért nem akar szóba állni a fiúval, de azért azt sem szerette volna, ha barátja ezért kiosztaná Tsuzukut. – Akkor meg? – kérdezte, mélyen belenézve Koichi szemeibe, aki elkapta a tekintetét. A francba is, Hiroki mindig is mellette állt.

– A tegnapi vita nálunk – kezdte, aztán elhallgatott, mivel az osztályfőnökök érkezésével teljessé vált a csapat, így az évfolyam megindult az egyetem felé. – Elbizonytalanodtam. A legjobb lenne mindkettőnknek, ha lassan eltávolodnék tőle – öntötte ki a szívét, miközben Hiroki folyamatosan bólogatott. Nem tetszett neki a helyzet, Koichi alig láthatóan szomorú arca, ahogy beszélt a témáról.

– Meginogtál? Ennyi miatt? – motyogta hitetlenkedve. – De azt mondtad, szereted, nem? – próbálta kibogozni a Koichi pálfordulását övező rejtély halmazát. Egyszerűen alig bírta elhinni, hogy egy ilyen komolytalan vita, amelynek nagyobb a füstje, mint a lángja, miféle módon lökte távolabb a fiút attól, akit szeretett.

– Csak nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, mit érzek iránta – vágta rá Koichi, aztán elkomorodott, ahogy eszébe jutott, a második randi után mennyire örült a felfedezésnek, miszerint teljesen beleesett a srácba. Most is pokolian fájt neki az, amire rákényszerítette önmagát. Legszívesebben azonnal átverekedte volna magát a 2-B soraihoz, ahol a fiú nyakába ugorva kért volna bocsánatot. Azt se bánta volna, ha Tsuzuku megcsókolja. Elhessegette a gondolatot.

Hiroki szaggatottan felsóhajtott, aztán amikor Jun már feltűnően pillantgatott feléjük, Kimi pedig néha Tomomihoz szólt pár szót, röviden megpróbálta lezárni az ügyet.

– Tisztázd magaddal. De ne okozz neki csalódást, igazán megérdemelitek egymást – jelentette ki, majd Jun pont végszóra csapódott vissza hozzájuk. Nem kérdezett semmit, valószínűleg nem is hallotta, miről beszélgettek.

Koichi keserűen elmosolyodott, ahogy lehajtotta a fejét. Már rég tudta, mit érez. Szépen sorba vette a heves szívdobogást, az izzadó tenyereket és a bizsergő testet. Azt, miképpen kezdett vágyakozni az utóbbi időkben Tsuzuku közelsége, érintései iránt. Legszívesebben örökké a karjai között pihent volna, védve mindentől, a végtelen szeretet burkában. De ez túl egyoldalú lett volna, ahol csak ő kap, miközben semmit sem ad. Éppen ezért, rá akart szolgálni a fiú szerelmére, törődésére. Megrázta magát. Ezt nem tehették meg.

Lassan sétáltak tovább, elhaladtak a Bárányfelhő, majd a kávézó mellett is, mire Koichi szíve fájdalommal telve dobogott tovább. Még tíz perc séta választotta el őket az egyetemtől, ezért előkotorta zsebéből a fülhallgatóját, aztán kapcsolgatni kezdte a zenelejátszóját. Ami most nem lett volna nála, ha Tsuzuku nem adja neki azt az apró tanácsot. Mély sóhajjal indította el a Baroque albumot. Ha már szenvedett, akkor rendesen akarta csinálni, hiba nélkül.

Végül megérkeztek a kapuhoz, ahol már egy izgatott, kopaszodó, szemüveges férfi várta őket. Elnyűtt zakót viselt, kitérdesedett, hozzáillő nadrággal, lakkcipője orra megkopott. Valószínűleg az egyetem egyik professzora lehetett, aki majd körbe vezeti őket.

Koichi unott arccal tette el a lejátszót, hogy aztán a fülébe kúszhasson a prof elviselhetetlenül pattogós, magas hangja. Elfintorodott, ahogy pedig felemelte a fejét, tekintete találkozott Tsuzukuéval. Amaz megforgatta a szemét, miközben eleresztett egy biztató mosolyt. Koichi bátortalanul biccentett egyet, majd félrenézett. Utálta magát, amiért ezt tette.

Időközben az évfolyam megindult befelé, ő pedig valamilyen különös véletlen folytán sikeresen elsodródott Junéktól, egyenesen Tsuzuku mellé. Döbbenten fürkészte, vajon egyedül ő járt e így, viszont legnagyobb sajnálatára úgy tűnt, a két osztály nagyon is vegyült egymással. Kimi és Tomomi az egyik volt alsó-közepes osztálytársukkal beszélgettek, Jun csatlakozott az ottani fiúkhoz, akik földrajzklubba jártak, így teljes volt a keveredés, annyira, hogy Hirokit nem is találta. A tanárok nem bánták, helyénvalónak találták, ha az iskolában mindenki igyekszik kijönni a másikkal.

– Hogy van a nővéred? – kérdezte Tsuzuku, miközben óvatosan megsimította Koichi karját. A fiú igyekezett elfojtani a remegését, és közömbös hangon válaszolni.

– Jól. Elvileg hamarosan otthon lesz – felelte, amint beléptek az épületbe, ahol a kiállítást rendezték be. Egyszerűen unalmasnak tűnt az egész. Kitömött állatok az emelvényeken és az üvegfalak mögött, interaktívnak csúfolt információs táblák, némely mellett fejhallgatók. Akárcsak a többi, hasonló tematikájú, természettudományos látogatóközpont.

A professzor idegesítő hangja ismét felcsendült, mire a diákok elhallgattak, és tetetett érdeklődéssel bámulták a vén mókust, amint magyarázni kezdett az élővilágról, az ökológiáról, meg minden más, unalmas dologról. Persze, volt, aki figyelt, de a többség vagy nyitott szemmel aludt, vagy megbújt társai háta mögött, ahol telefonozott és zenét hallgatott.

Koichi szíve hatalmasat dobbant, amikor megérezte kezénél Tsuzuku csontos ujjainak a matatását. Próbálta rendezni a vonásait, mielőtt felvont szemöldökkel rá nézett volna. Tsuzuku csak mosolyogva az egymáshoz közelebbi kezeikre pillantott, mire Koichinak leesett. A fiú egy fél fülhallgatót szeretett volna az ujjai közé csúsztatni.

Egy gyors mozdulattal a fülébe helyezte, aztán tagjait hirtelen elöntötte a melegség. Baroque, ezt sejthette volna. Kezét visszaejtette maga mellé, bár minden agysejtje tiltakozott ellene, hagyta, hadd kulcsolódjanak össze ujjai Tsuzukéival. Óvatosan mögéjük pillantott, majd egy szaggatott sóhajjal konstatálta, hogy nem állt ott senki.

Megpróbálta kizárni az agyából a külvilágot, átadni magát az énekes csodálatos hangjának, miközben izzadó tenyere aprót rándult Tsuzuku markában. Koichi elpirult. Nem tudta hová tenni érzéseit. Egyik pillanatban még görcsösen el akarta taszítani magától őket, most pedig itt álltak, fogták egymás kezét, közös fülhallgatóval hallgattak zenét. Nehezen tudott volna megnevezni egy olyan embert, aki a világon boldogabb lehetett volna nála.

– Körbe lehet nézni önállóan, aztán indulunk a következő terembe! – csattant fel a 2-B osztályfőnöke, mire a diákok összerezzentek, és unottan sétálgatni kezdtek. Tsuzuku lágyan megszorította Koichi kezét, ezt követően pedig villámgyorsan eltávolította a fiú füléből a fülhallgatót, és eltűnt a kisebb tömegben.

Koichi vállat vont, aztán megkereste Hirokit, aki épp az egyik B-s lánnyal nevetett össze. Sajnos csak látásból ismerte, így a fiú úgy döntött, lerendez egy gyors bemutatkozást. Az ismeretlent Yuzukinak hívták, hosszú, sötétbarna haját két rendezetlen copfba fogta, frufruja szinte eltakarta a szemét. Ajkain nem túl kihívó, de azért jelentős mennyiségű vörös rúzs fénylett.

– Komolyan agybajt kapok ettől a csávótól – utalt a professzorra, mire Hiroki nevetve bólintott egyet, Koichi pedig megpróbált kapcsolódni a beszélgetéshez. Szerencsére Yuzuki egyből bevonta őt is. – Ugye neked volt fülhallgatód?

– Igen – biccentett a fiú, mire a lány nevetve meglökte Hiroki karját, aztán közölte, hogy Koichi barátja nem volt ilyen felkészült, így Yuzuki lejátszóját cserélgették egész idő alatt. Amikor már kellően megfájdult a fejük, csak átvették a fülhallgatókat egymástól.

Ekkor azonban az osztályfőnökök a professzor vezetésével átterelték őket a következő, hasonlóan unalmas terembe. Koichi döbbenten figyelte, amint ismét Tsuzuku mellé sodródik, leghátra. Szinte álomszerűen ismétlődött meg az iménti jelenet; fülhallgató a fülében, összekulcsolt ujjak, izzadó tenyér. Persze a szabadidő előtt ismét szétrebbentek, hogy aztán a következő, utolsó két teremben is ugyanígy álldogáljanak.

– Rendben, végeztünk! – mondta a professzor, aztán hálálkodni kezdett, végül pedig Zakuro-sensei összecsapta a tenyerét és végig mosolygott a fiatalokon. Mind sejtették mit jelent ez, így ártatlan arccal mosolyogtak vissza, mintha meg nem történté tennék az eddigi viselkedésüket.

– Mehettek – jelentette ki a tanárnő, mire az évfolyam megindult kifelé az egyetem épületéből. Csordaként vonultak végig, majd kiérve a friss levegőre, szétszéledtek. Koichi pár utcán át egy kisebb társasággal együtt sétált, végül azok leszakadtak tőle.

A zebránál várt, amikor valaki megsimította a vállát. Rémülten fordult hátra, aztán mikor észrevette Tsuzuku lágy arckifejezését, öntudatlanul is mosoly kúszott az ajkaira. Ezúttal egy szót sem szólták, csak sétáltak tovább. Szinte repült az idő, amiről Koichi nem tudta eldönteni, vajon bánja e. Is-is.

A kapujuk elé érve azonban fejbe kólintotta a felismerés. Bármennyire is estek jól az egyetemen töltött lopott percek, nem lett volna szabad ezt tenniük. Kérdőn nézett Tsuzukura, amit később meg is bánt, ugyanis tekintete csapdába esett a másik szemeiben, melyek egyre közelebbről figyelték őt.

Gyorsan történt, olyan gyorsan, hogy alig bírta ésszel felfogni. Tsuzuku ujjai a tarkójára csúsztak, ajkai pedig lágyan súrolták az övéit. Még nem csókolta meg, várt. Aztán a fiú előre hajolt. Koichi viszont elkapta a fejét, miközben karjaival eltolta magától.

Néma csendben néztek egymásra, pár másodpercig csupán, de abban benne volt minden. Tsuzuku csalódottnak tűnt, szemében mély fájdalom csillogott, mire Koichi elfordult, belökte a kaput, és eltűnt a házban.