Love fixed by Love - Kilencedik fejezet a múltból

A szerda végig szorongással telt Koichi számára. Félt, hogy Yui előbb utóbb tönkreteszi magát, azzal, ha nem fogyasztja rendesen a folyadékot. Egy éven belül kétszer kerülni kiszáradással a kórházba igencsak rizikós dolognak számított. Másrészt pedig Tsuzukuért drukkolt, hogy sikerrel vegye a javítóvizsga akadályait.

Nagyvonalakban azért beszámolt a fiúnak a dolgokról, még mielőtt az elkezdte volna a vizsgát, ő pedig ment volna meglátogatni nővérét, de Tsuzuku sajnálatos módon nem tudta egy öleléssel, vagy lopott érintéssel vigasztalni őt. A vizsgázók ugyanis már így is különös pillantásokkal méregették őket, lévén Tsuzuku mióta megbukott, nem nagyon beszélgetett másokkal.

Amikor Koichi beért a kórházba, túlesett a nővérpultnál lévő procedúrán, bizonytalanul lépett be Yui kórtermébe. A lány egyedül volt, a piros virágmintás pizsamáját viselte, kézfejéből kanül meredezett, ágya mellett az infúziós tasak, egy fém állványon. Halovány biccentéssel köszöntötte öccsét.

Bőrének színe sápatag volt, teljesen elütött koromszín hajától, ami csak még jobban kiemelte arcának fehérségét. Koichi némán megcsóválta a fejét, majd az ágyhoz húzta az egyik odakészített széket. Pár percig némán figyelte nővérét, végül halkan megszólalt.

– Idióta. – Kijelentése nyomán Yui csak vállat vont. Úgy tűnt, mintha nem igazán érdekelné öccse véleménye, legbelül mégis félt a reakciójától. Hiába volt fiatalabb nála, a gondolatai a szituációról ugyanakkora erőt képviseltek, mint a szülőké.

– Sajnálom! – nézett mélyen Koichi szemébe. Most a fiún volt a sor, hogy vállat vonjon. Ezzel az egyszerű gesztussal sikerült mindent megbeszélniük. Öccse még vagy negyedórán keresztül ott ült az ágya mellett, aztán szótlanul távozott. Yui sóhajtva dőlt hátra a párnáján.

Koichi komótosan baktatott haza, ahol a nap hátralevő részét néma csendben töltötte. A közös étkezés kimaradt, egyedül fogyasztotta el a tegnapi maradékot. Még sosem érezte magát ennyire magányosnak.

Másnap viszont szinte teljesen összetört. Reggel Tsuzukuval az oldalán érkezett iskolába, az úton azonban egy szót sem szóltak egymáshoz. Egyedül a házuk előtt kapott egy bátorító ölelést, de miután tagjai továbbra is mozdulatlanul lógtak a teste mellett, Tsuzuku csak hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Úgy döntött, kivár.

Persze Koichi fejét közben rágni kezdték az idegesítő gondolatok. Elemi erővel tört rá a helytelenség érzése. Nekik kettejüknek nem kéne ilyen érzéseket táplálniuk egymás után, hiszen fiúból vannak. Bűnösnek érezte a párosukat. Aztán amikor tekintete Tsuzukura vándorolt, rájött, hogy nincs igaza. A másik alig láthatóan, de aggódott érte, ami akaratlanul is megdobogtatta a szívét. Lesütötte a szemét.

– Legyen szebb napod! – veregette vállba Tsuzuku, amikor odaértek az iskola kapuja elé. Koichi csak bólintott, aztán valami máson kezdett el rágódni. Hiszen tegnap volt a javítóvizsga, ő pedig semmit nem kérdezett róla, holott ezen múlhat a másik jövője.

Tsuzuku már eltűnt a folyosók rengetegében, mire Koichit beért, de nem adta fel. Először a fiú termébe futott, viszont néhány lányon kívül senkit sem talált ott, így tovább nyargalt a mosdók felé. Talált, süllyed, a másik épp a dolgát végezte az egyik piszoárnál, amikor egy kissé zilált Koichival találta szembe magát. Kérdőn felpillantott, azzal felhúzta a sliccét.

A fiú egy pillanatra zavarba jött, majd megrázta a fejét. Bunkó volt, helyre kellett hoznia, és ha itt és most, akkor itt és most.

– Sajnálom – bökte ki, mire Tsuzuku kérdőn felvonta a szemöldökét, aztán elröhögte magát. Nem értette, mégis mit akar tőle a fiú, ennek ellenére örült, hogy képes volt utána jönni, hiába találkoztak volna a folyosón, vagy iskola után. A folytatás viszont megmelengette a szívét. – Nem kérdeztem meg, milyen lett a vizsgád – sütötte le a szemét Koichi.

Tsuzuku magában úgy döntött, kicsit húzni fogja a fiú agyát. Akármennyire is imponált neki a dolog, a bűntudatos Koichi látványa szívbe markolóan édesnek hatott. Kár lett volna veszni hagyni, így odalépett a csaphoz, és lassan, alaposan megmosta a kezét. Kicsit elidőzött a kézszárítóval, majd bosszús fújtatással törölte egyennadrágjába a kezét.

– Egész jól – nézett Koichira, aztán magához húzta, és szorosan átölelte, ezzel köszönve meg azt a délutánt a tetőn, amikor minden elkezdődött. Milyen távolinak tűnt, holott egy hete történt az egész! Igyekezett minden érzését belesűríteni ebbe az ölelésbe, majd gyengéden eltolta magától a fiút. – Hogy van Yui? – kérdezte, mire Koichi arcán átsuhant valami boldogságszerű, amiért a fiú továbbra is maximálisan törődött vele.

– Jobban – motyogta Koichi. Ekkor valami megmozdult benne, és fejét szorosan Tsuzuku vállába fúrta. Úgy érezte, a másik közelségének a függője lett. A gondolatra elmosolyodott. Kamaszos hullámvölgyéhez híven a nemrégben még bűnösnek titulált kapcsolatukat most teljességgel helyénvalónak érezte.

Akárhányszor Tsuzukuval megölelték egymást, mindig intenzív melegség öntötte el a testét, tagjai zsibbadni kezdtek, miközben néha-néha megremegett. Szívének ritmusa felgyorsult, és dörömbölni kezdett a fülében, lelke pedig végtelen szereteten s sóvárgáson kívül mást nem érzett. Nem is kellett.

A gyönyörű pillanatot a csengő szakította meg, mire szétrebbentek, futólag megsimították egymás kézfejét, aztán mintha mi sem történt volna, lépdeltek a folyosón a termeik felé. Koichi lesütött szemmel motyogott valamit, amikor Zakuro-senseijel szinte egyidőben ért az osztályhoz, de a tanárnő csak fejcsóválva küldte őt a helyére. Hogyan is haragudhatott volna az egyik legjobb tanítványára?

Az irodalomóra gyorsan eltelt, Koichi minden percét élvezte, így csalódottan pakolt el kicsengetés után. És akkor megkezdődött a rémálom, amelyet mindenképp szeretett volna elkerülni.

– Most komolyan, minek olvasol buzikról? – Egyik fiúosztálytársa, Daisuke undorodva lóbálta a padjában ülő Kimi előtt egy shounen ai manga legújabb kötetét. Kimi csendes lány volt, aki minden szünetben olvasgatott valamit, és most legnagyobb pechjére ezt a mangát vette elő, amikor Zakuro-sensei távozott a teremből.

– Az ő dolga, mit olvas, nem? – vette védelmébe barátnőjét Tomomi. A pufiarcú, reál tárgyakból kitűnő lány szöges ellentette volt Kiminek, aki sovány, humán beállítottságú tanuló volt. Természetesen azonnal visszavágott Daisukénak. A fiú fortyogva dobta vissza a mangát az asztalra, de azért még megeresztett egy csípős megjegyzést.

– Undorító egy dolog, az ilyen srácokat csak meg kéne ölni – mormogta az orra alatt, mire óriási vita robbant az osztályban. Az addig csendes szemlélőként figyelő lányok egy csapata Kimi mangájával példálózva védte a meleg fiúkat, míg néhány Daisukéért rajongó példányuk felháborodva skandálta az ellenkezőjét. Vitájuk hatalmas hangerővel zajlott, repkedtek az egymást becsmérlő jelzők, miközben a fiúk röhögve nézték őket. Egészen addig, amíg a népszerűbb srácok egyikének a barátnőjére, azon belül is az értelmi szintjére érkezett becsmérlés a melegeket védők oldaláról.

Akkor viszont elszabadult a pokol. Az egész 2-A ordibált egymással, egyedül Koichi, Hiroki és Jun üldögélt döbbenten pislogva a helyükön. Egyik sértés csapódott be a másik után, miközben Koichi agyát ismét ellepték a démonok. Már nem bízott az érzéseiben, mocskosnak érezte őket, bal szeméből pedig könnycsepp gördült.

Hiroki ezt észrevette, és egyből odahajolt hozzá, azonban mielőtt bármit is mondhatott volna, bevágódott az osztályterem ajtaja. A biológia tanár idegesen pásztázta végig a még mindig marakodó társaságot, aztán elüvöltötte magát.

– Csendet! Mindenki a helyére! Most! – Feje kivörösödött a hangerőtől, melyet meg kellett ütnie ahhoz, hogy az osztály meghallja. Mulatságos látvány volt, ha nem lettek volna ekkora bajban, Koichi még talán egy mosolyt is megeresztett volna. – Daisuke! Ne kelljen még egyszer mondanom! – kiáltotta, immáron rekedtebben és halkabban a tanár, aztán idegesen a táblához lépett, majd letette a nála lévő zacskót az asztalra. A diákok rémülten nyeltek egyet. Boncolás.

– Ezt a 2-B-nek szánnám, de mivel így vártatok, ezért a kakast veletek fogom felboncolni. Gyertek közelebb! Aki elfordul, annak bevágom az egyest – jártatta végig szigorúan a tekintetét a tanár, mire a tanulók undorodva állták körbe a tanári asztalt.

Koichi végig kényszerítette magát, hogy odanézzen, aztán körülbelül három perc után öklendezni kezdett, Kimivel egyetemben. Ők ketten gyengültek el mindig a leghamarabb.

– Mielőtt még lehányjátok a kakast, javaslom, menjetek ki mindketten a mosdóba. De siessetek vissza! – bökött feléjük műtőkesztyűbe csomagolt, véres mutatóujjával a férfi, mire a páros néma egyetértésben evickélt el az ajtó felé, a többiek gúnyos morgolódásával kísérve.

– Az az idióta Daisuke! – motyogta Kimi, miközben becsukták maguk mögött az ajtót. A lány sápadtan pislogott a folyosón lévő ablakra. Koichi, aki a mosdó felé indult, hirtelen megfordult és kérdőn bámult rá. – Néha igazán megtarthatná magának az ostoba véleményét. Akár az osztályunkban is lehet egy srác, aki meleg – folytatta Kimi, mire a fiú zavartan nyelt egyet.

– Á! – Idegesen legyintett, miközben ő is kinézett az ablakon. Eszébe jutott kapcsolata Tsuzukuval. Nem mindenki volt olyan elfogadó, ha az egyik mosdóban történt ölelésüket valaki látta volna, egy ilyen vita csak hagyján lett volna. Még el sem kezdtek járni, Koichi máris a szakításon agyalt. El akart válni a másiktól, és bármennyire is jól estek számára az érintések, a találkozók, a beszélgetéseik, nem akarta, hogy bajuk essen. Tsuzuku pedig már így is pengeélen táncolt, ha Natsuki látta őt régen csókolózni egy másik fiúval. Kik lehettek még a szemtanúk?

– Menjünk vissza, mielőtt még kijön, és minket boncol fel – jegyezte meg tréfásan Kimi, ujjai a kilincsre fonódtak, de Koichi hangja megállította.

– Szerinted van valaki, aki meleg a suliban? – kérdezte, mire a lány megállt, és láthatólag igencsak elgondolkozott a válaszon. Homlokráncolva hümmögött egy darabig, végül vállat vont.

– Hallottam néhány pletykát arról, hogy tavaly a másodikból két fiú együtt volt, de elvileg szakítottak már. Megcsalás egy lánnyal, vagy mi – mondta Kimi, aztán lezárva a beszélgetést, benyitott a terembe, és lassan visszabotorkáltak a tanári asztalhoz.

Koichi rémülten vonta le a következtetést abból, amit még Natsuki mesélt neki. Szóval Tsuzuku járt egy sráccal, aki dobta őt egy lány miatt? Talán az a fiú is rájött, hogy a saját neméhez vonzódni nem szerencsés helyzet, így szerzett magának egy barátnőt? Neki is ezt kéne tennie? Határozottan erre gondolt, ezért, miután végre végeztek a boncolással, s leült a helyére, elkezdte számba venni a csinos lányokat az évfolyamból.

Az utolsó órájával előbb végzett, mint Tsuzuku, így nem várta meg a másikat, hiába tervezte ezt akkor, ha véletlenül ő érne ki előbb. Hazafelé indult, és bár a lelkiismerete mélyen, legbelül helytelenítette az egészet, nem hallgatott rá. Egyedül a péntektől félt, mikor is a két osztály együtt töltötte a napot. Másnap ilyenkor pedig már kiderült, hogy volt is miért aggódnia.