Love fixed by Love - Hatodik fejezet a múltból

Tsuzuku nem mert reménykedni abban, hogy Koichi megjelenne a kitűzött időpontban, a megadott helyszínen. Hiszen tulajdonképpen semmi sem kötelezte a másikat erre az egészre, így abszolút nem lepte volna meg, ha a negyedórányi türelmi idő után hazafelé sétálhatott volna. De természetesen máshogy alakult.

– Szia! – Koichi bizonytalan hangja zökkentette ki gondolatainak menetéből. Mosolyogva fordult a fiú felé. A tegnapi, otthoni szettje és az egyenruha után új oldalát ismerhette meg öltözködés terén. Kénytelen volt elmosolyodni. Szűk fekete farmer, továbbá egy túlméretezett, batikolt pulóver. Egyedi. Ő a múlt alkalmi dzsekit viselte, az atlétával és a nadrággal együtt.

– Hello! – köszönt vissza, aztán hanyagul vállba veregette a másikat. Koichi összerezzent a hirtelen érintéstől, majd megpróbált visszamosolyogni. Yuitól egész este, sőt délelőtt is azt hallgatta, milyen szituációban hogyan illik viselkedni egy randi alatt. Bár számtalanszor mondta a lánynak, Tsuzukura nem lehet így felkészülni, az ragaszkodott a pontos, részletes segítségnyújtáshoz. Végül ráhagyta.

Ennek ellenére rémesen izgult. Élete első randevúja egy fiúval. Ha létezett volna Koichi-kronológia, akkor a mai dátumot vastag betűkkel, pirossal emelte volna ki. Na, nem mintha annyira végtelenül szerelmessé vált volna ezalatt a pár nap alatt. Inkább csak az új élmény hatása miatt. Tudta, hogy vonzódni vonzódik a másikhoz, de tegnap nem tudta másképp megfogalmazni a szituációt Hirokinak. Valamiért a „szerelmes lettem"-köd lepte el az agyát.

– Indulhatunk? – kérdezte Tsuzuku, ujjaival óvatosan megbökdöste Koichi kézfejét. A fiú rémesen elpirult, és rögvest elrejtette végtagjait a bő pulcsi takarásában. Feszengve sétált a másik mellett. Fogalma sem volt arról, mi történt, amíg ő aludt, így arról sem, hogy egy darabig még egymás kezét is fogták. Zavarát oszlatva próbált meg társalgást kezdeményezni, miközben szíve hevesen pulzált mellkasában.

– Melyik könyvesboltba megyünk? – tette fel a kérdést. A környéken ugyanis kettő helyezkedett el, körülbelül egyforma távolságra az iskolától. Az egyik, a Kék Hold volt a komolyabb, felnőttesebb kötetek tárháza, oda csak mostanában kezdett járni, míg a Bárányfelhő minden korosztály javát egyaránt szolgálta. Remélte, hogy az utóbbit választják, ugyanis mindenáron szerette volna megvásárolni a jelenleg olvasott sorozat második kötetét. Az elsőt is ott vette.

– Bárányfelhő – mondta Tsuzuku, ahogy megálltak egy zebránál. Az utcán kevés ember sétált, lévén csendes környék, és az utak autókban sem bővelkedtek. Egy biciklis lefékezett előttük, majd intett. Átsétáltak a túloldalra. Amikor ismét a járdára tették a lábukat, Tsuzuku összeráncolt szemöldökkel nézett fel Koichira. – Az oké, hogy magasabb vagy nálam. De azért ezt a saccolva tíz centit már túlzásnak érzem.

Koichi akaratlanul is, de elmosolyodott, és a lábára bökött. Való igaz, magasított talpú cipője igencsak megnövelte az amúgy alapból nagy magasságát. Ha jobban belegondolt, kicsit kínosnak is érezte a szituációt. Általában a nagyobb ember dominált a kapcsolatokban, ennek ellenére tudta, hogy náluk egyértelműen Tsuzuku vitte a prímet. Ez a felfedezés rögvest zavarba is hozta.

– Akkor talán Yuinak adom a cipőmet – motyogta, mire hirtelen rántást érzett a vállánál, arca pedig egyből szembekerült Tsuzukuéval. Megszeppenten pislogott a másik szemébe, aki komolyan nézett vissza rá.

– Butus – mosolyodott el évfolyamtársa. – Engem nem zavar, és nem túl elhanyagolható az sem, mennyire jól nézel ki benne – simított végig Koichi karján, akit az érintés nyomán furcsa bizsergés járt át. És a fenébe is, élvezte! Pedig még csak alig negyedórája lépkedtek egymás oldalán, folytattak kisebb párbeszédeket, a fiú döbbenten konstatálta, hogy már nem találja zavarónak a kisebb simításokat.

Boldogan álltak meg a könyvesbolt bejárata előtt. Az épület egy óraüzlet és egy kávézó közt helyezkedett el. A neve rózsaszín kanjikkal volt felróva a homlokzatra, a bejárat automatikusan nyíló üvegajtó. Koichi már mind jól ismerte ezeket az elemeket, ennek ellenére izgatottsággal vegyes kíváncsisággal lépett be.

– Merre kezdjük? – Tsuzuku hangja zökkentette a szájtátott nézelődésből, mire bizonytalanul a fantasy könyvek polcsorai felé mutatott. A másik ezt tudomásul véve biccentett, majd odasétálva rögvest válogatni kezdett. Koichi egy darabig csak figyelte, aztán vállat vonva elmerült a kötetek tanulmányozása közt. Persze, egyből kiszúrta, amit keresett, de szokása volt órákat eltölteni a variálással, a sok ,,mi lenne, ha inkább" visszhangzott a fejében.

Tsuzuku hamar kiválasztotta, amit keresett, aztán leült az egyik odakészített zsámolyra, és onnan figyelte Koichit. A fiú lelkesen húzta végig mutatóujját a könyvek gerincén, miközben ide-oda billegett a polcok között. Igéző látvány volt, mint aki végre valahára hazatért.

Végül Koichi öt könyvet egyensúlyozva a karjain állt meg Tsuzuku előtt. Arca kipirult a sok hajladozástól, szemei izgatottan csillogtak. Páratlan látvány volt, a legszebb, amit szemnek csak kívánni lehetett.

– Szerinted? – kérdezte Tsuzukutól, mire amaz vállat vont, és mosolyogva felállt. Ujját Koichi nyakára helyezte, mire a fiú arcáról eltűnt a mosoly. Lélegzetét visszafojtva várta, mi fog történni. A másik láthatatlan vonalat húzott, le a mellkason át, egészen addig a könyvig, amelyik annak a bizonyos sorozatnak a folytatását takarta. Érezte a test remegését, mire megfordult, és a pénztár felé vette az irányt.

Koichi döbbenten követte. Addig a pár pillanatig úgy érezte, kifutnak alóla a térdei, pulzusa megemelkedett, ajkai szétnyíltak. Fejét csóválva pakolta le a zsámolyra a másik négy könyvet, tudva, hogy ez igazán nem volt probléma ezen a helyen. Bezzeg a Kék Holdban! Örült is, amiért ide jöttek. Ott egy alkalmazott a vásárlók minden lépését leste, így Tsuzuku érintése után száz százalék, hogy repültek volna onnan. Könyvek a zsámolyon? Ezért meg pláne!

Ő csendben, míg a másik fiú ráérősen, mosolyogva fizetett, a kapott zacskóba eltették őket, aztán kiléptek az utcára. Ott Koichinak hirtelen eszébe jutott, miért is lehetnek most ők ketten itt, együtt. Úgy érezte, feltétlenül rá kell kérdeznie az irodalomra, hisz' Tsuzuku hamarosan megírja belőle a javítótesztet. Nem bírta volna elviselni a tudatot, ha az ő lelkén száradna a másik újbóli bukása, amiért a délutánt tanulás helyett vele töltötte.

– Menni fog szerdán az irodalom? – dobta fel a témát, ahogy megindultak visszafelé. Már sejtette, hogy a másik haza fogja kísérni, így szinte már-már rutinosan lépdelt mellette.

– Persze. De remélem, hogy tudod, nélküled buknék – mosolygott Koichira. Amaz vállat vont, majd arcára halovány pír szökött. Kezdte megszokni ezt, s lüktető pulzusát, izzadó tenyerét is. Úgy tetszett, most már örök tartozékai lesznek kettejük különösen alakuló kapcsolatának.

– Lehet. – Lassan elhaladtak az iskola előtt, és Koichi érezte, hogy közel jár már az otthonához. Hezitált. Alig negyedóra választotta el szobájának ismerős légkörétől. Ennek ellenére több okból is szeretett volna még több időt tölteni a fiúval. Egyrészt, minden perccel egyre jobban élvezte a társaságát, másrészt pedig Yui utolsó figyelmeztetéseinek egyike csengett a fülében. Nővére szerint van arra esély, hogy Tsuzuku megcsókolja. A pénteki szituációból leszűrve pedig Koichi torkát gombóc kezdte szorítani. Erre nem állt még készen.

Néma csendben sétáltak egymás mellett, néha-néha a másikra pillantva, aztán mikor tekintetük találkozott, halványan elmosolyodtak. Végül a fiú kissé ijedten konstatálta, hogy ismét a kapujuk előtt állnak.

– Megismételhetnénk, valamikor a jövő héten. Esetleg egy süti kedden, suli után? – mosolygott Tsuzuku, mire Koichi erőtlenül bólintott. Ekkor évfolyamtársa előrébb lépett, felé hajolt, aztán mikor a fiú úgy érezte, a szíve majd' kiugrik a helyéről, megölelte. Semmi puszi, semmi felesleges simogatás, csak egy egyszerű, ám annál többet mondó ölelés. Tsuzuku nem akarta megcsókolni. Koichi szívéről óriási kő gördült le, amint viszonozta a gesztust, és karjait a másik dereka köré fonta. Kicsit feszélyezte, amiért a magassága miatt Tsuzuku a vállára támasztotta az állát, de végül megbékélt a helyzettel.

Egy pillanatra lehunyta a szemét. Úgy találta, hogy nem fog mindent olyan aprólékosan részletezni Yuinak, mint idáig. Végül is, a kapcsolatuk Tsuzukuval, vagy akármi is alakult kettejük között, az övék volt, senki másé. Ezért aztán mosolyogva engedte el a fiút, szemeiben most először nem tükröződött pánik.

– Akkor majd a suliban! – mondta Tsuzuku, és elsétált. Koichi boldogan lépett be a kapun, majd pár lépést követően az ajtón. Most nem Yuival kezdte. Felment a szobájába, ahol lepakolta az újonnan vett könyvet, átöltözött, végül pedig az órájára pillantott. Fél hat. Hamarosan vacsoraidő. Nővére oldalát már biztos fúrta a kíváncsiság. Ennek ellenére úgy döntött, a lehető legjobban fogja megváratni. Nem akarta tálcán kínálni alakuló kapcsolatát.

Fél óra múlva lesétált a konyhába, ahol mosolyogva köszöntötte szüleit, s Yuit. Utóbbi kérdőn felvonta a szemöldökét, de Koichi csak megvonta a vállát, mutatóujjával félkört rajzolt a levegőbe. Később. A lány úgy tűnt, megértette, ennek ellenére egész vacsora alatt öccsét fürkészte, mintha amaz valami bűnös titoknak a tudója lenne.

Étkezés után szinte felrontottak a fiú szobájába, ahol Yui izgatottan csillogó szemekkel várta a beszámolót. Remélte, hogy Koichi randevúja jól sikerült. Mire is gondolt, hiszen ez nem csak egy egyszerű randi volt, hanem az első. Ahogy belegondolt, öccse még sosem hívott el egy lányt sem. Ez csak még jobban felcsigázta az érdeklődését.

– Nos? Mi történt? – hadarta, aztán leültek az ágyra.

– Elmentünk a Bárányfelhőbe, vettünk egy-egy könyvet, és hazakísért – bökte ki Koichi egy apró vállvonogatás után, mintha csak Hirokival vagy Junnal lógott volna, plusz az egész helyzetnek semmi jelentősége nem lenne. Úgy érezte, ha így állítja be a dolgot, akkor megkíméli magát a felesleges faggatódzástól. De tévedett.

– Ennyi? – húzta végig mutatóujját az ajkán Yui, egyértelműen utalva arra, hogy kíváncsi arra, történt e a fiúk között csók. Koichi elpirult. Ha történt volna se merte volna elmondani nővérének. Viszont így legalább nem kellett hazudnia.

– Megölelt. De nem csókolt meg – suttogta zavartan, mire Yui úgy tűnt, vette az adást. Felállt, és egy bocsánatot motyogva jó éjt kívánt a fiúnak. Ideje volt dolgozni mennie, az esti műszak sosem várt.

Koichi ezután magához vette a pizsamáját, majd lassú tempóban átöltözött, aztán visszaült az ágyra. Egy darabig gondolkozott a mai napon. Kezdte kellemesnek találni Tsuzuku közeledését, az érintéseket, a bókokat, és minden együtt töltött pillanatot. Végigsimított a haján. Ha már egyszer festeni nem fogja, valami újat mégis ki szeretett volna próbálni.

Felállt, odalépett az íróasztalhoz, majd a fiókba nyúlva elővett két vékony, barna hajgumit. Tincsei alapból is hullámosak voltak, ezúttal azonban még jobban ki akarta hangsúlyozni ezt. Fonni kezdett. Ujjaival lágyan haladt végig két oldalt a fején, végül pedig elhúzta a függönyöket, lekapcsolta a villanyt, szemüveget az asztalra helyezte, és ágyba bújt.

Egy darabig forgolódott, végül felkelt, s magához vette a telefonját. Megfordította a készüléket, hogy szembe legyen a kamerával, és lőtt egy képet. Kikereste a névjegyzékből azt, akinek szánta a fotót, majd elküldte. Pár percig szuggerálta a készüléket, mikor az megrezzent.

Fodrászkodunk? Hajfestéket esetleg?

Koichi felnevetett. Már alig várta a holnapot, a kedd pedig egyenesen megdobogtatta a szívét. Úgy érezte, csodás időknek néz elébe. Azonban valami szöget ütött a fejébe.