Love fixed by Love - Epilógus a jelenből

Koudai döbbenten nézte, ahogy Koichi elrévedő mosollyal fejezte be a történetet. Nem, nem a másik arckifejezése lepte meg ennyire, hanem a tökéletesnél is tökéletesebb tanács, amelyet ebben az elmúlt egy órában kapott kézhez.

– Köszönöm! Nagyon köszönöm! – motyogta, teljesen elvarázsolódva, aztán mielőtt még nekiállt volna a szobájába rohanva készülődni, feltett egy kérdést. – Komolyan felső-közép óta együtt vagytok?

Koichi mosolyogva bólintott, majd egy laza kézmozdulattal Koudai szobája felé bökött. A férfi vette a lapot, futva indult meg, és szinte bele szállt a ruhásszekrénybe. Magára kapott egy koptatott farmert, egy fekete atlétatrikót és kisebb hezitálás után egy vékony farmerdzsekit is.

Ezután a fürdőbe száguldott, miközben belesett a konyhába, megköszönni Koichinak a mosogatást, és a kezébe vette a korrektort. Rémesen néztek ki a szeme alatti karikák, de más sminkes holmija néhány rúzson és egy szempillaspirálon kívül nem akadt. Még az utóbbiból gyorsan feldobott magára egy keveset, aztán útra készen állt meg Koichi előtt.

– Jó vagyok így? – hadarta izgatottan, mire barátja nevetve bólintott. – Akkor mentem, vagyis... Te nem jössz? – hebegte, mire Koichi legyintett.

– A kulcsot majd ledobom Tomoya postaládájába. Menj csak! – nevette el magát, mire Koudai mindent még egyszer jó alaposan megköszönt, és megígérte, hogy majd Tsuzukut is felhívja, ha lesz rá ideje. Szó szerint kiviharzott a házából, és meg sem állt Tomoyáéig.

Ott aztán kétségbeesetten pásztázta a kapucsengőt. Te jó ég, mennyire elhamarkodottan döntött! Elvégre, Tsuzuku és Koichi kamaszok voltak, amikor járni kezdtek, és egy szerelmes tinédzser könnyebben megbocsát, mint egy sértett felnőtt. Már szinte teljesen elpárolgott a magabiztossága, amikor SMS-e érkezett.

Csak ügyesen, D! Koichi

Elnevette magát, aztán minden mindegy alapon, megnyomta a csengőt. Pár másodpercen belül meghallotta a motoszkálást bentről, és vett egy mély levegőt. Nem hagyhatta cserben a bátorsága. Ha Koichi képes volt rá anno, akkor neki is menni fog.

– Szia – nézett komolyan Tomoya szemeibe, aki felvont szemöldökkel pásztázta végig őt, de nem szólalt meg, így továbbra is bámulták egymást. Egyikük sem mozdult semerre, végül Koudai törte meg a kínos csendet. – Zavarok?

– Nem – vágta rá kisebb hezitálás után a másik férfi, és félreállt az ajtóból, hogy beengedje őt. – Miért jöttél? – kérdezte, amikor Koudai elsétált mellette. Amaz most vagy soha alapon, belekezdett, miközben minden porcikája remegett az idegességtől.

– Bocsánatot kérni valakitől, aki sokat jelent nekem – mondta, mire Tomoya hitetlenkedve felnevetett. Koudai kezdte magát kellemetlenül érezni, de nem adta fel. Hogyan tehette volna? Koichi pumpálta belé a motivációt, a végeláthatatlan türelemmel együtt, és ott volt még a hit is, melyet Tomoyával való kapcsolatába vetett.

– Ha sokat jelentenék, akkor nem rendeztél volna le annyival – szúrt oda keserűen a férfi, mire Koudai megrázta a fejét. De hisz' annyira bánta már az egészet! Miért nem tudta egyszerűen visszatekerni az időt? Akkor a pokol magjáig csókolta volna a másikat, minden érzését belesűrítve ajkaik érintkezésébe.

– Tomoya, nagyon sajnálom, amiért megbántottalak, egyszerűen csak nem tudtam hogyan lereagálni a dolgokat. Annyira... Hozzászoktam már a társaságodhoz, hogy a vallomásodat egyszerűen nem tudtam hová tenni. Megleptél! – fakadt ki Koudai, és a végén ő döbbent meg a legjobban, amiért az arcáról csorogni kezdtek a könnyek. Oda a sminkjének és az életének is. Szánalomból még senkit sem fogadtak vissza teljes értékűen, ráadásul abszolút nem ez volt a célja. Olyan erős és céltudatos akart lenni, mint Koichi, ehelyett gyengén sírdogált.

– Értem – felelte hűvösen a férfi. – Ennyi? – kérdezte, mire Koudai hevesen megrázta a fejét. Akkor is be akarta fejezni, amit már elkezdett, ha már nem számított. Végül is, egy csomag zsebkendővel több vagy kevesebb, kit érdekelt? Őt már nem nagyon.

– Nem – suttogta. – Szeretlek – fúrta bele könnyes tekintetét Tomoya szemeibe.

A levegő egy pillanatra úgy tűnt, megfagyott körülöttük, a szavait hosszas csend követte, csakis a saját szipogását hallotta, miközben arra gondolt, mennyire megvetendően festhetett. Ezzel pedig nem nyerhetett semmit, így végül határozottabban ismételte meg.

– Szeretlek, és szeretni is foglak. De nem barátként. – Hangja erőteljesen csengett, ahogy ismét elkapta Tomoya tekintetét. A dobos gondolkodott, ő pedig várt. Aztán nem bírta tovább a feszültséget, sarkon fordult és futni kezdett, vissza, amerről jött. Nem érdekelte, hogy egy idő után hallotta maga mögül Tomoya lihegését is, amint próbálta utolérni. Menekült a hibái elől, el, egy új életbe. Mert ezek után bármennyire is szerette az együttest, képtelen lett volna így folytatni.

Három utcával odébb viszont már nem bírta tovább szusszal, kifulladva állt meg, hevesen kapkodott levegő után, amikor Tomoya utolérte, és hátulról átkarolta őt. Nem bírt megfordulni, testét elöntötte a melegség, ahogy a dobos a vállába temette a fejét. Érezte, amint a nyakába szuszog.

– Bolond vagy – motyogta végül, mire Koudai összeszedve minden erejét, megfordult, és mélyen a szemébe nézett. Azonban mielőtt bármit is kiolvashatott volna belőle, Tomoya megcsókolta. Elfeledkezett arról, hogy a nyílt utcán álltak, hogy emberek sétáltak körülöttük, hallotta a megvető krákogásukat, de senki sem szakította el őket. Később ezt azzal magyarázta, hogy megint lánynak nézték, viszont a csók pillanatában minden érzékszervét Tomoya töltötte ki.

Pár perc után ajkaik szétváltak, ő pedig döbbenten konstatálta, hogy ujjai Tomoya hajában vannak, míg a dobos tenyere a derekát cirógatta. Elmosolyodott, majd összekulcsolta a kezeiket, és elindultak vissza, a másik férfi lakására, ahol néma egyetértésben ültek le a kanapéra.

A basszusgitáros kissé félve hajtotta a fejét Tomoya ölébe, aki játszani kezdett a combján szétterülő vörös tincsekkel. Így pihentek, ebben az idilli nyugalomban, amikor is Koudai felpattant, és riadtan nyúlt farmernadrágjának jobb zsebébe, ahová a kulcsát szokta tenni. Üres volt. Egy pillanatig rémülten tapogatta végig az összes létező zsebet az öltözékén, majd elnevette magát, amikor eszébe jutott, miért nincs nála a tárgy. Tomoya eközben úgy nézett rá, mint valami bolondra.

– Tudni akarom? – kérdezte, mire Koudai megrázta a fejét, jelezve, hogy nem fontos. Ekkor a dobos elégedetten elmosolyodott, majd előre hajolt, és az ölébe rántotta a megszeppent férfit. – Édes vagy! – nevette el magát, mire Koudai zavarában megtekerte az egyik hajtincsét, aztán esetlenül Tomoya nyaka köré kulcsolta a karjait.

– Így-így – suttogta a dobos, aztán újból csókolózni kezdtek, ezúttal sokkal mélyebben, s lágyabban. Az intim légkör azonnal magával ragadta Koudait, akit bár kissé feszélyezett új pozíciója, egyre bátrabban csókolt vissza.

– Tulajdonképpen – szólalt meg ismét Tomoya, amikor Koudai a vállába fúrta a fejét. –, megleptél. Mármint, sosem hittem, hogy eljössz hozzám csak azért, hogy szerelmet vallj. Olyan típusnak ismertelek, aki inkább csendben kivárja a megfelelő alkalmat – simított végig a basszusgitáros hátán.

– Igazából, ha tegnap este nem futottam volna össze Koichiékkal, akkor így történt volna – bökte ki Koudai, mire Tomoya hitetlenkedve elnevette magát. A másik egyre több meglepetést okozott neki, de ezeket egy cseppet sem bánta.

– Hogyhogy? – kérdezte, és belecsókolt Koudai nyakába. A férfi összerezzent a karjai között, ami jóleső elégedettséggel töltötte el.

– Beszélgettünk. Jobban mondva, reggel beszéltem Koichival. Nálam aludtak, de nem is ez a lényeg. Elmesélte, hogyan jöttek össze Tsuzukuval – mondta a basszusgitáros, mire Tomoya hümmögött párat, jelezve, hogy kíváncsi arra, miféle módon függ ez össze kettejükkel.

– Sok dolog különbözött, de voltak egyezések is. Utóbbiakat követtem, amikor idejöttem hozzád – vallotta be a férfi, mire a dobos felnevetett, és kissé eltolta magától a másikat.

– Szóval, szerelmet javítottak szerelemmel, nemde? – mosolygott a párjára, majd egy újabb csókban forrtak össze. Végül is, így is lehetett mondani.

VÉGE