Love fixed by Love - Ötödik fejezet a múltból

Ha irodalomórán Koichinak a szobájában uralkodó helyzetről kellett volna írnia, akkor akár másfél oldalon is túlment volna a végtelen szóáradat. Avagy: Tsuzuku az ágyán feküdt, tekintete üvegesen függött a plafonon, s bár csak a könnyei képeztek néha vékony patakokat az orcáján, három összegyűrt zsebkendő hevert mellette, tökéletes összevisszaságban. Az egyenruha helyett szürke, testhezálló farmert viselt, fekete atlétatrikóval és bőrdzsekivel. Sötét tincsei kócosan terültek szét az ágyneműn, jobb lábát felhúzta. Már ezt képes lett volna hosszú, bővített mondatokban elemezni.

Koichi az íróasztal melletti székből, tisztes távolból figyelte a fiút. Megszeppenve pislogott a teljes káoszra, amely a matracon feküdt. Tsuzukuval ellentétben, unalmasnak érezte otthoni ruháját. Egyszerű, fehér melegítőnadrág, szürke rövidujjúval. Orrán ott fityegett az elmaradhatatlan szemüveg. Riadtan pislogott mögüle. Már lassan negyedórája ültek így, a szülei valószínűleg már aludni mentek, anélkül, hogy tudtak volna a váratlan vendégről. Hálátlan dolog hajnaltól késő délutánig dolgozni. Óvatosan megfordult, majd az órára pillantott. Nyolc. Elnyomott egy ásítást.

– Baj lenne, ha ma nem mennék haza? – szólalt meg hirtelen Tsuzuku, mire Koichi kíváncsian felkapta a fejét. Elvörösödött. – Mármint, kivennék egy szobát valamelyik motelben, vagy nem tudom. De semmi kedvem sincs így látni a szüleimet.

Koichi hümmögött. Ezek szerint a fiú nem tervez nála maradni éjszakára. Mégis, úgy döntött, nem hagyja erre elszórni a pénzét, holott ő is tudna neki ideiglenesen szállást nyújtani. Csak még azt nem tudta, miképpen...

– Maradhatsz itt is – motyogta végül, mire Tsuzuku felé fordította a fejét, és ravaszon elmosolyodott. Úgy tűnt, igencsak szórakoztatja Koichi bizonytalan fellépése.

– Hogy aztán álmomban gyönyörködhess bennem? – nevette el magát a srác. Való igaz, ezzel csak saját, imént felbukkant szándékát próbálta áthárítani. Mindent megadott volna, ha egész éjszaka csodálhatná szépséges vendéglátóját.

– Nem... Csak nem akarnám, ha a pénzedet ilyen semmiségekre költenéd – suttogta Koichi. Egyre kínosabbnak érezte a szituációt. Pontosan tudta, a másik milyen jól szórakozhat rajta.

– Akkor pattanj ide! – paskolta meg az ágyat maga mellett Tsuzuku. Koichi kikerekedett szemekkel figyelte a mozdulatot, aztán remegő térdekkel felállt. Átgondolta cselekedetének helyességét. Ha Yui szobájában szállásolná el a srácot, a nővére reggel, mikor hazaér tuti frászt kapna, vendégszoba sztornó, mivel a szüleié mellett van. Bizonytalanul lépett a függönyökhöz és húzta be őket, majd az ajtóhoz ment, hogy lekapcsolja a villanyt. Évfolyamtársa közben felült, bőrdzsekijét az ágy végébe helyezte.

Koichi bizonytalanul nyelt egyet, ahogy Tsuzuku beljebb csúszott a falhoz, ő pedig elhelyezkedett a matracon. Magukra húzta a takarót, és hátat fordított a másiknak. Remegett, szíve hevesen dörömbölt, orrát megcsapta a fiú illata. Édeskés, mentolos, biztonságérzetet keltő. Utóbbit a hajánál érzett, apró babrálás rögvest elfújta. Próbált kérdő arckifejezést erőltetni magára, mielőtt megfordult volna.

– Mit csinálsz? – motyogta. Tsuzuku csak lágyan mosolygott. Úgy tűnt, sütkérezett a zavarában, ami csak még jobban megkavarta Koichit.

– Így most már látni foglak – felelte halkan a fiú, aztán szinte már hang nélkül tette hozzá: – Csak aludj.

Egy darabig feszengve állta Tsuzuku tekintetét, végül lehunyta a szemeit és szinte se perc alatt álomba merült. Pedig igazán küzdött ellene, félt, mégis mi fog történni, amíg ő pihen. Arra a döntésre jutott, miszerint alig egy napja ismerik egymást, így nagy valószínűséggel semmi. Aztán azon kívül, hogy Tsuzuku egy óra után átkarolta a derekát, más nem is nagyon esett meg. De erről ő persze semmit sem tudott.

Évfolyamtársa egyszerűen gyönyörűnek találta őt. A szemüveg lekerült, most az íróasztalon pihent, így a szemhéj, a szempillák sokkal jobban kivehetőek voltak. A keskeny ajkak lágyan elnyíltak egymástól. Ilyen békés, egyszerű látványt figyelni egy vitákkal teli délutánt követően igencsak üdítően hatott.

Tsuzukunak már csípte a szemeit a fáradtság, mégsem hunyta le őket. Örökké az emlékezetébe akarta vésni ezt a pillanatot. Úgy tűnt, a lehető legjobb helyre jött menedékért. Mert igen, határozottan elmenekült otthonról. Édesanyja aggódását megelőzvén, mielőtt felhívta volna Koichit, gyorsan dobott az asszonynak egy SMS-t, hollétét illetően. Egy barátjánál lesz.

Igen, határozottan nevezhette a kettősük viszonyát barátságnak. Bár a saját részéről ez már az első pillantástól fogva több lett. Ahogy a fiúra pillantott, úgy érezte, lényének egy darabja abban a minutumban a másiké lett. És ezt egy cseppet sem bánta. Még soha senki nem ébresztett benne ilyen vonzódást, ekkora vágyat. Az ártatlan tekintet, amely a szemüveg mögül vizslatta őt, a remegő hang, azok a lágynak tetsző, hullámos tincsek. Pár pillanatig azt hitte, álmodik. Ilyen szépség az univerzumban nem létezhet, a Földön meg pláne. És mégis, amikor felment aznap délután a tetőre, döntött. Szerette volna átélni azt a bizonyos, mindent elsöprő szerelmet. Koichi oldalán pedig mi sem tűnt egyszerűbbnek.

A rózsaszín haj ötlete hirtelen fogalmazódott meg benne. Egy epret próbált éppen felskiccelni füzetének margójára, amikor megjelent előtte a fiú. Azon variált, érdemes lenne e színt vinni a gyümölcs rajzába. Öntudatlanul is rávizionálta a dolgot Koichi fürtjeire. Élete egyik legjobb döntésének tűnt.

Azt hitte, hogy előző kapcsolatának csúfos vége után többé képtelen lesz ismét egy vele azonos neművel kezdeni. Megpróbált máshogy nézni az új osztályában lévő lányokra, de valójában sosem sikerült teljesen azonosulnia az erőltetett szereppel. Egy lány túl puha. Neki nem rájuk volt szüksége.

Óvatosan megmozdította a kezét, és még egy picivel közelebb húzta magához a másikat. Élvezte a testéből áradó langyos hőt, amely megmelengette mindig hűvös végtagjait. Pár pillanatra megfagyott benne a vér, amikor Koichi jobb keze, amely az arca előtt pihent, előrefelé mozdult, és leheletfinoman hozzáért Tsuzuku baljához. Bár amaz tudta, a fiú továbbra is alszik, azért vigyázva összekulcsolta ujjaikat, majd lassan ő is álomba merült.

Másnap reggel korán kelt. A függöny szélei mögül haloványan sütöttek befelé a Nap sugarai, narancsszín csíkot húzva a szobán keresztül. Repeső szívvel nyugtázta, hogy Koichi az éjszaka folyamán öntudatlanul is, de egészen hozzábújt, fejét a mellkasához közel pihentette, a fiú derekára helyezett kezével pedig szinte már-már ölelte a másikat. Szinte fájt, amiért így kellett itt hagynia őt.

Vigyázva csúszott hátra a falhoz, aztán a lehető leglassabban kerülte meg Koichit, és lépett le a padlóra. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, amikor a procedúra sikeresen, de legfőképp: feltűnésmentesen zárult. Felvette a dzsekijét, kisimította a gallért, aztán ellenőrizte, hogy a mobilja továbbra is a zsebében lapul e. Mikor meggyőződött róla, pillantása az íróasztalra esett. Azért mégsem léphet le szó nélkül!

Az óra mellett, amely fél hetet mutatott, sárga jegyzettömb állt, rajta feketeszín toll. Az asztal túlsó végén egy regény feküdt. A tökéletes helyzet egy tökéletes üzenethez. Mikor befejezte a fogalmazást, a nagymutató már tíz perccel odébb álldogált. Sietve tépte le az papírt, és lépett az ágyhoz, ahol áthajolt Koichin, majd iménti fekhelyére helyezte a cetlit. Minden klappolt.

Halkan az ajtóhoz settenkedett, lenyomta a kilincset, aztán igyekezett feltűnésmentesen leosonni a lépcsőn. Ami persze nem jött össze. Egy lánnyal találta szembe magát, aki a húszas évei elején járhatott, hullámos, fekete haja hosszú copfban omlott a vállára. Így, pár lépcsőfokkal felette állva is látta, hogy körülbelül egymagasak lehetnek, ami kissé zavarba hozta. A suliban a többség a százhatvan centis táborban rekedt. Az idegen kíváncsian pillantott fel rá, szemei fáradtan csillogtak, mégis rendíthetetlenül kémlelte őt.

– Hát te meg? – kérdezte végül, mire Tsuzuku zavartan köhintett egyet. Igencsak kínos helyzet alakult ki köztük, az egyszer biztos.

– Tsuzuku vagyok... – kezdte, de a lány közbevágott, és lelkes mosollyal kezdett csivitelni. Az iménti fáradtságnak nyoma sem volt. Nők.

– Szóval te vagy az! Mindenképpen beszélnünk kell, ez egyszer biztos! Koichi még alszik? Mert akkor időnk, mint a tenger. Egyáltalán, mit kerestél nála éjszaka? Gondolom, itt aludtál, nem? – hadarta, aztán hirtelen a fejéhez kapott. – El is felejtettem bemutatkozni! Szóval, Yui vagyok, Koichi nővére.

Tsuzuku fáradtan bólintott, és miközben agyát minduntalan érdektelen információkkal bombázták, engedelmesen követte Yuit a konyhába, ahol a lány hellyel kínálta.

– Sietek – mondta tömören a fiú, de Yui csak megrázta a fejét.

– Tudom, hogy vonzódsz hozzá. Pár napja ismeritek egymást, mégis nála alszol. Feltétlenül örülnék neki, ha beszélnél nekem egy kicsit erről a... dologról. Engem nem zavarna, ha egy pár lennétek. Már csak az a kérdés, pontosan mit is szeretnél tőle – fejtegette Yui, mire Tsuzuku mélyet sóhajtott. A testvéri aggodalom csak fogalomként volt jelen a szótárában, máshol nem nagyon találkozott vele. Úgy döntött, eloszlatja Yui kétségeit, vagy legalábbis, megpróbálkozik vele.

– Szeretem – bökte ki könnyedén, hangjából azonban sütöttek az érzelmek. – Azért töltöttem itt az estét, mert a szüleim délután közölték, hogy válni készülnek. Nem akartam a vitákat hallgatni, így idejöttem, ahhoz, akivel jól érzem magam – mondta. Talán ezzel meggyőzte a lányt, így felállt és az ajtóhoz sétált. – Köszönöm a vendéglátást! Kitalálok.

Azzal végig ment a folyosón, majd kilépett a bejárati ajtón. Odament a kapuhoz, és hálát adott az égnek, amiért belülről nyitható volt, így nem kellett visszamennie Yui segítségét kérni. Komótosan indult meg hazafelé, miközben megpróbált felkészülni arra, ami odahaza várja. Bár, végül is, erre sosem lehet igazán késznek lenni.

Koichi nyolc órakor ébredt meg. Mivel először nem találta maga mellett Tsuzukut, betudta az egészet egy rossz álomnak, csak aztán megcsapta őt a fiú az ágyneműbe ivódott illata, és felfedezte a cetlit is. Remegő kezekkel fogta meg, aztán hunyorogva olvasni kezdte. Semmi kedve nem volt felkelni a szemüvegéért.

Köszönök mindent! Mit szólnál holnap egy könyvesbolthoz? Háromkor a suli előtt. Tzk. U.i.: Édes vagy, amikor alszol. – Koichi vörös arccal olvasta az utolsó sort. Most már teljesen tisztában volt azzal, mit jelent a másik fiúnak, így a könyvesboltot afféle randimeghívásnak tudta be. Azonban készen áll e arra, hogy egy sráccal randizzon? Kötve hitte.