Love fixed by Love - Hetedik fejezet a múltból

Hétfő reggel Koichi megilletődve lépett ki a kapun, ugyanis Tsuzuku már odakint várt rá. Ijedten nyelt egyet, aztán elmotyogott valami köszönésfélét az orra alatt, és elindultak.

Útközben nem sok szó esett köztük, néma csendben sétáltak, néha pedig lopva egymásra pillantottak. Azonban egy sarokra az épülettől, Tsuzuku lefékezett, szemeivel fürkészőn végig mérte a másikat, végül felvont szemöldökkel nyúlt Koichi tincseihez. Lassan simított keresztül az egyik fonaton, aztán lágyan megigazította az apró hajgumit.

– Hm. Azt elfelejtettem este említeni, hogy mennyire szép vagy így – motyogta. Egy pillanatra olyan volt, mintha megállt volna az idő, ők pedig egy üres, fehér térben rekedtek volna. Senki más, csak ők ketten, egy olyan világban, ahol egyedül a kettejük közti kapcsolat számított. Tökéletes helyzet, emberi ésszel alig felfogható.

– Köszi – suttogta Koichi, aztán szó nélkül indultak tovább. A fiú agya végtelenül kattogott, és szépen lassan felvetődtek benne a kételyek. Először csak finoman, érintőlegesen siklott át rajtuk az agya, nem is foglalkozott velük. Mindketten srácok, ez nem helyes, talán nem is kéne ebbe belebonyolódniuk. Aztán már oda is értek az iskola épületéhez, ahol már ott állt Natsuki és a társasága. Nevettek, beszélgettek, aztán a fiú észrevette Koichiékat. Vadul integetni kezdett nekik.

– Muszáj? – kérdezte Koichi Tsuzukura nézve, szemeiből kétségbeesés tükröződött. Félt, hogy Natsuki finoman utalgatni fog olyan dolgokra, amelyeket nem is lenne szabad tudnia. Ráadásul a barátnője meg a haverjai előtt, akiknek meg pláne semmi közük sincs ahhoz, milyen kapcsolat kialakulóban közte és Tsuzuku között.

– Ahogy gondolod. Nekem édesmindegy – vont vállat mosolyogva Tsuzuku, aztán kívülállók számára alig észrevehetően megsimította Koichi könyökét. Amaz visszamosolygott, és határozatlan léptekkel megindult Natsukiék felé.

– Sziasztok! – nevetett rájuk a fiú, úgy tűnt, már megint majd kicsattant az energiától, karjával szorosan tartotta barátnője derekát. Koichi vágyódni kezdett aziránt, hogy Tsuzuku is így érintse, de elhessegette a gondolatot. Nyilvános helyen ennek az esélye a nullához közelített, ezt pontosan tudta. Talán a mosdóban vagy a tetőn... Miket is képzelt?

– Hello – biccentett Tsuzuku, szemét unottan járatta végig a társaságon. Való igaz, féltucat átlagos külsejű fiatal, akik az osztálytársai voltak. Semmi különös. Pláne, hogy szíve már napok óta hevesen dobogott Koichi irányába. Azért persze régebben megnézte magának őket, mégis, egyikük sem ért fel választottja különleges szépségéhez.

– Mi van, szocializálódsz? – röhögte képen az egyik srác Tsuzukut, aki csak vállat vont. Már megszokta az undoknak is nevezhető beszólásokat, amelyek ellene irányultak, rajta élcelődtek. Persze, azzal is tisztában volt, hogy mióta szakított az előző barátjával, azóta szárnyra kapott néhány pletyka, ami a szexualitását vesézte ki. Annyira azonban nem tudta érdekelni. Gondolhattak bármit, viszont Koichit nem akarta kitenni a veszélynek, miszerint az ő identitását is megkérdőjelezik, így lazán intett egyet, majd levált a csapattól.

Natsuki eközben sokatmondó pillantásokat vetett Koichira, látszott rajta, eszi a kíváncsiság. Végül nem bírta tovább.

– Gyere! - ragadta meg évfolyamtársa egyeningjének ujját, és végig rángatta az udvaron, egészen a földszinti mosdóig. Persze, barátai ezt már megszokták, ezért csak legyintettek az egészre, majd beszélgettek tovább. Koichi azonban tiltakozva követte a túlpörgött fiút.

– Jártok? – szegezte neki Natsuki a kérdést, amikor a kíváncsi fülek elől biztonságot nyújtó csempék menedékébe értek. Rémesen kíváncsi volt az egészre. A hétvégén rengeteget agyalt azon, vajon milyen látványt nyújtana együtt a két srác, aztán amikor valami béna fotószerkesztővel egymás mellé montírozta őket, elégedetten dőlt hátra.

– Nem – vágta rá Koichi, szemei döbbenten elkerekedtek. Ennyire nyilvánvaló lett volna, hogy felismerte érzéseit Tsuzuku iránt? Gyorsan megrázta a fejét. Hiszen Natsukiról beszélünk!

– Érdekes... Akkor biztos csak képzelődtem, nem simított végig a könyöködön – ironizált a fiú, mire Koichi elsápadt, ajkai elnyíltak. Ennyire feltűnő lett volna, csak elhitette magával, hogy minden rendben? Kétségbeesetten nézett Natsukira, aki csak legyintett egyet.

– Nyugi, piszkosul figyeltem ám, különben alig látszódott – mosolygott, bátorítóan rácsapva egyet a másik vállára, aki majd' összeesett a megkönnyebbüléstől. Ezek szerint minden rendben. – Apropó, várnak a többiek, drukkolj, hogy mire visszaérek, legyen egy jó alibim! – kacsintott, aztán távozott a mosdóból.

Koichi lecsúszott a csempe mentén, táskáját a válláról lecsúsztatva a feneke alá tette, térdeit átkulcsolta. Az iménti nyomás feloldódott, helyére azonban ismét elkezdtek szivárogni a lassú méregként ható gondolatok. El akarta lökni őket, mégis egyre inkább foglalkoztatták. Ördögi kör.

Ekkor ismét nyílt az ajtó. A fiú kérdőn nézett fel, mire Tsuzuku levágta magát mellé, körülbelül hasonló pozíciót felvéve. Szemöldökét kérdőn megemelte. Koichi még csak most vette észre, milyen szépen ívelt is az. A másik valószínűleg szedhette azt. Apró gondolatok, amelyek általában sosem fogalmazódtak meg benne ilyen nyíltan.

Végül nem szólt semmit. Amikor Tsuzuku egy pár perc után óvatosan átkarolta, megremegett. Remélte, senki sem fog ide jönni. Bár a saját bőrén tapasztalta, hogy a férfi mosdók általában szünetekben pezsdültek fel, tanítás előtt sosem. Ennek okát sosem tudta megmagyarázni, egyszerűen így volt, mióta csak iskolába járt.

– Lassan mennünk kéne – motyogta Tsuzuku, mire Koichi halványan biccentett egyet. Feltápászkodtak, megigazgatták egyenruhájukat, végül egymásra néztek. Néhány varázslatos és csendes másodperc elejéig csak így álltak, szemben a másikkal, végül Tsuzuku lépett. Megölelte a fiút, már ahogy annak táskájától tudta, aztán egy darabig vacillált. Végül ajkait Koichi füléhez emelte. – Ma megvárlak suli után – suttogta, majd minden mindegy alapon, nyomott egy puszit a fülcimpa alatti, vékony bőrfelületre. Érezte, amint a fiú a karjai között megremeg. Legszívesebben azonnal birtokba vette volna azokat a kívánatos ajkakat, de ő már régen eldöntötte, mikor próbálja meg ezt tenni. És ez a mikor nem most volt.

Kilépett a mosdó ajtaján, aztán céltudatosan megindult a terme felé. Határozott terveket készített már a hétre, amelyektől szívesen eltér volna, de nem akarta még egyszer elkövetni a múltkori hibát. Ráadásul Koichiért minden várakozás megérte. Főleg most, a szülei válásának közepette, úgy érezte, nem szabad veszni hagyni az igaz szerelmet. Bár kamaszfejjel aligha tudta megítélni, milyen komoly kapcsolatot készült vállalni.

Feldühítették az otthoni viták, a múlt felhánytorgatása, a sérelmek zápora. Ráadásul szombaton ő is belekeveredett. A két szülő egymást hibáztatta az általuk csak szökésnek nevezett műveletben. Pedig mindketten ugyanakkora szerepet játszottak benne. Tsuzuku hitt abban, hogy az ideális kapcsolatban a felek nem csak egymásra dobálják a sarat, felvállalják, mit tettek. 

Természetesen Koichira semmiképp sem ezt a modellt akarta ráerőszakolni, nem is a sírig tartó szerelemben reménykedett. Egyértelműen hosszabb távra tervezett, mégis, ha útjaik egyszer elválnának, azt vita nélkül akarta elintézni. Sokkal könnyebb a szép emlékekre építkezve hagyni a másikat menni, mint méregfogainkat a szívébe mélyeszteni.

Csengettek. A fiú mélyet sóhajtott, aztán gondosan kerülve Natsuki tekintetét, leült a helyére. Ám osztálytársa tekintete elől nem menekülhetett. Amaz azonnal fókuszba vette, és egyből letámadta. Tsuzuku gondolatban elküldte melegebb éghajlatokra, arcára pedig érdektelen kifejezést erőltetett. Nehéz volt, holott annyi minden kavargott benne.

– Koichi ködösít – biggyesztette le az ajkát Natsuki, majd folytatta. – Jártok? – tette fel csillogó szemekkel a kérdést. Tsuzuku lesajnálóan végig mérte. Gondolatban felírt Koichinak egy piros pontot, melyet később ölelésre, vagy valami apróbb érintésre akart beváltani. Ezt mélyen elraktározta magának. Iménti lenézése pedig szórakozottságba csapott át.

– Nem. Még nem – jelentette ki könnyedén, aztán előpakolta a felszerelését, hogy addig is jót derüljön Natsuki szemmel láthatóan ideges fején. Végül hálát adott Zakuro-sensei felbukkanó alakjának, így csak a tanárnő felé kellett böknie a tollával, a másik azonnal visszasétált a helyére. Egy jó óráig megszabadult a kérdezősködéstől, melyet egy cseppet sem bánt. Először is, gondolatban szitkozódott párat, amiért kicsúszott a száján a még szócska. Elhatározása, miszerint Koichit megpróbálja megvédeni a negatív hatásoktól, csúfos bukásnak indult.

A tanárnő közben végignézett az osztályon, ajkain a szokásos, boldog mosoly ült, ám mindenki tudta, ez mit jelent. A diákok meghúzták magukat, sokan zavartan mosolyogtak a mellettük ülőre. Tsuzuku kíváncsian felvonta a szemöldökét. A javítósokat ilyenkor mindig békén hagyták.

– A múlt órán verset elemeztünk. Natsuki, szeretném, ha kijönnél a táblához! – intett a tanárnő, mire a srác röhögve feltápászkodott a helyéről, és hetykén megállt a tanári asztal mellett. Már nyitotta a száját, de Zakuro-sensei egy kézmozdulattal megálljt parancsolt. – Tsuzuku, szerdán délután javítasz, a felelet alatt készíts rövid elemzést a nyolcvanötödik oldalon lévő költeményből.

A fiú bólintott, és miközben a másik a táblánál beszélni kezdett, kinyitotta a könyvét. Ismerte már ezt a módit. Holnap már nincs órája a tanárnővel, aki a vizsga előtti utolsó órán mindig ezt csinálta. Kiadta a feladatot, majd óra végén ketten átbeszélték. Tavaly a felkészülése a javítóvizsgára csakis ebből állt. Idén azonban minden más volt.

Tolla lassacskán sercegni kezdett, agyát elöntötték a gondolatok, és szinte Natsukival egyszerre végzett. Előbbinek a tanárnő mosolyogva írta be a jegyét a naplóba, aztán intett Tsuzukunak, hogy félreteheti a lapját. Rögvest bele is kezdtek az órába.

Eközben Koichi tanácstalanul pislogott a biológia tanárra. A mosdós jelenetük után remegő tagokkal rogyott térdre a csempén. Vére sebesen száguldott az ereiben, szemei döbbenten meredtek a csukódó ajtóra, a füle alatti terület, melyet Tsuzuku orvul megtámadott pedig kellemesen bizsergett. Még soha senki nem váltott ki belőle ilyesmit.

Amikor nagy nehezen feltápászkodott, és megindult a terme felé, végig ezeken az új érzéseken agyalt. Eddig fel sem merült benne annak a lehetősége, hogy valaha átélhetne akár hasonlót is. Ennek ellenére kellemesnek találta a dolgot, de eközben addiktívnak is bélyegezte. Többször kívánta átélni ezt a fantasztikus pillanatot, amikor csak ők ketten léteznek, senki más, Tsuzuku pedig elbűvölte őt.

Hihetetlennek tűnt az egész. Boldog volt, olyannyira, amennyire már nagyon régen nem, és az egészet csakis évfolyamtársának köszönhette. Nem jártak. Az igazat mondta Natsukinak. De már közel voltak ehhez az állapothoz, amelytől azért valamilyen szinten félt. Ismét elhessegette a kételyeket.

Köszönt Hirokinak és Junnak, majd pontban csengőkor, leült a helyére. Hiroki biztatóan mosolygott rá, valószínűleg örül, amiért megosztotta vele pénteken a dolgot. Igen, a bizalmat ki kell érdemelni, és a fiú megkapta Koichiét, aki bátortalanul visszamosolygott.

Szóval, igen, sokkal érdekesebb dolgokon is lehetett agyalni, miközben a tanár a csirkék ökológiai szerepéről magyarázott. Na, nem mintha nem lett volna érdekes, sőt, egy boncolás nélküli biológiaóra mindig felüdülésként hatott a belső szervekhez kevésbé vonzódó diákok számára. Persze, voltak kivételek, az egész évfolyamból kettő: a tanáruk, és a másik osztályba járó Amano Rio. A lány a pletykák szerint valósággal rajongott a gyakorlati órákért, éppen ezért pénteken az egyetem helyett az elsősöknek tarthat majd boncolást. A rossz nyelvek szerint, ezt abszolúte nem bánta.

A kicsengő után Jun megpróbált csevegni Koichival és Hirokival, de utóbbi szokásától eltérően annyira vibrált, hogy szinte alig lehetett hozzászólni. Végül megragadta Koichi csuklóját, és kirángatva a teremből, az emeleti mosdóba húzta.

– Oké – nevetett idegesen a fiú, mikor Hiroki megállt vele szemben és kíváncsian végig mérte. – Mit szeretnél?

A másik pár pillanatig habozott, kinyitotta, majd becsukta a száját, végül izgatottan elvigyorodott. Koichi egyre jobban feszengett, ahogy barátját figyelte. Még sosem látta ilyen állapotban, ennyire feltűnően boldognak.

– Mi van a lovagoddal? – bökte sejtelmesen kuncogva vállba Hiroki a fiút, mire amaz vállat rántott, de legbelül mosolygott. Örült, amiért megoszthatja az óra előtti, kissé felkavaró élményét a másikkal. Hiszen nem volt kőbe vésve, hogy mindenről elsőként Yuinak kell beszámolnia.

– Képzeld, ma ő is berángatott egy mosdóba, szóval kicsit ismerős már a helyzet... De te ugye nem fogsz megölelni? – vonta fel játékosan a szemöldökét Koichi, mire Hiroki elnevette magát. Sosem hitte volna, hogy a bátyja vallomása után alig egy héttel az egyik barátja is beavatja őt a titkába. Hatalmas megtiszteltetésnek vette, amiért Koichi elmondta neki.

– Van egy olyan érzésem, ha megtenném, nem élnék túl sokáig – vágta rá a fiú, mire mindketten felkacagtak. Azonban úgy érezte, valami nincs teljesen rendben a másikkal. Mintha nyomasztaná belülről egy dolog, csak nem merné bevallani magának. Ez Hirokit rendkívül aggasztotta, de nem tette szóvá, hanem visszasétáltak a terembe. Csengettek.

Az órák lassan teltek, és sajna Koichinak egyszer sem volt alkalma összetalálkozni Tsuzukuval. Ezért, aztán amikor kilépett az iskola kapuján, odasietett a másikhoz, aki mosolyogva köszöntötte. Ismét együtt terveztek hazasétálni, ami most már egyáltalán nem zavarta Koichit.

Beszélgettek, semmiségekről, az iskoláról, meg úgy mindenféléről, viszont Natsuki témáját mindketten szándékosan kerülték. Egyelőre nem akarták egymás tudomására hozni, miket mondtak a szeleburdi fiúnak.

Így mentek el Koichiék kapujáig, ahol Tsuzuku immár semmiféle előzetes felvezetés nélkül karolta át évfolyamtársát, majd nyomott egy puszit az arcára. Koichi örömében majd' szétrobbant, tekintete találkozott a másikéval. Elveszett abban a sötétbarna szempárban, szinte azt sem tudta mit csinál, így öntudatlanul hajolt közelebb.

Alig pár másodperc alatt történt az egész, de Koichi még utána percekig a boldogságtól remegve téblábolt a szobájában. Szerelmes volt.