Love fixed by Love - Harmadik fejezet a múltból

Másnap Koichi rémesen unta magát. Persze, Hiroki meg Jun megpróbálták feldobni az unalmas délelőttöt, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. Semmi dolgozat, amire készülhettek volna, és a házik is rendben voltak. Egészen a matekóra előtti szünetig, amikor is a trió a leckét becsületesen megírt két tagja nem állt neki kitárgyalni a négyes példa eredményeit.

– Koichi, neked is nulla jött ki, mint nekem, vagy gyök kettő, mint Junnak? – kérdezte Hiroki, mire a fiú lesápadva kapta fel az addig a padon pihentetett fejét.

– Na ne! – röhögte el magát hitetlenkedve Jun. – Koichi, pont te? Éppen csak átcsúsztál a vizsgán. Ez így nagyon nem lesz jó!

Hiroki egyetértően bólogatott, de azért halvány mosollyal a szája sarkában adta át a füzetet társuknak. A fiú egyből körmölni kezdte a példákat, miközben fohászkodott azért, hogy ne menjenek tovább az anyaggal a mai órán. Akkor végképp elveszítené a fonalat, és Tsuzuku sorsára jutva évet ismételhetne. Tsuzuku. Hogy a fenébe képes még ilyen vészhelyzet közben is a másikon agyalni? Oké, vissza a gyűlölt gyökökhöz.

Mikor aláhúzta duplán az utolsó eredményt, megszólalt a csengő hangja. Megkönnyebbülten passzolta át Hirokinak a füzetet, miközben elsuttogott egy köszönömöt. Barátja előszeretettel mentette meg az életét matek terén, bár az esetek többségében inkább átjött hozzá iskola után segíteni. A sensei még nem érkezett meg, talán gyorsan le tud fixálni mára is egy időpontot.

– Hiroki, nincs kedved ma délután átjönni matekozni? – kérdezte, mire a mellette ülő bólintott. Koichi tanulmányi eredménye volt a tét, ami egyedül a reál tárgyak terén állt ingatag lábakon. Mindenkinek voltak gyengeségei, így ezek a korrepetálásnak is nevezhető összeröffenések sokszor kanyarodtak el az angol vagy a nyelvtan Hiroki számára gyötrelmes részei felé. De mindig csak a legkisebb mértékekben, ugyanis a fiú rendkívül gyors felfogással rendelkezett. Picit több magyarázat, és néha Koichinál is jobban tudta az anyagot.

– Jó napot! A mai órán a gyök alól való kiemelésbe kezdünk bele, viszont előbb lezavarunk egy gyors ismétlést. Tomomi, gyere, oldd meg a kettőezeregyes példa f feladatát a táblánál! A többiek próbálják meg önállóan, bármi kérdésetek van, nézzétek Tomomit, vagy jöjjetek ki a tanári asztalhoz kérdezni – hadarta el a tanárnő, majd erőltetett mosollyal leült a székére. A pufiarcú, egyenruhás lány eközben a táblához fáradt, és rendíthetetlen körmölésbe kezdett. A kréta alól csak úgy folytak kifelé a számok, úgy, hogy Koichi alig bírta követni őket. Az egyik pillanatban még zárójelek között feszített az undok a gyökjel, a másikban már egy csúfos négyzetre emelés társult hozzá, a két kapocs pedig eltűnt az éterben. Hiába ment volna ki, Kumiko-sensei magyarázatát sosem értette meg.

A csengő megváltást jelző hangja után agya szépen lassan kezdett lekapcsolódni a gyökök világáról. Újabb anyagrész, ami kihívást jelentett számára. Egyedül a Hirokival töltött délutánokra számíthatott.

– Ismét elvesztél – állapította meg Jun, ahogy felült a padjára, és Koichit kezdte fürkészni. A fiú zavartan bólintott egyet, majd felállt és a terem ajtaja felé indult.

– Elmegyek mosdóba – szólt barátainak, aztán kilépett a folyosóra. Odakint a különböző osztályokba, évfolyamokba járó lányok kisebb-nagyobb csoportokba verődve nevetgéltek, vagy éppen tanultak, esetleg egy tanárt kérdezték az anyaggal kapcsolatban. Ő a mosdó felé vette az irányt. Senki sem pillantott rá, mint ahogy Koichi sem kezdte el fürkészni a folyosón lévő csapatokat.

A mellékhelyiség majdnem üres volt, a fehéren csillogó piszoárok egyike mellett ugyanis már állt valaki. Tsuzuku lustán pillantott fel, majd ajkai mosolyra húzódtak, ahogy megpillantotta Koichi zavart arcát. Végül a fiú erőt vett magát és két hellyel arrébb diszkréten elvégezte a dolgát. Tsuzuku azonban megvárta őt a mosdókagylónál, hiába próbálta minél lassabban intézni az ügyet.

– Még egyszer köszönöm a tegnapi segítséget! – bökte ki szórakozottan évfolyamtársa, mire Koichi idegesen biccentett egyet. Sokkal kínosabbnak érezte a mai társalgást, főleg mivel Natsuki információjának nyomása alatt állt. Igyekezett kizárni a fejében zakatoló szavakat, amelyek kétféle dolgot ismételgettek egyfolytában. Tsuzuku szexualitását és az emiatti óvatosságot.

– Igazán nincs mit – motyogta Koichi, miközben megpróbált a másik szemébe nézni. A fenébe is, tegnap még sikerült! Hülye Natsuki! Nem tudta, hogy hálásnak kéne e lennie, amiért megtudta a dolgot, vagy pedig dühösnek, amiért úgy tűnt, elbúcsúzhat egy szép barátság reményeitől.

– Milyen órád volt? – folytatta a beszélgetést Tsuzuku, úgy tűnt, semmiféle hátsószándék nélkül. Kiléptek a folyosóra, és megálltak az egyik, a középső udvarra nyíló ablak előtt. Odakint meg-megcsillant a nap fénye a fűszálakon.

– Matek. Neked? – Végül is, minden szünetet Junékkal töltött, elkélt már egy kis változatosság. Ennek ellenére továbbra is óvatoskodott.

– Biosz. Boncolgattunk kicsit – nevette el magát keserűen a fiú, úgy tűnt, nincs annyira ínyére a gyakorlati óra tematikája. Koichi kénytelen volt egyetérteni vele. Az első boncolásnál szégyenszemre a lányokkal együtt kellett a mosdóba futnia, hogy megnyugtassa háborgó gyomrát. Persze Jun halálra cikizte érte, Hiroki azonban együtt érzően paskolgatni kezdte a hátát. Különbség barát és barát között már korán megmutatkozott szerény kis csapatukban.

– Aha... – Koichi nem tudta, mi mást felelhetne erre. Kezdte megint egyre kínosabbnak érezni a kettejük közötti légkört. Mintha Tsuzuku bármelyik pillanatban rávetné magát, vagy mi. Pedig tudta, ennek az esélye nulla és mínusz végtelen között mozgott.

– Tudok egy jó hajfestékmárkát – motyogta elmélázva évfolyamtársa, majd mutatóujja köré csavarta Koichi egyik tincsét, és lassan, óvatosan kitekerte onnan. Az amúgy is hullámos, fekete szálak lágyan hulltak vissza a fiú vállára, aki ijedten nyelt egyet. Erre nem volt felkészülve. Mi tagadás, magára Tsuzukura sem.

– Miért szeretnéd, hogy rózsaszín legyen a hajam? – kérdezte végül remegő hangon, mire a másik hanyagul leengedte a kezét Koichi arca közeléből.

– Mondtam már. Mert jól állna neked. – A csengő ismét megszólalt, és mire Koichi bármit is kinyöghetett volna, Tsuzuku messze járt. A fenébe is! Leengedte a védelmét, amelynek egy újabb intim pillanat kettejük között lett a végeredménye. Mégis mit várt? Hogy a tegnapihoz hasonló érintések és bókok egy csapásra eltűnnek a semmiben? Ugyan már!

Rekordsebességgel ért be a terembe, ahol lehuppant a helyére. A mellette ülő Hiroki kérdőn felvonta a szemöldökét. Koichi ritkán töltötte a szüneteket a barátaitól távol.

– Lehúztad magad a klotyón? – csacsogott hátra fordulva az előttük elhelyezkedő Jun, mire a fiú ideges mosollyal megrázta a fejét. Ha Tsuzukuval kapcsolatban nem jut egyhamar döntésre, akkor az sok kellemetlen pillanatot okozhat még neki. Ugyanis, amíg meg nem győződött évfolyamtársa szándékáról, addig egy szót sem szól róla a többieknek.

Zakuro-sensei ekkor lépett be a terembe. Mosolyogva nézett végig a termen, tekintete egy pillanatra megállapodott Koichin, majd továbbsiklott. Osztályfőnöki óra. Az utolsó ezen a napon, aztán mehettek haza a hétvégére. A tanárnő lepakolta az asztalra a mappáit, és kutatni kezdett bennük. Nőiesen vékony ujjai lágyan simították végig a papírlapokat, míg végül felemelte a megfelelőt. A táblához lépve elkezdte körmölni a dátumokat.

– Mint tudjátok, jövő héten pénteken a természettudományos nap jegyében lesznek különböző programok. A második évfolyam két osztálya a szomszédos egyetemre megy, ahol néhány kiállítást tekintünk meg a biológia és a földrajz témaköreivel kapcsolatban. A kísérőtanár rajtam és a B-osztály osztályfőnökén kívül még Matsuoka-sensei lesz. Reggel fél kilenckor gyülekező az egyetem nyugati bejárata előtt, várhatóan fél kettőig tart a napotok. Egyéb kérdés? – A tanárnő tagoltan, lassan beszélt, miközben felrótta a következő időpontot. A javítóvizsgákra az osztályból csak ketten mentek, velük majd az óra után kívánt beszélni, végül pedig áttért a mindenki által várt részre. – Most pedig, lapot elő, játszani fogunk!

A tanulók felbolydult méhkasként nyúltak az asztalokra készített tépőfüzetekért, hogy aztán mosolyogva, csillogó szemekkel figyeljék Zakuro-sensei ránctalan, vidám arcát. Koichi személy szerint élvezte ezeket az alkalmakat. Ilyenkor kaptak három kérdést, amire válaszoltak, beadták a névtelen lapot, és a tanárnő véletlenszerűen szemezgetett a humoros vagy épp kreatív feleletek közül.

– Első: a legutolsó kérdés, amit feltettél valakinek. Második: ha lenne egy nem mindennapi háziállatod, mi lenne a fajtája és a neve. Harmadik: az ország, ahová el akarsz jutni – sorolta Zakuro-sensei. Koichi keze megremegett az első hallatán. Remélte, hogy csal az emlékezete, de hazudni nem akart, így végül mélyet sóhajtott.

Miért szeretnéd, hogy rózsaszín legyen a hajam? Kaméleon, Alkaloid. Anglia. – szerepelt a fiú lapján. A háziállatos kérdésnél mosolyodott el egyedül. A nevet az aznapi első óra, a biológia ihlette. Ezekről az anyagokról tanultak, miután egyetértettek abban, hogy legközelebb két hét múlva boncolnak újra. Még sosem volt hálás az ott tanultakért.

– Kérem beadni a lapokat! – csendült fel Zakuro-sensei hangja, mire az osztály tagjai tolongani kezdtek az asztalnál, pár másodperc elteltével azonban már izgatott csenddel várták, melyikük lesz a szerencsés, akinek a válaszait felolvassák. – Kezdjük! – mondta a tanárnő.

– A harmadik kérdés válaszairól. Sokan írtátok Dél-Koreát, az Egyesült Államokat és Angliát. De A Vatikán lepett meg a legjobban, és bár nem kértem, de indoklást is kaptam. Mert én leszek a következő pápa! Nos, mivel egyikünk sem katolikus, ezért ez kétlem, hogy összejönne bármelyikőtöknek is, de nem rossz gondolat. – Halk kuncogás töltötte meg a termet, mindenki kereste a legötletesebb válasz gazdáját. Jun büszkén kihúzta magát, mire Hiroki és Koichi összemosolyogtak. Gondolhatták volna.

– A második kérdést is szépen megoldottátok, mindenki egzotikus fajokkal próbálkozott, szinte kivétel nélkül. Viszont volt valaki, aki muslincát tartana, mégpedig Halálravagyítélvehamegeszedakajám néven. Hadd ne fűzzek hozzá kommentárt, magáért beszél – nevette el magát a tanárnő, és rögvest folytatta. – Az első kérdésen egészen eddig a percig gondolkoztam, ugyanis mindannyian vicces, kreatív dolgokat írtatok. Miért szeretnéd, hogy rózsaszín legyen a hajam? – ez különösen tetszett. Remélem, akárki is írta ezt, tekintettel lesz a házirendre – mondta, majd abban a pillanatban megszólalt a csengő.

Koichi sápadtan pakolászott, miközben hevesen dobogó szívét próbálta csillapítani. Alig hitte el, hogy ilyen létezhet. Persze, néha felolvasták a válaszait, de többnyire Jun remekelt. Tsuzuku most már véglegesen felforgatta az életét, hiába telt el alig huszonnégy óra a megismerkedésük óta.

– Ötre ott vagyok nálatok – szólt oda neki még Hiroki, mielőtt kiléptek volna a kapun. És akkor ott volt. Tsuzuku támasztotta a kerítést, látszólag várt valakire, majd mikor Koichi feltűnt a színen, úgy tűnt, a rejtély meg is oldódott. Ugyanis pár perc múlva, úgy, ahogy tegnap, együtt lépdeltek a járdán.