Páratlan Páros - 3. Hercegnőnek eperillat

 Pocsék hangulatban térek magamhoz, és nem csak azért, mert az a ronda, sárga plafon van továbbra is a fejem fölött, hanem mert még mindig meN-meN ágyában fekszem pucéran. Alig hiszem el, hogy volt képe engedni nekem, és miért nem jutott el alkoholtól ködös borsónyi agysejtjéig a barátnőjéről való tudat. Mert mindig nekem kell minden apró részletre figyelnem!

– Lefürödhetnél – kúszik be a látóterembe basszusgitárosunk, immáron teljes öltözékben, amelynek látható részei egy farmerból plusz valami túlméretezett fekete pulóverből állnak. Szerencsére minden zavaró tényezőt tökéletesen fed velük, így már nem érzek akkora kényszert a felképelésére.

– Büdös lennék? – teszem fel a kérdést, ahogy mélyen beleszippantok a levegőbe. Semmi. Pedig az ember egy idő után már elkezdi érezni a szagát, főleg koncertek után, éppen ezért értetlenül pillantok meN-meN-re.

– Olyan édeskés eperillatod van, mint valami csajnak – húzza fintorra az orrát, bennem pedig egy pillanatra megáll az ütő. Az egy dolog, hogy epres tusfürdőt használok, de csak azért, mert anya felcserélte a nagynéném tavalyi karácsonyi ajándékát az enyémmel. Semmi vész, állítólag a nagybátyám örült az arcszesznek, de akkor is!

Csak morgok valamit az orrom alatt válaszkép, aztán szállnék ki az ágyból, mikoris meggondolom magam. Nem fogok még egyszer meztelenül mutatkozni előtte, azt lesheti! Figyelmen kívül hagyva szórakozottan kíváncsi tekintetét, lehajolok az ágy mellé, és örömmel konstatálom, hogy kissé piszkos alsóm és az atlétám is oda lett lehajítva az este folyamán. Előbbit próbálom magamra ügyeskedni a takaró rejteke alatt, míg utóbbit egy villámgyors mozdulattal felveszem.

– Adj valami göncöt, meg mondd el, merre van a fürdő, ha annyira zavar az illatom – vetem neki oda, miközben kikászálódok az ágyból, majd vetek egy futó pillantást az éjjeliszekrényén lévő órára. Fél egy. És már rohadt éhes vagyok, de fix, hogy nem fogok nála kajálni.

A kezembe nyom egy pár fehér zoknit, vele szürke, tiszta bokszert, illetve egy fekete farmert és egy Mickey egeret ábrázoló pulóvert. Csak tudnám, miért vannak neki ilyen mesefigurás cuccai? Vagyis, persze, hogy nem akarom tudni, mivel nem vagyok én senkije, hogy kérdezősködjek ilyen dolgokról.

Elnavigál a fürdő felé, aztán otthagy, ő pedig megy ebédet főzni. Na, a nagy meN-meN ezek szerint rendelkezhet annyi szakácstudománnyal, hogy a konyhát talán nem robbantja fel. Mindenesetre remélem, nem egyszerre végzünk, így megúszhatom a közös étkezést.

Villámgyorsan ledobálom magamról a ruháimat, aztán beállok a zuhany alá. Egyféle tusfürdő van ott, többet nem látok, illetve még egy adag sampon, amelyre most nincs szükségem. Sietve megmosom a felsőtestemet, viszont amikor rátérnék a combomra, valami fura, ragacsos anyagba ütközik a kezem. Nagyot nyelek, majd lepillantok, és megpróbálom nem elüvölteni magam. Ilyen egyszerűen nem létezik!

A dühtől remegve sikálom le magamról a rettenetet, aztán kilépve a zuhanykabinból, magamra kapom a kölcsönvett ruhaneműket. Aprót rándul a szám sarka, amikor összezárom a lábaimat, és a bokszer elkezd lefelé vándorolni a csípőimről. Mégis hány számmal nagyobb darabokat hordhat nálam ez az állat? Lötyög rajtam a farmer, a kézfejeimet elnyeli a pulóver, ráadásul a fél vállam is kint van, a zokni pedig a térdemig felér.

A világ legsötétebb nézésével az arcomon lépek ki a fürdőből, és keresem meg szenvedéseim okozóját, aki miatt ennek tetejébe még kissé sántítok is. Fogalmam sincs, mit művelt velem az este, de, hogy a stúdió passzív szerepet betöltő tagjai, hogy a bánatban bírják ezt elviselni havi, heti, vagy akár napi rendszerességgel, az örök rejtély marad számomra.

– Meg ne szólalj, vagy pofán csaplak – meredek a konyhaajtóból az időközben megtalált meN-meN-re, aki rezzenéstelen arccal néz rám, bár tudom, hogy a szeme környékén rángatódzó arcizmok a nevetését hivatottak elfojtani. Mennyire festhetek hülyén a gönceiben? Mondjuk, úgy egy tízes skálán, tizenegy, tizenkettő?

– Erre igazán semmi szükség – kezdi, de gyomrom éktelen korgása tüstént félbeszakítja. Már tudom, mi következik, így csak a fogamat szívom, amikor felteszi a kérdést. – Ebédet? – Ezt most, hogy a bánatba utasítsam vissza, amikor láthatólag dupla adagot készített? Csak nem lehetek akkora bunkó, mint amekkora általában vagyok. Márpedig, pontosan ezt tervezem.

– Bocs, de majd osztozol rajta a barátnőddel, én léptem. A ruháidat majd hétfőn beviszem a stúdióba – hadarom, azzal villámléptekkel megyek be a hálóba, és kotrom össze a cuccaimat. Természetesen az agyalágyultja jön utánam, aztán fejcsóválva megtámasztja magát az ajtóban. Mintha helytelenítené, hogy haza akarok menni. Márpedig kéremszépen, attól még, hogy egyszer lefeküdtünk, nem lesz itt semmiféle ismétlés, egyrészt azért, mert így is pokolian fájok altájon, másrészt semmi kedvem sincs fizikai kontaktust létesíteni egy másik férfival, harmadrészt pedig barátnője van. Szerintem ezek éppen elég nyomós indokok ahhoz, hogy miért lesz nekem a legjobb otthon kipihenni ezt a szörnyű esetet.

– Sajnálom – szólal meg, amikor elindulok kifelé, és találkozik a tekintetünk. Mert emiatt az este miatt csak úgy bocsánatot lehet kérni, mi? Olyan dolgot tettünk, amit normális, hetero férfiak sosem, főleg nem azok, akiknek barátnőjük van.

– Csak nyugodtan. Nehogy véletlenül a barátnőd fülébe jusson – szúrok oda, aztán megindulok az előszobán át a kijárat felé, és rutinmozdulattal fordítom el a kulcsot. Ugyanúgy működik, akárcsak otthon, szóval semmi probléma nincs azzal, hogy a távozásom nem sikerül elég hatásosra. Mert bizony maradandó nyomokat okozok vele meN-meN piciny lelkében.

– Úgyse mered – röhög utánam, mire megfordulok, és hitetlen tekintetével találom szembe magam. Gúnyosan mosolyogva vonok vállat, majd becsapom magam után az ajtót. Higgyen, amit akar, előbb-utóbb úgyis a nő fülébe fog jutni, hogy megcsalta. Az már részletkérdés, miszerint egy másik pasival, de szerintem úgysem ez a tény lesz a mérvadó a dologban.

Meg különben is, ha szakítanak, már nem lesz annyira feltűnő a szingliségem. Na, nem mintha kárörvendenék egy ilyen ,,katasztrófa" végbemenetele után, sőt, csak legalább a többiek felváltva akarnának ránk barátnőket meg randikat tukmálni, és nem ömlesztenék rám az összes ilyen lehetőséget. Ó, hogy Kana még mekkorát fog kapni ezért!

Az utcán sétálva kotrom elő a mobilomat a tegnap esti, átizzadt pulóverem zsebéből, majd tárcsázom drága gitárosunk számát. A ajkaimat harapdálva várom, mikor veszi fel, majd hosszú másodpercek után vidáman csivitel bele a készülékbe. Ez komolyan ennyire idióta, vagy még nem fogta fel, hogy velem beszél?

– Halló, tessék? Hayato, hát te vagy az! Hogy sikerült a randitok? – lelkendezik, mire döbbenten elsápadok. Kana átkozottul jól színészkedik, akár egy doramába is elmehetett volna, talán a Codomo Dragon, meg az én lelkivilágom is jobban járt volna nélküle.

– Ki nem fogod találni! – kezdek bele tetettet lelkesedéssel, mire izgatottan szuszog a készülékbe. – A húgod drága el sem jött – fejezem be szemrehányó hangon, szavaim szúrnak, akár a mérgezett tüskék, éppen ezért nem lepődök meg Kana kínos szisszenésén.

– Sajnálom Hayato, nekem egy szóval sem említette, hogy bármi más dolga lenne estére, sőt, lelkesedett is a dologért – magyarázza, nekem pedig elborítja az agyamat a lehető legfehérebb köd, ami ezen az univerzumon létezhet. Egyrészt, ha Hanabi nem lenne nőből, lekevernék neki egy akkorát, hogy egy életre megmaradna a nyoma, másrészt pedig valami furcsa egybeesés során felvillan az agyamban egy kép az előző estéről. Az emberek az utcán méterekről elkerülnek, mintha valami időzített bomba lennék, úgy vibrálok.

– Rendben Kana, azt hiszem, én most leteszem – préselem ki a fogaim között, aztán így is teszek. A lehető leggyorsabban szedve a lépteimet érek haza, útközben elhaladva a rámenes mellett, amire vetek egy gyilkos pillantást, csak a rend kedvéért.

Feltrappolok a lépcsőházban, miután a lent lévő olajfékes ajtó majdnem orrba vág, kinyitom a lakás ajtaját, és nem törődve a többi lakóval, hangos csattanással bevágom azt. Kezdem remélni, hogy meN-meN nem emlékszik részletekre az estéből, már persze azon kívül, hogyan kezdődött köztünk ez a... dolog. Mert ami az imént visszajátszódott bennem, az az én szemszögemből nézve, nem sok jót sejtet.

Az még hagyján, hogy passzív voltam, meg nyunyóka, mert meN-meN-en és rajtam kívül más úgyse tudja meg. Viszont az a tény nem elhanyagolható, milyen éhes szemekkel simított végig a belső combomon, én pedig képes voltam azt suttogni neki, hogy örökké az övé leszek. Az biztos, részegen nem vagyok normális.

Mert egy ember még akkor sem mond ilyeneket, ha úgy érzi, élete szerelmével hozta össze a sors, pláne nem az első alkalommal. Márpedig meN nem az életem szerelme, sőt! Ő a bandatársam, az egyik haverom, akivel köztünk barátságnál több sosem lehet. Most aggódhatok azon, emlékszik e rá, amikor tudom, hogy előbb-utóbb neki is eszébe jut, akkor pedig vége az én igencsak rövid életemnek, mert vagy ő, vagy a barátnője által fogok hősi halált halni. 

Páratlan Páros - 2. A szakéhercegnő

Reggel – mit is reggel, már lassan dél van – Kana telefonhívására ébredek, miszerint ne feledkezzek meg a ma esti randevúmról a húgával. Pedig, ha nem szól, tuti este jut eszembe, akkor meg már ugye késő bánat, a franc se fog rohanvást készülődni kezdeni. Csak az a baj, hogy gitárosunk túl jól ismer.

– Fél nyolckor legyél a rámenes bejáratánál, oké? Hanabi ott fog rád várni – hadarja, azzal lecsapja mobilt. Remélem, nem kell egy-két óránál többet szánnom a lányra. Már így is legszívesebben áttekerném az időt, hogy mihamarabb túllegyek rajta.

Fél nyolcig még rengeteg az idő, éppen ezért ráérősen melegítek valami mirelit ebédet, mosogatok, aztán kapcsolgatok a tévécsatornák között, miközben rettegve pislantok párat a különböző helyiségekben lévő órák számlapjaira. Először fél egy, aztán kettő, végül pedig öt rajzolódik ki. Gyorsan repülnek a percek, talán túlságosan is.

Nem tesz nekem jót a monotonitás, mivel a többi stúdiós naphoz képest úgy érződik, mintha semmi termékeny dolgot nem tennék. Hiányzik a produktivitás édes érzete, amely az új kiadványnál éri el csúcspontját, és babérjai pedig a turnék, melyeket aztán hónapokig aratunk. Jelenleg úgy érzem, nincs jobb a zenész munkánál, pedig megvannak a maga nehézségei.

Épp a kanapén ülök, kezemben a távirányító, a képernyőn meg valamiféle AKB48-s műsor megy, egyike azoknak, amelyeknek számomra alig van értelme. Persze, szép lányok, és valamilyen szinten aranyos a béna angolkiejtésük, de egy idő után már irritálóvá válik a nemlétező nyelvtudásuk. Hiába, a televíziózás már csak ilyen. Nekünk is vannak megkötéseink, meg kisebb szerepléseink, viszont azok mindig remek, családias hangulatban telnek.

Az óra fél hetet mutat, mire sóhajtva lekapcsolom a készüléket, és a szobámba indulok, ahol összekotrok a szekrényemből pár ruhát. Egyszerű, ajtós szekrény, az alján pár zoknis fiókkal, könnyedén igazodok el benne. Tiszta alsóval, farmerrel és pólóval a kezemben lépek be a fürdőbe, ahol ráérősen letusolok, így negyed nyolckor lépek ki a lakásom ajtaján.

Viszonylag közel lakok a rámeneshez, ezért aztán pontban félkor már előtte toporgok, és minden idegszálammal Hanabi világosbarna tincseit keresem, ám sehol sem látom. Kezdjük ott, hogy minél többet késik, annál később érek haza, ezt tetézve pedig még marha hideg is van, lévén tél elején járunk. Ha nyolcig nem jelenik meg, én ezer százalék, hogy bemegyek.

És mit adnak a kamik, mikor megnézem a telefonom óráját, nyolcat mutat, SMS pedig még véletlenül sem érkezett, sem Kanától, sem Hanabitól. Belököm az ajtót, elmotyogok egy gyors köszönést, aztán leülök az egyetlen szabad, kétszemélyes asztalhoz. A pincér sürög-forog párat, aztán már mellém is varázsolja magát, én pedig rendelek egy ráment.

Ennyit a randimról, amelyhez úgysem fűztem túl sok reményt, ezért egy pohár szakét is említek a férfinak, aki a következő másodpercben már a pultnál köt ki. Vagy most kezdte a műszakot, vagy már nagyon szeretne szabadulni. Mindkettőt teljes mértékben képes vagyok átérezni, éppen ezért megeresztek felé egy halovány mosolyt, amikor közel tíz perccel később kihozza a rendelésemet. Fáradtan pislog rám pár másodpercig, aztán ismét eltűnik.

Ekkor nyílik az ajtó, és teli szájjal vetek oda egy futó pillantást, ám mégis fennakad a tekintetem a jövevényen. Természetesen, nem Hanabi az, nem is számítottam rá, mint ahogy meN-meN-re sem, aki jókedvűen tekint körbe, aztán tekintete megállapodik rajtam. Átszlalomozik az asztalok között, majd végül kiköt velem szemben, ráadásul még közben a pincérnek is sikerül benyögnie, hogy kér még két szakét az asztalunkhoz.

– Máris itt hagyott a csaj? – vigyorog rám, én pedig egy szemforgatás kíséretében folytom magamba az ingert, hogy a nyilvánosság előtt tarkón csapjam. Egy pár, illetve egy kupacnyi tinédzser van rajtunk kívül az üzletben, de sem a közeli iskolák, sem pedig a munkahelyek heti témájává nem akarok válni. Pláne azért, mert a kiadó páros lábbal rúgna ki minket.

– Mondok neked jobbat: el se jött – vonom fel a szemöldökömet, és letéve az evőpálcikákat, meghúzom a szakét. Az alkohol kellemesen csípi a torkomat, kissé mintha fejbe is kólintana, de egyelőre csak finoman, akárcsak a meleg, nyári szellő. Remélem nem fogok túlságosan lerészegedni, főleg nem meN-meN előtt.

Ő persze szórakozottan figyel, lötyögteti a saját adagját a pohárban, végül egy hajtásra kiissza az egészet. Ahogy az ember várná tőle, szinte immúnis az alkoholra, az én valószínűleg kissé már ködös tekintetem élénk, józan szempárral találja magát szemben. Legalább ne ő lenne itt, és ne most! Ráadásul milyen szerényen tolja felém a második poharat, képtelen vagyok nem elfogadni tőle.

Az szaké ismét végigmarja a torkomat, én pedig beszélni kezdek valami egyszerű semmiségről, amely ugyanúgy lehetne a macskák vagy a borzok párzási szokásai is, mivel a szavak csak úgy felbuggyannak a torkomon. Fogalmam sincs, milyen dolgokat sikerül megosztanom meN-meN-nel, de remélem semmi magánéletjellegű információ nem szivárog ki tőlem. Ő iszogat tovább, megértően bólogat, néha-néha közbeszól, felnevet, bár az én agyamig továbbra sem jut el monológom témája.

Körülbelül tizenegykor teljesen részegen kapaszkodom meN-meN karjára, aki fizetés után – vajon melyikünk fizethetett? – támogat ki a rámenestől, és elindul velem valamerre az utcán. Na, remek, fogalmam sincs merre visz, ezért megerőltetem az agyamat, majd próbálom közvetíteni a számnak, hogy azt mondhassam, amit akarok, bár ez korántsem sikerül olyan fényesen.

– Nem raboljuk el a királykisasszonyt – célzok magamra nem túl férfiasan, mire elröhögi magát. Márpedig engem senki sem röhöghet ki! – Majd jön a hercegem, és megment tőled egy lágy csókkal, meglátod! – húzom fel az orromat, aztán fordulnék el, de majd' elesek a saját lábamban, ezért meN-meN tart meg. Na már most, igencsak furcsa és zavarba ejtő pózt sikerült felvennünk az út közepén, még szerencse, hogy már nem jár erre senki. Mint mikor a bálon a herceg a derekánál fogva megdönti a hercegnőt, vészesen közel hajol hozzá, hogy meg tudja csókolni. És innentől fogva pedig a hercegnőnek totális képszakadás lép életbe.

Komolyan mondom, mihelyst nem fáj ennyire a fejem meg a derekam, felhívom Kanát, és megérdeklődöm, hogy szabad e tudnom, merre járt a kedves húga tegnap este. Pocsék érzés a másnaposság, az egyszer biztos, meg még a derekam is... Vagyis. Mégis a pokol melyik bugyráért fáj nekem ott is? Tudtommal, az alkohol nincs hatással arra a területre, szóval itt valami nagyon nem stimmel.

Kinyitom a szemeimet, majd összeráncolom a homlokom. Ez a fal rohadtul nem fehér, mint otthon, hanem az az undorító napságra, amitől az embernek instant hányingere támad. Mégis hol a francban lehetek, és a legfontosabb kérdés: miért vagyok meztelen?

Pislogok párat, hátha az egész csak egy szörnyű, borzalmas rémálom, melyből egyelőre még nem sikerült felébrednem, de semmi. Ekkor jut el a tudatomig, hogy bizony valaki fekszik mellettem, ami még jobban megrémít. Te jó ég, ha megfektettem Hanabit, Kana ki fog nyírni! Vagyis, várjunk csak egy percet, hiszen a csaj el sem jött tegnap este. Viszont volt ott velem valaki, és ha az, akire gondolok, akkor megvan a derékfájásom oka, akit záros határidőn belül ki fogok iktatni az élők sorából.

Óvatosan fordítom oldalra a fejemet, miközben próbálok elfeledkezni arról, mennyire sajog, és ott van. Hát, ezt nem hiszem el! meN-meN fekszik mellettem, a maga teljes életnagyságában, deréktól felfelé kitakarva, de azért pont látszik, hogy rajta sincsen alsónadrág. Lefeküdtem a basszusgitárosunkkal, aki orvul elcsábított, amíg részeg voltam. Ez megérdemel egy üvöltést, és még hálás lehet, amiért nem jelentem fel erőszakért.

– Mégis mi a jó édes francot képzelsz te magadról? – ripakodok rá, aztán amíg félálomban pislog rám, a biztonság kedvéért lekeverek egy pofont, hátha attól megébred. Hatott és csattant is, ő pedig szikrázó szemekkel ül fel.

– Mit ütögetsz reggel negyed nyolckor, te barom?! – ordít vissza, mire felfújom magam, és rámászva csépelni kezdem, ahol csak érem. Persze, nem túl erősen, de mégis fájdalmasan, nehogy a kiadó elővegyen testi sértésért.

– Megrontottál, nem elég indok ez neked? Ha a többiek rájönnek, hogy lefeküdtem egy pasival, ráadásul én voltam alul, Hayato-shi lesz a kiadó legnagyobb nyunyókája, eljutott ez addig a csöppnyi agyadig? – ecsetelem hisztérikusan a probléma forrását, mire ő egy laza mozdulattal letaszít magáról, szerencsére az ágy másik végére, és nem a földre. Még csak az kéne!

– Úgy beszélsz, mintha felcsináltalak volna, nyugodj már le! Meg különben is, te hisztiztél, amiért meleged volt, és hiába nyitottam ablakot, volt képed az ölembe ülve levenni a pólódat. Felhívás a keringőre, vagy mifene – kalandozik el morcosan a tegnap este élményei között, mire legszívesebben képen törölném.

– Mit fantáziálgatsz rólam az orrom előtt? – rivallok rá, mire legyintve rám mutat. Való igaz, még mindig pucéran feszítek előtte, kvázi széttárt lábakkal, amelyeket gyorsan össze is zárok, mert már így is elég kínos a helyzetem, nem kéne még fokozni.

– Nem kell ehhez fantázia – utal önnön meztelenségemre, és az iménti kitárulkozásomra. Bár már láttuk egymást így, puszta véletlenek sorozatának köszönhetően nem is egyszer, azért ez mégis más, sokkal zavarba ejtőbb, intimebb. Mégis mibe kevertük magunkat?

Mármint, én képes voltam lefeküdni részegen egy férfival, amely cselekedetem igencsak megkérdőjelezi nemi identitásomat, ez pedig önmagában is hatalmas probléma, no, meg persze meN-meN-ét is, de neki még ott van a barátnője is, aki, ha ezt megtudja, tuti kicsapja a hisztit. Azaz, várjunk csak egy percet. Itt valami nem stimmel, az egyszer holtbiztos!

– Neked barátnőd van, te poligám köcsög! – csapok hitetlenkedve a homlokomra, aztán nemes egyszerűséggel elájulok.

Páratlan Páros - 1. Szinglimóka, nem jó móka

 Midori szép lány. Hosszú, szőke – természetesen, festett - haja van, keskeny szája, mogyoróbarna szemei, melyeket felülről ívelt szemöldökök kereteznek. Semmi extra, pont illik is Yuméhez, talán jobban is, mint anno Erika. Olyan büszkén feszít az oldalán, mintha csak az apja lenne, aki gyönyörű lányát mutatja be a család vendégeinek – jelen esetben a bandának, azaz nekünk.

Kedvesen bájcsevegünk vele még pár óráig, csakhogy érezze, hogy elfogadtuk, mint gitárosunk új barátnőjét, aztán hazamegy, mert a nővérét várja vacsorára, és még főznie kell. Kötelező körök letudva, Yume boldogabb, mint valaha, én pedig szépen lassan rádöbbenek, hogy rajtam kívül mindenki párkapcsolatban élő, felelősségteljes ember lett. Na, szép!

Persze az az idióta meN-meN körülbelül velem egyszerre fogja fel a helyzetet, miután a többiekkel jól kitárgyalták a bevált randihelyszíneket, és mindentudó vigyorral átkarolja a vállam. Tudom, mi fog következni, így rezignáltan visszamosolygok rá, körülbelül úgy, mint akinek a fogát húzzák.

– Hát, Hayato barátunk úgy tűnik szűzlányként végzi be pályafutását – öklöz a mellkasomba finoman, mégis férfias határozottsággal, ami fáj, mint az a megveszekedett, de muszáj tűrni, mielőtt még én leszek a banda nyunyókája. Nálunk, a Royzzal és a Kiryuval ellentétben senki sem viselte ezt a szerepet, és előreláthatólag nem is fogja. Mire Hiyori kikecmergett a szőke, copfos, combvillantós kislány szerepéből, addigra már bőven harminc felett járt, és kevésbé vonzó benyomást keltett, mint anno, az androgün korszakban, smink nélkül.

– Szűzként már biztos nem, meg lányként se nagyon – kapom el a csuklóját, mire széles vigyorral nyugtázza, hogy humorom a régi, bár én most tényleg nem viccelek. Fájdalmas dolog ráébredni arra, miszerint még a meN-féle reménytelen eseteknek is komoly barátnőjük van.

Yume és Kana heves sugdolózásba kezdenek, sűrűn felém pillantgatva, miközben drága basszerosunk átcsapódik Chamuhoz, hogy átbeszéljék a ritmusszekció ügyesbajos dolgait. Vajon a mi kis ártatlan, édes Yuménk is vesztesnek fog tartani, amiért ő is talált magának barátnőt, és azt beszéli meg a másik gitárossal, hogyan tálalhatná ezt nekem? Ó, mindjárt megmondom neki, hogyan, csak emelje rám azokat a kerek szemecskéit!

Úgy tűnik, dűlőre jutott Kanával, úgy néz, mint kisgyerek a játékbolt kirakatában a legdrágább plüssmackót, ami a gyártók rafináltságának hála csak puhának tűnik, valójában meg pár hét után hullani kezd a szőre. Néha valóban így érzem magam a rajongók előtt. Tökéletesnek látnak, néhány apróbb hibával, holott ezek valójában óriásira képesek dagadni, akár egy perc leforgása alatt.

– Hayato-shi, neked barátnő kell! – fogja meg a vállaimat Yume, arcán komoly kifejezés jelenik meg, aminek láttán nehéz megállnom, hogy ne mosolyodjak el. Na, mekkora nagy észlény, rájött arra, amire én már körülbelül akkor, amikor először Chamu, majd Kana állapodott meg – ez valamikor két-három éve történhetett.

– Ezért randizni fogsz Kana húgával – jelenti ki ellentmondást nemtűrő hangon, mire megszűnik létezni a világ. Az kizárt, hogy köztem és Hanabi között bármi történjen, ez egyszer biztos, a karrieremet teszem rá. Rendes lány, el tudok vele beszélgetni, viszont sosem voltam képes nőként nézni rá. Ami, ha kiderülne, Kana itt helyben nyúzna meg, és feszítené ki a bőrömet a próbaterem falára.

– Holnap koraeste tökéletesen ráér, szóval semmi para, Hayato, menni fog, mint a karikacsapás – áll mellém Kana, mire úgy érzem, hogy ezúttal nem csak az egész világ esküdött össze ellenem, hanem még azok a távoli, felfedezetlen univerzumok is, amelyeket mihelyst megtalálnak a tudósok, remélem abban a minutumban el is pusztítanak.

– Hogyne, picim, édesanyátok is jó egészségnek örvend? – csapok a vállára, cseppet sem finoman, mire fájdalmasan megrándul, és kínos nevetéssel körítve próbálja figyelmen kívül hagyni Yume csillogó szemeit és Chamuék szórakozott pillantásait.

– Kitűnően van, köszönöm a kérdést – vág vissza Kana. Sejtelmes mosollyal ajkaimon vonok vállat. Elviszem randira a húgát, ez nem kérdés, hiszen barátok vagyunk, ennyit igazán megtehetek érte, de van egy olyan érzésem, hogy többre sajna nem leszek képes. Sajnálkozom pár percet, bocsánatot kérek, mire a védelmező bátyó feloldoz, én pedig kereshetek magamnak egy határozott szépséget. Mi sem egyszerűbb, ugye?

Még egy darabig elszórakozunk a próbateremben, és folytatjuk a múltkori alkalommal elkezdett szám összerakását. Jó lesz ez, jó lesz, csak a szöveg még korántsem tökéletes, így törökülésben helyet foglalok a földön, és kiradírozom az utolsó pár kanjit. Majd otthon megpróbálom befejezni, hiszen ott csap általában nyakon az ihlet.

Elbúcsúzunk egymástól, aztán ki-ki a maga útján, én például kocsiba szállok, és a piros lámpák fényében bámulom az éjszakai várost. A műszerfal órájára pillantok, ahol a vörös csíkok szerint negyed tíz felé jár az idő. Hatalmas sóhajjal nyomok a gázpedálra, ahogy zöldre vált a lámpa. Legszívesebben rádiót kapcsolnék, mivel mindig is így teszek, azonban most másra vágyom. Megnyomok pár gombot a következő kereszteződés előtt, mire felcsendül a The 3rd Birthday-től az I am. Ha bárki tudna erről a stúdióban, magasról verném a Royzból Koudait az év nyunyókája versenyben, most viszont egyedül vagyok.

L hangja betölti a járművet, az utolsó akkord végszavára pedig sikeresen leparkolok a társasház előtt. Majdhogynem az összes külföldi rajongó azt hiszi rólunk, olyan menő apartmanokban élünk, mint a New York-i sztárocskák, holott ennél sokkal kevesebbről van szó. Persze, az olyan nagy nevek meg régi motorosok, mint Sugizo vagy Miyavi bármit megengedhetnek maguknak, de még ők sem élnek a tengerparton egy luxusvillában.

Ennek ellenére tökéletesen megelégszem a második emeleti kis lakásommal, mert minden alapszükségletemet kielégíti. Van áram, fűtés, melegvíz és vastag falak, mielőtt a szomszédok lincselésbe kezdenének a kései neszezésem – avagy hatalmas hangerővel való éneklésem – végett.

Felsétálok a tiszta lépcsőházban az ajtómig, csörgök picit a kulcscsomómmal, mely csöppet visszhangzik a csendes térben, ennek ellenére ráérősen forgatom, és lépek be. Halkan elmotyogok egy megérkeztem-t, afféle rutin részeként, amely még a szülői házban ragadt rám. Senki sem felel, amiért általában megkönnyebbült arckifejezéssel rogyok le a kanapéra. Viszont most elöntik az agyamat Yume szavai.

– Hayato-shi, neked barátnő kell! – motyogom magam elé, ahogy összekulcsolt kezekkel könyökölök térdeimre. Persze, randim lesz Kana húgával, melyhez nem fűzök túl nagy reményeket, viszont mégis megmozdul bennem valami.

Elsétálok az ágyamig. Kétszobás lakás, fürdővel, konyhával, ebből az egyik szoba az enyém, a másik, melyre a bejárat nyílik pedig afféle nappaliként funkcionál. Előkotrom a takaró alól az alvós bokszerem, és a fürdő felé veszem az irányt. Vetek egy pillantást a tükörképemre. A mostani állapotomban egy nőnek sem kelteném fel az érdeklődését, ráadásul nem is a smink hiányával van a baj.

Sorban vetem le ruháimat, miközben rendületlenül figyelem magamat a zuhanykabin üvegfalának tükröződésében, és a The 3rd Birthday-dalt dúdolom. Ahogy belépek és magamra zárom a kabint, apró rést hagyva csupán a gőz végett, a kósza hangjegyek mellé varázsolom a szöveget. Még engem is meglep, hogy a nálamnál sokkal mélyebb hangra írt dallam mennyire szépen szólal meg.

Ilyen érzelgős jelentet sem produkáltam még egy kollégám előtt sem, de most kivételesen magas ívből letojom. A kiadó legélesebb nyelvvel rendelkező egyéneként, akinek beszólásait általában hangos taps és fütty kíséri, itthon egyedül azt tehetek, amit akarok. Akár még yaoi mangát is olvashatnék, senki sem látná, senki sem tudná. Na, nem mintha különösebben érdekelne, ahogy két pasi csinálja egymással, félreértés ne essék.

Mennyire sekélyesek az emberek. Bármit látnak a színpadon, vagy a munkahelyen, azt vakon elhiszik, így az imidzsünkhöz nem illő dolgokat megtartjuk otthonra. Persze, munkahelyiek alatt főként a staffosokat értem, a srácokkal sokkal szorosabb a kapcsolatunk, főleg, hogy turnék alatt kvázi egymás arcába lihegünk. Mondom én, aki mindig az egyágyas lyukban élvezkedhet az esetek többségében, de néha még így is tennék egy szájzárt meN-meN-re, megvonnám Yumét hőn szeretett teafiltereitől, Kanát a kávétól, Chamut pedig egyszerűen lecsapnám.

Ezekkel a gondolatokkal törölközöm meg, veszem magamra a bokszeremet, hogy aztán előrángatva a nadrágzsebembe gyűrt dalszöveget, írjak egy dalt a felszínes társadalomról. Éjfélkor végzek, és úgy dőlök le az ágyamba, hogy totálisan megfeledkezek a holnap estéről. 

Love fixed by Love - Epilógus a jelenből

Koudai döbbenten nézte, ahogy Koichi elrévedő mosollyal fejezte be a történetet. Nem, nem a másik arckifejezése lepte meg ennyire, hanem a tökéletesnél is tökéletesebb tanács, amelyet ebben az elmúlt egy órában kapott kézhez.

– Köszönöm! Nagyon köszönöm! – motyogta, teljesen elvarázsolódva, aztán mielőtt még nekiállt volna a szobájába rohanva készülődni, feltett egy kérdést. – Komolyan felső-közép óta együtt vagytok?

Koichi mosolyogva bólintott, majd egy laza kézmozdulattal Koudai szobája felé bökött. A férfi vette a lapot, futva indult meg, és szinte bele szállt a ruhásszekrénybe. Magára kapott egy koptatott farmert, egy fekete atlétatrikót és kisebb hezitálás után egy vékony farmerdzsekit is.

Ezután a fürdőbe száguldott, miközben belesett a konyhába, megköszönni Koichinak a mosogatást, és a kezébe vette a korrektort. Rémesen néztek ki a szeme alatti karikák, de más sminkes holmija néhány rúzson és egy szempillaspirálon kívül nem akadt. Még az utóbbiból gyorsan feldobott magára egy keveset, aztán útra készen állt meg Koichi előtt.

– Jó vagyok így? – hadarta izgatottan, mire barátja nevetve bólintott. – Akkor mentem, vagyis... Te nem jössz? – hebegte, mire Koichi legyintett.

– A kulcsot majd ledobom Tomoya postaládájába. Menj csak! – nevette el magát, mire Koudai mindent még egyszer jó alaposan megköszönt, és megígérte, hogy majd Tsuzukut is felhívja, ha lesz rá ideje. Szó szerint kiviharzott a házából, és meg sem állt Tomoyáéig.

Ott aztán kétségbeesetten pásztázta a kapucsengőt. Te jó ég, mennyire elhamarkodottan döntött! Elvégre, Tsuzuku és Koichi kamaszok voltak, amikor járni kezdtek, és egy szerelmes tinédzser könnyebben megbocsát, mint egy sértett felnőtt. Már szinte teljesen elpárolgott a magabiztossága, amikor SMS-e érkezett.

Csak ügyesen, D! Koichi

Elnevette magát, aztán minden mindegy alapon, megnyomta a csengőt. Pár másodpercen belül meghallotta a motoszkálást bentről, és vett egy mély levegőt. Nem hagyhatta cserben a bátorsága. Ha Koichi képes volt rá anno, akkor neki is menni fog.

– Szia – nézett komolyan Tomoya szemeibe, aki felvont szemöldökkel pásztázta végig őt, de nem szólalt meg, így továbbra is bámulták egymást. Egyikük sem mozdult semerre, végül Koudai törte meg a kínos csendet. – Zavarok?

– Nem – vágta rá kisebb hezitálás után a másik férfi, és félreállt az ajtóból, hogy beengedje őt. – Miért jöttél? – kérdezte, amikor Koudai elsétált mellette. Amaz most vagy soha alapon, belekezdett, miközben minden porcikája remegett az idegességtől.

– Bocsánatot kérni valakitől, aki sokat jelent nekem – mondta, mire Tomoya hitetlenkedve felnevetett. Koudai kezdte magát kellemetlenül érezni, de nem adta fel. Hogyan tehette volna? Koichi pumpálta belé a motivációt, a végeláthatatlan türelemmel együtt, és ott volt még a hit is, melyet Tomoyával való kapcsolatába vetett.

– Ha sokat jelentenék, akkor nem rendeztél volna le annyival – szúrt oda keserűen a férfi, mire Koudai megrázta a fejét. De hisz' annyira bánta már az egészet! Miért nem tudta egyszerűen visszatekerni az időt? Akkor a pokol magjáig csókolta volna a másikat, minden érzését belesűrítve ajkaik érintkezésébe.

– Tomoya, nagyon sajnálom, amiért megbántottalak, egyszerűen csak nem tudtam hogyan lereagálni a dolgokat. Annyira... Hozzászoktam már a társaságodhoz, hogy a vallomásodat egyszerűen nem tudtam hová tenni. Megleptél! – fakadt ki Koudai, és a végén ő döbbent meg a legjobban, amiért az arcáról csorogni kezdtek a könnyek. Oda a sminkjének és az életének is. Szánalomból még senkit sem fogadtak vissza teljes értékűen, ráadásul abszolút nem ez volt a célja. Olyan erős és céltudatos akart lenni, mint Koichi, ehelyett gyengén sírdogált.

– Értem – felelte hűvösen a férfi. – Ennyi? – kérdezte, mire Koudai hevesen megrázta a fejét. Akkor is be akarta fejezni, amit már elkezdett, ha már nem számított. Végül is, egy csomag zsebkendővel több vagy kevesebb, kit érdekelt? Őt már nem nagyon.

– Nem – suttogta. – Szeretlek – fúrta bele könnyes tekintetét Tomoya szemeibe.

A levegő egy pillanatra úgy tűnt, megfagyott körülöttük, a szavait hosszas csend követte, csakis a saját szipogását hallotta, miközben arra gondolt, mennyire megvetendően festhetett. Ezzel pedig nem nyerhetett semmit, így végül határozottabban ismételte meg.

– Szeretlek, és szeretni is foglak. De nem barátként. – Hangja erőteljesen csengett, ahogy ismét elkapta Tomoya tekintetét. A dobos gondolkodott, ő pedig várt. Aztán nem bírta tovább a feszültséget, sarkon fordult és futni kezdett, vissza, amerről jött. Nem érdekelte, hogy egy idő után hallotta maga mögül Tomoya lihegését is, amint próbálta utolérni. Menekült a hibái elől, el, egy új életbe. Mert ezek után bármennyire is szerette az együttest, képtelen lett volna így folytatni.

Három utcával odébb viszont már nem bírta tovább szusszal, kifulladva állt meg, hevesen kapkodott levegő után, amikor Tomoya utolérte, és hátulról átkarolta őt. Nem bírt megfordulni, testét elöntötte a melegség, ahogy a dobos a vállába temette a fejét. Érezte, amint a nyakába szuszog.

– Bolond vagy – motyogta végül, mire Koudai összeszedve minden erejét, megfordult, és mélyen a szemébe nézett. Azonban mielőtt bármit is kiolvashatott volna belőle, Tomoya megcsókolta. Elfeledkezett arról, hogy a nyílt utcán álltak, hogy emberek sétáltak körülöttük, hallotta a megvető krákogásukat, de senki sem szakította el őket. Később ezt azzal magyarázta, hogy megint lánynak nézték, viszont a csók pillanatában minden érzékszervét Tomoya töltötte ki.

Pár perc után ajkaik szétváltak, ő pedig döbbenten konstatálta, hogy ujjai Tomoya hajában vannak, míg a dobos tenyere a derekát cirógatta. Elmosolyodott, majd összekulcsolta a kezeiket, és elindultak vissza, a másik férfi lakására, ahol néma egyetértésben ültek le a kanapéra.

A basszusgitáros kissé félve hajtotta a fejét Tomoya ölébe, aki játszani kezdett a combján szétterülő vörös tincsekkel. Így pihentek, ebben az idilli nyugalomban, amikor is Koudai felpattant, és riadtan nyúlt farmernadrágjának jobb zsebébe, ahová a kulcsát szokta tenni. Üres volt. Egy pillanatig rémülten tapogatta végig az összes létező zsebet az öltözékén, majd elnevette magát, amikor eszébe jutott, miért nincs nála a tárgy. Tomoya eközben úgy nézett rá, mint valami bolondra.

– Tudni akarom? – kérdezte, mire Koudai megrázta a fejét, jelezve, hogy nem fontos. Ekkor a dobos elégedetten elmosolyodott, majd előre hajolt, és az ölébe rántotta a megszeppent férfit. – Édes vagy! – nevette el magát, mire Koudai zavarában megtekerte az egyik hajtincsét, aztán esetlenül Tomoya nyaka köré kulcsolta a karjait.

– Így-így – suttogta a dobos, aztán újból csókolózni kezdtek, ezúttal sokkal mélyebben, s lágyabban. Az intim légkör azonnal magával ragadta Koudait, akit bár kissé feszélyezett új pozíciója, egyre bátrabban csókolt vissza.

– Tulajdonképpen – szólalt meg ismét Tomoya, amikor Koudai a vállába fúrta a fejét. –, megleptél. Mármint, sosem hittem, hogy eljössz hozzám csak azért, hogy szerelmet vallj. Olyan típusnak ismertelek, aki inkább csendben kivárja a megfelelő alkalmat – simított végig a basszusgitáros hátán.

– Igazából, ha tegnap este nem futottam volna össze Koichiékkal, akkor így történt volna – bökte ki Koudai, mire Tomoya hitetlenkedve elnevette magát. A másik egyre több meglepetést okozott neki, de ezeket egy cseppet sem bánta.

– Hogyhogy? – kérdezte, és belecsókolt Koudai nyakába. A férfi összerezzent a karjai között, ami jóleső elégedettséggel töltötte el.

– Beszélgettünk. Jobban mondva, reggel beszéltem Koichival. Nálam aludtak, de nem is ez a lényeg. Elmesélte, hogyan jöttek össze Tsuzukuval – mondta a basszusgitáros, mire Tomoya hümmögött párat, jelezve, hogy kíváncsi arra, miféle módon függ ez össze kettejükkel.

– Sok dolog különbözött, de voltak egyezések is. Utóbbiakat követtem, amikor idejöttem hozzád – vallotta be a férfi, mire a dobos felnevetett, és kissé eltolta magától a másikat.

– Szóval, szerelmet javítottak szerelemmel, nemde? – mosolygott a párjára, majd egy újabb csókban forrtak össze. Végül is, így is lehetett mondani.

VÉGE

Love fixed by Love - Tizenegyedik fejezet a múltból

Tsuzuku végtelenül naivnak tartotta magát. Hiszen minden teljesen okénak tűnt Koichival, sok pozitív visszajelzést kapott, így úgy hitte, készen álltak arra, hogy ténylegesen járni kezdjenek.

Esténként, az ágyán fekve próbálta elképzelni, milyen lesz először megcsókolni Koichit. Többféle módon is maga elé vizionálta a jelenetet, testét közben végig különös melegség járta át. Viszont a valóság teljesen más volt. Pedig igyekezett biztosra menni, de mind hiába.

Eddig akárhányszor fiúval kezdett, sosem lett jó vége, úgy tűnt, mindig csak ő táplált igaz érzéseket a másik fél iránt. A legutóbbi hibájából tanulva most igyekezett kitapasztalni, mennyire számíthatnak egymásra, működnének együtt. Minden jónak tűnt, és mégis egy szemvillanás alatt romlott el.

Ekkor megrezzent a párnája mellett lévő telefonja. Villámgyors mozdulattal a füléhez szorította, aztán döbbenten elröhögte magát. Remélte, hogy édesanyja nem nyit be a hangra, de egyszerűen nem bírta megállni.

- Yui? - Hangja hitetlenkedve csengett, amint a lány hadarni kezdett, körülbelül öt percen át, majd megszakította a hívást. Tsuzuku egy mélyet sóhajtott, ezzel is csitítva a benne háborgó vihart. Szerelmes volt, még mindig.

Pontosan hat órával ezelőtt Koichi feldúltan, kisírt szemekkel érkezett meg Yui szobájába. Nővére először kérdőn nézett rá, végül magához hívta, és leültette az ágya mellé. Az orvosok javallották, hogy a mai napot még pihenve töltse.

Koichi tovább szipogott, miközben Yui fél kézzel simogatta a hátát, várva, mikor nyílik meg neki öccse. Aggódott érte az utóbbi napokban, főleg azért, mert nem tudta rendesen nyomon követni, miféle módon alakultak a dolgai Tsuzukuval. Jelenleg úgy tűnt, nem túl fényesen.

- Meg akart csókolni - suttogta végül Koichi, arcára kiült a fájdalommal vegyes bűnbánat. - De elrontottam az egészet - csapott tehetetlenül a térdeire, aztán kétségbeesetten Yuira nézett. Fogalma sem volt, mi tévő legyen most, hogy minden esélye elúszott. A legésszerűbbnek az tűnt, amit most tett: beszélni a nővérével.

- Pontosan mit csináltál? - kérdezte Yui, majd egy laza kézmozdulattal az asztala felé intett, ahol egy stócnyi zsebkendő feküdt. Koichi vette az adást, így mielőtt ecsetelni kezdte volna az utóbbi napokból fakadó bizonytalanságát, felállt, és megtörölte az arcát. Sápadtan, csillogó szemekkel ült vissza, aztán belevágott.

- Félrehajoltam, meg eltoltam magamtól. Mostanában annyiszor bizonytalanodtam el velünk kapcsolatban, hogy helyes e, meg minden. Aztán tegnap az osztály összeveszett a témán, mármint, a melegség kérdésén, mivel Daisuke elvette Kimi fiúszerelmes mangáját. Hatalmas volt a káosz, és olyan érveket mondtak ellene, nem is vártam meg Tsuzukut suli után, mert annyira megzavarodtam. Ma viszont mosolyogva beszélt velem indulás előtt, az egyetemen pedig, amikor senki sem látta, fogta a kezem és együtt hallgattunk zenét. Én tényleg szeretem őt, de amikor meg akart csókolni a házunk előtt, hirtelen a fejembe tódult minden ok, ami miatt nem kéne ezt csinálnunk - fakadt ki, majd megeresztett egy kétségbeesett pillantást a nővére felé, aki csak halovány mosollyal az ajkán figyelte őt.

- Kimondtad - szólt a lány, és látva Koichi értetlen arckifejezését, hozzátette: - Eddig még sosem mondtad konkrétan, hogy szereted. Mindig hozzátetted: azt hiszem vagy szerintem - nevette el magát, amikor öccsének leesett dolog, és mindenről megfeledkezve a nyakába borult.

- Mert szeretem, Yui. Szerelmes vagyok belé - suttogta a fiú, majd nővére fejrázására visszamászott a székre, onnan pedig kérdő pillantással illette a lányt. Nem értette, mi volt az újabb probléma.

- Igazából ezt vele kéne megbeszélned - jelentette ki komolyan Yui, az iménti vidámság rögvest eltűnt az arcáról. Szerette volna, ha öccse és Tsuzuku együtt lehettek volna, hiszen a fiú úgy tűnt, képes minden támogatást megadni, amire Koichinak szüksége volt. És itt abszolút nem az anyagiakra gondolt, természetesen.

Bár hiába volt nővér, nem érezte helyesnek az ilyen témákkal való foglalkozást, de mindig is sejtette, hogy Koichinak jobb helye lenne egy srác oldalán. Sosem bírta őt elképzelni családapaként, és régebben sokszor ostorozta magát ezekért a gondolatokért.

- Oké, de nem hinném, hogy szóba állna velem ezek után... Biztos nagyon megbántottam - hajtotta le a fejét a fiú, mire Yui legyintett egyet. Tsuzuku esetlegesen fellépő makacsságát mindenképp ő akarta intézni. Koichinak elég lett volna a következőkben ismertetett tervvel foglalkoznia, ami már önmagában is hatalmas kihívást jelenthetett.

- Megoldjuk! Először is, be kéne festeni a hajadat rózsaszínre, aztán holnap reggel elhívni valami csendes helyre, ahol tudtok beszélgetni - indítványozta a lány, de Koichi már rögtön az első pont után heves fejrázásba kezdett.

- Anyuék ki fognak akadni. És a házirend is tiltja! Ráadásul ennek mi értelme lenne? - ellenkezett a fiú, miközben sorolta a további indokokat, amiért nem tartja túl jó ötletnek a dolgot, de Yui leintette.

- Felhívom anyut, addig te szaladj el a fodrászkellékboltba, vegyél festéket. Hidrogén peroxidot is! - Aztán mikor Koichi értetlenül visszafordult az ajtóból, megmagyarázta. - Világosítunk rajta vele. Na, nyomás! - nevette el magát a lány, majd mikor hallotta a bejárati ajtó csapódását, egyből a telefonjáért nyúlt.

Édesanyját meggyőzni nehéz kihívásnak ígérkezett, és az asszony csak sokadszori kérlelés után vált kompromisszumképessé. Akkor is csak egy feltételt szabott: vasárnap estig a fiú haját vissza kellett festeniük feketére. Yui rögvest belement. Ez abszolút nem érte váratlanul, minimum erre számított, amikor tárcsázta a számot.

Koichi körülbelül tíz perce távozhatott, amikor letette a telefont, így somolyogva hajolt le az ágya mellé, ahová öccse a táskáját dobta. Annak mobilja ott pihent az egyik belső zsebben. Yui könnyed mozdulattal kapta ki, majd nyitotta meg a névjegyzéket. Sietősen átírta a megfelelő számot a sajátjába, aztán gyorsan visszapakolt mindent a helyére. Ez a telefon ráért később is.

A fiú pár perc múlva már ismét a lány szobájában ücsörgött, kezében gyanakvóan forgatta a szőkítéshez szükséges anyag üvegét, ajkait óvatosan félrehúzta. Nem volt ínyére a világosítás gondolata, azonban Yui ellentmondást nem tűrően parancsolta át magukat a fürdőbe. Mivel nővére még mindig kissé gyenge volt, ezért abban állapodtak meg, hogy a folyamat második felét egy székről fogja irányítani.

Koichi a szobájába szaladt, átcserélni egyenruháját, Yui javaslatára, egy kinőtt melegítőjére. Kiengedett hajjal, szemüveg nélkül, a világ legfancsalibb képével állt a tükör előtt, miközben a lány minden tudását összeszedve próbálta kiszívni a haját. Pár óra alatt végzett vele, és az eredménnyel mindketten meg voltak elégedve, bár néhány tincs továbbra is feketén virított. Ekkor értek haza a szüleik is.

Édesapjuk kissé idegenkedve vonta fel a szemöldökét, de édesanyjuk megdicsérte Yuit a munkájáért. A lány büszkén húzta ki magát, miközben megállás nélkül vigyorgott. Alig várta már, hogy vacsora után végre elérjék a végleges eredményt, így szinte lapátolta magába az ételt. Koichi szintén belelkesedett, szemei előtt Tsuzuku arca lebegett. Vajon a másik mit fog reagálni a hajára? Biztos örömét leli majd benne, viszont ez önmagában nem lesz elég ahhoz, hogy megbocsásson, ezt a fiú pontosan tudta.

Hamarosan újra bevették a fürdőt, ahol most már Yui a széken ülve irányította Koichit. Először kikeverte a festéket, aztán öccse kezébe nyomta, aki a folyamatos dirigálás ellenére, képes volt nyugodtan elkenni a haján azt. Pontosan tudta, hogy mindketten ugyanolyan izgatottak voltak, csak Yui ezt a parancsolgatással vezette le.

Végül Koichi fáradtan huppant le az ágyára, miután örömködtek egy sort új haja végett. Tetszett neki, ó, de még mennyire! Tsuzuku nem tévedett, a rózsaszín haj valóban jól állt neki, az a néhány, feketén maradt tincs pedig még álomszerűbbé tette az összképet. Most már csak a tervet kellett kidolgoznia. Az első pont, miszerint sapkában megy, már megvolt. A fejfedő alá begyűrte volna a haját, maximum néhány fekete tincset hagyva elöl, afféle látszatként, és csak akkor vette volna le, ha Tsuzuku igent mond.

Úgy döntött, csinál egy képet a telefonjával. Ezt majd később talán elküldheti a fiúnak, legalábbis, reménykedett benne. Tele volt reménnyel, minden agysejtje Tsuzuku körül forgott, miközben az esélyeit latolgatta. Még azzal is számolt, hogy nagy valószínűséggel ezúttal neki kéne kezdeményeznie a csókot. Elbizonytalanodott, azonban ez a bizonytalanság más volt, mint az eddigiek. Sosem csókolózott, így csak halovány sejtései voltak az egészről.

Próbaképpen a kézfejéhez érintette az ajkait. Hevesen megrázta a fejét, aztán lehunyta a szemét, s megismételte a mozdulatot, azt képzelve, hogy Tsuzuku érinti őt ilyen galád, intim módon. Teste leírhatatlanul hevesen reagált, bizsergett, remegett, szíve pedig hevesen vert. Szerencsétlenül magára húzta a takarót, miközben ártatlanul pislogott a plafonra, mintha csak a festett falakat próbálná meggyőzni: ő semmi rosszat nem tett.

Valóban, szerelmesnek lenni már régóta nem számított bűnnek. Persze, az, hogy mindketten ugyanabból a nemből valóak, már bonyolított a dolgokon. De Koichinak ez sem adhatta fel többé a leckét. Boldog akart lenni, és Tsuzuku arcán is őszinte mosolyt akart látni, amelyben egy csepp keserűség sincs.

Persze, akadtak dolgok, melyektől mindennél jobban rettegett, többek között szülei véleményétől, ha egyszer rájönnek, hogy fiúk nem vonzódik a lányokhoz. Való igaz, eddig voltak apróbb fellángolások, iskolatársak, osztálytársak, akik tetszettek neki, azonban ezt össze sem tudta hasonlítani azzal, amit Tsuzuku iránt érzett. Azzal a mély, belülről lobogó szerelemmel. Fogalma sem volt, mikortól fogva mondhatta azt, hogy ő szereti a másikat. Ezek az érzések nem egyik napról a másikra alakultak ki, hanem lassan, folyamatosan.

Megrázta magát, aztán felült az ágyban. Az asztalára tekintett, az ott pihenő két könyvre. Ugyanannak a sorozatnak az első két kötete, az egyik, melyet Tsuzukuval vásárolt, olvasásra várva, míg a másik lapjainak rengetegébe már jócskán beleékelődött a könyvjelző.

Felállt, lépett kettőt, és felemelete az utóbbit. Kihúzta a széket, leült, majd olvasni kezdett. A sorok elsőre nem kötötték le, valami hiányzott, így hát visszatolta az ülőalkalmatosságot, aztán befeküdt az ágyába. Tökéletes.

Ekkor átadta magát a cselekménynek, az utolsó fejezetek végeláthatatlan izgalmának, tudva, hogy bármilyen függővéggel is zárul a könyv, a következő rész már vár rá. Próbálta ezt a gondolatsort átültetni a Tsuzukuval való kapcsolatára is. Azzal, hogy eltolta magától a fiút, és befestette a haját, véget ért az első kötet. Holnap viszont meg akarta írni a folytatást.

Megbirizgálta a rózsaszín tincsek egyikét, majd felsóhajtott. Ismét kizökkent a könyvből. Csalódottan csettintett a nyelvével, aztán az asztalon lévő mobiljára pillantott. Gyorsan felpattant, és a készülékhez lépett, darabig forgatta a kezében, végül vállat vont. Írt egy SMS-t, és zakatoló szívvel küldte el.

OK. Tzk.

Koichi mosolyogva huppant vissza az ágyra. Szerelmes volt, még mindig.

Másnap reggeli után bevette magát a fürdőbe, mint valami egyszerű, ámde annál hatásosabb erődítménybe. Már rég felöltözött, bő szabású, könyékig érő, fehér pulóvert viselt, fekete farmerrel, kezében pedig egy bézsszín, kötött sapkát tartott. Egy darabig csak állt, meredt a tükörben látható képmására, végül készített magának két, laza fonatot. A fejére húzta a sapkát, és először ezeket tűrte be alá, végül a feltűnőbb, rózsaszín tincseket, a maradék megtartását pedig szemüvegére bízta. Egyedül néhány kósza fekete szál lógott ki a fejfedő alól.

Elégedetten vette tudomásul, hogy mire a játszótérre ér, le fog rohadni a feje, ennek ellenére mosolyogva indult el otthonról. Azért döntött a közeli parkban lévő létesítmény mellett, mert eléggé lepukkant volt már, így szinte nem is vitték oda a gyerekeket. Viszont a közelben lakók már felújításról pusmogtak, ami elvileg a jövő héten kezdődött meg. Addig is, majdhogynem kihalt volt a hely.

Koichi körülbelül három sarokra lakott tőle, de mielőtt még befordult volna az utolsón, elővette a telefonját. A kijelzőn ellenőrizte, nem csúszott e ki rózsaszín tincse, majd megkönnyebbült sóhaj kíséretében vágott neki az utolsó métereknek.

A bejáratot jelképező alacsony, korhadt kerítésnél megtorpant. Az egyik hintán lehajtott fejű alak ült, akit egyből felismert. Tsuzuku füleiből fülhallgató zsinórjai lógtak ki, mire Koichi átlépte a kerítést, és próba szerűen végig húzta a bakancsát a kavicson. A fiú nem mozdult. Óvatosan tette meg azt a pár lépést, végül megállt a hintával szemben.

Tsuzuku felnézett, egyenesen a szemébe, aztán kínzóan lassúnak tűnő másodpercek után felegyenesedett, eltette a lejátszóját, és megállt, Koichival szemben. Némán fürkészték egymást, majd Koichi mély levegőt vett, melyet szaggatottan fújt ki. Olyan szavakat készült kimondani, amelyek mindennél többet jelentettek számára.

- Őszintén sajnálom - kezdte, mire Tsuzuku nyitotta a száját, de ő nemet intett a fejével. - Kérlek, hallgass végig! Nem akartalak megbántani, egyszerűen csak elbizonytalanodtam, hogy vajon működne e ez kettőnk között, hiszen mindketten srácok vagyunk. Előtte nap, vita volt az osztályban erről a dologról. Nem miattunk, hanem egy ostoba manga miatt, nem is ez a lényeg. Rájöttem, hogy nem nyújthatjuk ugyanazt egymásnak, mint amit egy lány nyújthatna nekünk, és a többi ember szerint mennyire helytelen lenne ez az egész. Megijedtem. - Itt lesütötte a szemét, s a földre pillantott. Gyávaság, ez a szó illett arra, amit tett. - Aztán másnap - kapta fel a tekintetét, ismét belenézve Tsuzuku szemébe -, annyira megleptél! Nem haragudtál, amiért csütörtökön faképnél hagytalak, sőt, még a kezemet is fogtad az egyetemen. Ez annyira jól esett, szárnyalni tudtam volna, amiért képes vagy engem ennyire szeretni. Pedig nem érdemeltem meg. Most sem érdemelném - halkult el a hangja. - Az a csók sajna rosszkor jött. Hogy jobb lett volna előbb megtenni, azt nem tudhatom. Viszont pokolian bánom, amiért ellöktelek magamtól, és ennek egy, igen nyomós oka van. - Közelebb lépett a másikhoz, és igyekezett minden szót gondosan megformálni. - Szerelmes vagyok beléd.

Tsuzuku arcáról az egész monológ alatt semmit sem lehetett leolvasni. Egy kósza érzelem sem jelent meg rajta, holott belül annyi mindent átélt egyszerre. Megfogalmazódott benne a saját mondandója is, amely aztán átértékelődött, amikor a mondatok hosszú sora vallomássá vált. Koichi szerelmet vallott neki - valami, amire sosem számított volna, bár Yui előző este elmondta, hogy ma a fiú mindent meg fog tenni kettejükért. De egy valami nem hagyta nyugodni.

- Tudod - simított végig Koichi arcának élén, majd lágyan megtámasztotta az állát. -, nincs tél - utalt a kötött sapkára, miközben pimaszul elmosolyodott.

- Valóban - jegyezte meg csak úgy, mellékesen Koichi, és lekapta a fejéről az oda nem illő darabot. Tsuzuku nem tétovázott, mihelyst meglátta a rózsaszín tincseket, egyből előre hajolt. Csókolóztak. Gyengéden helyezte rá ajkait a másikéira, aztán nyelvét óvatosan becsúsztatta közéjük. Érezte, Koichi milyen bizonytalanul, de mégis mekkora örömmel csókolta vissza. Ujjait az arcról a selymes, rózsaszín hajszálak közé vezette, miközben szabad kezét lágyan a másik dereka köré fonta, és úgy érezte, ez a csók egy életre megpecsételte sorsukat. A hullámzó mellkasok, az adrenalin, a felhőtlen, mámorító öröm mind-mind isteni hatással bírtak, és egy örök emléket hoztak létre.

Pár perc után elszakadtak egymástól, ő pedig szorosan magához ölelte a fiút, aki pihegve hajtotta a fejét a vállára. Mindketten remegtek a hirtelen rájuk tört boldogságtól.

- Lógok még neked valamivel - suttogta Tsuzuku, mire Koichi kérdőn hümmögött egyet. Még mindig a csóktól kábultan pihent a másik vállán, aki ekkor eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. - Bár tudsz róla, de még sosem mondtam. Szeretlek - jelentette ki, és ezúttal egy lágy puszit nyomott Koichi kissé megduzzadt, nedves ajkaira, majd gyengéden megfogta a kezét. - Egy harmadik randit? - kérdezte.

- Persze - mosolyodott el a fiú, ahogy megindultak kifelé a játszótérről. Fogalma sem volt, Tsuzuku mégis hová vezeti, de bízott benne. Bízott abban, hogy kapcsolatuk sokáig, ha nem örökké fog tartani, bár nem akart hosszútávú jövendölésekbe bocsátkozni, csak élvezni a közös pillanataikat. Szép lassan mindent át szeretett volna élni Tsuzuku oldalán, nem elsietve a dolgokat. Az első szerelem számára kamaszokhoz méltóan a világot jelentette, és amikor aznap este, kettesben, Koichiék fürdőjében festették vissza a haját feketére, alig találhatott volna náluk boldogabb embereket.

Aztán később már az ágyában feküdtek, egymás mellett, ugyanúgy, ahogy közel egy hete. Tsuzuku karja a derekán, kezeik összekulcsolva, azzal a különbséggel, hogy mindketten nagyon is éberek voltak. Végül egyszerre mondták: szeretlek, és elcsattant az arra a napra ütemezett utolsó csók is.

Love fixed by Love - Tizedik fejezet a múltból

Másnap reggel, mikor kilépett a kapun, viszonylag boldogan vágott neki az iskoláig tartó útnak. Örült, amiért Yuit aznap kiengedik a kórházból, és kissé csalódott is, amiért Tsuzuku nem jött elé. Persze, mivel a tegnap esti hívását is kinyomta, várható volt ez a reakció. Azzal próbálta magát nyugtatni, hogy ha a másik ennyitől felkapja a vizet, akkor nem is érte meg őt szeretni. Múlt idő, mert tegnaptól fogva eldöntötte, többé nem kezd vele azonos neművel.

Az iskola előtt izgatottan gyülekeztek már a diákok, a felső két évfolyam külső helyszínen töltötte a napot, ennek ellenére az integető Junt látva Koichi hamar megtalálta az osztályát. Hamis mosollyal az arcán állt be közéjük, ugyanis időközben észrevette Tsuzukut is. A fiú megindult felé, de Koichi nemet intett a fejével. Ennek ellenére a másik odaért mellé, és mintha mi sem történt volna, rámosolygott.

– Bocsi, amiért nem kísértelek el, anyu elhozott, hívtalak is este, hogy elmondjam – magyarázta, mire Koichin iszonyatos bűntudat lett úrrá. Ezek szerint továbbra is sokat jelentett Tsuzukunak, ami megdobogtatta a szívét, ennek ellenére tartotta magát a tegnapi elhatározásához. Daisuke felé pillantott. Annak igaza volt, ha nem is teljesen. Fokozatosan akarta magától eltaszítani Tsuzukut.

– Semmi gond – vont vállat, azzal se szó, se beszéd, Junékhoz fordult, és rögvest beszállt a beszélgetésükbe, nem törődve Hiroki rosszalló pillantásával. Tsuzuku csak felvonta a szemöldökét, aztán legyintve ott hagyta őket. Ekkor Hiroki villám módjára cselekedett. Az időközben megérkező Kiminek átpasszolta Junt, afféle egy klubban vagytok-mozdulattal, ő maga pedig kérdőn Koichira nézett.

– Bántott? – tért egyből a tárgyra Hiroki, mire Koichi megrázta a fejét. Nem akarta elmondani, miért nem akar szóba állni a fiúval, de azért azt sem szerette volna, ha barátja ezért kiosztaná Tsuzukut. – Akkor meg? – kérdezte, mélyen belenézve Koichi szemeibe, aki elkapta a tekintetét. A francba is, Hiroki mindig is mellette állt.

– A tegnapi vita nálunk – kezdte, aztán elhallgatott, mivel az osztályfőnökök érkezésével teljessé vált a csapat, így az évfolyam megindult az egyetem felé. – Elbizonytalanodtam. A legjobb lenne mindkettőnknek, ha lassan eltávolodnék tőle – öntötte ki a szívét, miközben Hiroki folyamatosan bólogatott. Nem tetszett neki a helyzet, Koichi alig láthatóan szomorú arca, ahogy beszélt a témáról.

– Meginogtál? Ennyi miatt? – motyogta hitetlenkedve. – De azt mondtad, szereted, nem? – próbálta kibogozni a Koichi pálfordulását övező rejtély halmazát. Egyszerűen alig bírta elhinni, hogy egy ilyen komolytalan vita, amelynek nagyobb a füstje, mint a lángja, miféle módon lökte távolabb a fiút attól, akit szeretett.

– Csak nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, mit érzek iránta – vágta rá Koichi, aztán elkomorodott, ahogy eszébe jutott, a második randi után mennyire örült a felfedezésnek, miszerint teljesen beleesett a srácba. Most is pokolian fájt neki az, amire rákényszerítette önmagát. Legszívesebben azonnal átverekedte volna magát a 2-B soraihoz, ahol a fiú nyakába ugorva kért volna bocsánatot. Azt se bánta volna, ha Tsuzuku megcsókolja. Elhessegette a gondolatot.

Hiroki szaggatottan felsóhajtott, aztán amikor Jun már feltűnően pillantgatott feléjük, Kimi pedig néha Tomomihoz szólt pár szót, röviden megpróbálta lezárni az ügyet.

– Tisztázd magaddal. De ne okozz neki csalódást, igazán megérdemelitek egymást – jelentette ki, majd Jun pont végszóra csapódott vissza hozzájuk. Nem kérdezett semmit, valószínűleg nem is hallotta, miről beszélgettek.

Koichi keserűen elmosolyodott, ahogy lehajtotta a fejét. Már rég tudta, mit érez. Szépen sorba vette a heves szívdobogást, az izzadó tenyereket és a bizsergő testet. Azt, miképpen kezdett vágyakozni az utóbbi időkben Tsuzuku közelsége, érintései iránt. Legszívesebben örökké a karjai között pihent volna, védve mindentől, a végtelen szeretet burkában. De ez túl egyoldalú lett volna, ahol csak ő kap, miközben semmit sem ad. Éppen ezért, rá akart szolgálni a fiú szerelmére, törődésére. Megrázta magát. Ezt nem tehették meg.

Lassan sétáltak tovább, elhaladtak a Bárányfelhő, majd a kávézó mellett is, mire Koichi szíve fájdalommal telve dobogott tovább. Még tíz perc séta választotta el őket az egyetemtől, ezért előkotorta zsebéből a fülhallgatóját, aztán kapcsolgatni kezdte a zenelejátszóját. Ami most nem lett volna nála, ha Tsuzuku nem adja neki azt az apró tanácsot. Mély sóhajjal indította el a Baroque albumot. Ha már szenvedett, akkor rendesen akarta csinálni, hiba nélkül.

Végül megérkeztek a kapuhoz, ahol már egy izgatott, kopaszodó, szemüveges férfi várta őket. Elnyűtt zakót viselt, kitérdesedett, hozzáillő nadrággal, lakkcipője orra megkopott. Valószínűleg az egyetem egyik professzora lehetett, aki majd körbe vezeti őket.

Koichi unott arccal tette el a lejátszót, hogy aztán a fülébe kúszhasson a prof elviselhetetlenül pattogós, magas hangja. Elfintorodott, ahogy pedig felemelte a fejét, tekintete találkozott Tsuzukuéval. Amaz megforgatta a szemét, miközben eleresztett egy biztató mosolyt. Koichi bátortalanul biccentett egyet, majd félrenézett. Utálta magát, amiért ezt tette.

Időközben az évfolyam megindult befelé, ő pedig valamilyen különös véletlen folytán sikeresen elsodródott Junéktól, egyenesen Tsuzuku mellé. Döbbenten fürkészte, vajon egyedül ő járt e így, viszont legnagyobb sajnálatára úgy tűnt, a két osztály nagyon is vegyült egymással. Kimi és Tomomi az egyik volt alsó-közepes osztálytársukkal beszélgettek, Jun csatlakozott az ottani fiúkhoz, akik földrajzklubba jártak, így teljes volt a keveredés, annyira, hogy Hirokit nem is találta. A tanárok nem bánták, helyénvalónak találták, ha az iskolában mindenki igyekszik kijönni a másikkal.

– Hogy van a nővéred? – kérdezte Tsuzuku, miközben óvatosan megsimította Koichi karját. A fiú igyekezett elfojtani a remegését, és közömbös hangon válaszolni.

– Jól. Elvileg hamarosan otthon lesz – felelte, amint beléptek az épületbe, ahol a kiállítást rendezték be. Egyszerűen unalmasnak tűnt az egész. Kitömött állatok az emelvényeken és az üvegfalak mögött, interaktívnak csúfolt információs táblák, némely mellett fejhallgatók. Akárcsak a többi, hasonló tematikájú, természettudományos látogatóközpont.

A professzor idegesítő hangja ismét felcsendült, mire a diákok elhallgattak, és tetetett érdeklődéssel bámulták a vén mókust, amint magyarázni kezdett az élővilágról, az ökológiáról, meg minden más, unalmas dologról. Persze, volt, aki figyelt, de a többség vagy nyitott szemmel aludt, vagy megbújt társai háta mögött, ahol telefonozott és zenét hallgatott.

Koichi szíve hatalmasat dobbant, amikor megérezte kezénél Tsuzuku csontos ujjainak a matatását. Próbálta rendezni a vonásait, mielőtt felvont szemöldökkel rá nézett volna. Tsuzuku csak mosolyogva az egymáshoz közelebbi kezeikre pillantott, mire Koichinak leesett. A fiú egy fél fülhallgatót szeretett volna az ujjai közé csúsztatni.

Egy gyors mozdulattal a fülébe helyezte, aztán tagjait hirtelen elöntötte a melegség. Baroque, ezt sejthette volna. Kezét visszaejtette maga mellé, bár minden agysejtje tiltakozott ellene, hagyta, hadd kulcsolódjanak össze ujjai Tsuzukéival. Óvatosan mögéjük pillantott, majd egy szaggatott sóhajjal konstatálta, hogy nem állt ott senki.

Megpróbálta kizárni az agyából a külvilágot, átadni magát az énekes csodálatos hangjának, miközben izzadó tenyere aprót rándult Tsuzuku markában. Koichi elpirult. Nem tudta hová tenni érzéseit. Egyik pillanatban még görcsösen el akarta taszítani magától őket, most pedig itt álltak, fogták egymás kezét, közös fülhallgatóval hallgattak zenét. Nehezen tudott volna megnevezni egy olyan embert, aki a világon boldogabb lehetett volna nála.

– Körbe lehet nézni önállóan, aztán indulunk a következő terembe! – csattant fel a 2-B osztályfőnöke, mire a diákok összerezzentek, és unottan sétálgatni kezdtek. Tsuzuku lágyan megszorította Koichi kezét, ezt követően pedig villámgyorsan eltávolította a fiú füléből a fülhallgatót, és eltűnt a kisebb tömegben.

Koichi vállat vont, aztán megkereste Hirokit, aki épp az egyik B-s lánnyal nevetett össze. Sajnos csak látásból ismerte, így a fiú úgy döntött, lerendez egy gyors bemutatkozást. Az ismeretlent Yuzukinak hívták, hosszú, sötétbarna haját két rendezetlen copfba fogta, frufruja szinte eltakarta a szemét. Ajkain nem túl kihívó, de azért jelentős mennyiségű vörös rúzs fénylett.

– Komolyan agybajt kapok ettől a csávótól – utalt a professzorra, mire Hiroki nevetve bólintott egyet, Koichi pedig megpróbált kapcsolódni a beszélgetéshez. Szerencsére Yuzuki egyből bevonta őt is. – Ugye neked volt fülhallgatód?

– Igen – biccentett a fiú, mire a lány nevetve meglökte Hiroki karját, aztán közölte, hogy Koichi barátja nem volt ilyen felkészült, így Yuzuki lejátszóját cserélgették egész idő alatt. Amikor már kellően megfájdult a fejük, csak átvették a fülhallgatókat egymástól.

Ekkor azonban az osztályfőnökök a professzor vezetésével átterelték őket a következő, hasonlóan unalmas terembe. Koichi döbbenten figyelte, amint ismét Tsuzuku mellé sodródik, leghátra. Szinte álomszerűen ismétlődött meg az iménti jelenet; fülhallgató a fülében, összekulcsolt ujjak, izzadó tenyér. Persze a szabadidő előtt ismét szétrebbentek, hogy aztán a következő, utolsó két teremben is ugyanígy álldogáljanak.

– Rendben, végeztünk! – mondta a professzor, aztán hálálkodni kezdett, végül pedig Zakuro-sensei összecsapta a tenyerét és végig mosolygott a fiatalokon. Mind sejtették mit jelent ez, így ártatlan arccal mosolyogtak vissza, mintha meg nem történté tennék az eddigi viselkedésüket.

– Mehettek – jelentette ki a tanárnő, mire az évfolyam megindult kifelé az egyetem épületéből. Csordaként vonultak végig, majd kiérve a friss levegőre, szétszéledtek. Koichi pár utcán át egy kisebb társasággal együtt sétált, végül azok leszakadtak tőle.

A zebránál várt, amikor valaki megsimította a vállát. Rémülten fordult hátra, aztán mikor észrevette Tsuzuku lágy arckifejezését, öntudatlanul is mosoly kúszott az ajkaira. Ezúttal egy szót sem szólták, csak sétáltak tovább. Szinte repült az idő, amiről Koichi nem tudta eldönteni, vajon bánja e. Is-is.

A kapujuk elé érve azonban fejbe kólintotta a felismerés. Bármennyire is estek jól az egyetemen töltött lopott percek, nem lett volna szabad ezt tenniük. Kérdőn nézett Tsuzukura, amit később meg is bánt, ugyanis tekintete csapdába esett a másik szemeiben, melyek egyre közelebbről figyelték őt.

Gyorsan történt, olyan gyorsan, hogy alig bírta ésszel felfogni. Tsuzuku ujjai a tarkójára csúsztak, ajkai pedig lágyan súrolták az övéit. Még nem csókolta meg, várt. Aztán a fiú előre hajolt. Koichi viszont elkapta a fejét, miközben karjaival eltolta magától.

Néma csendben néztek egymásra, pár másodpercig csupán, de abban benne volt minden. Tsuzuku csalódottnak tűnt, szemében mély fájdalom csillogott, mire Koichi elfordult, belökte a kaput, és eltűnt a házban.

Love fixed by Love - Kilencedik fejezet a múltból

A szerda végig szorongással telt Koichi számára. Félt, hogy Yui előbb utóbb tönkreteszi magát, azzal, ha nem fogyasztja rendesen a folyadékot. Egy éven belül kétszer kerülni kiszáradással a kórházba igencsak rizikós dolognak számított. Másrészt pedig Tsuzukuért drukkolt, hogy sikerrel vegye a javítóvizsga akadályait.

Nagyvonalakban azért beszámolt a fiúnak a dolgokról, még mielőtt az elkezdte volna a vizsgát, ő pedig ment volna meglátogatni nővérét, de Tsuzuku sajnálatos módon nem tudta egy öleléssel, vagy lopott érintéssel vigasztalni őt. A vizsgázók ugyanis már így is különös pillantásokkal méregették őket, lévén Tsuzuku mióta megbukott, nem nagyon beszélgetett másokkal.

Amikor Koichi beért a kórházba, túlesett a nővérpultnál lévő procedúrán, bizonytalanul lépett be Yui kórtermébe. A lány egyedül volt, a piros virágmintás pizsamáját viselte, kézfejéből kanül meredezett, ágya mellett az infúziós tasak, egy fém állványon. Halovány biccentéssel köszöntötte öccsét.

Bőrének színe sápatag volt, teljesen elütött koromszín hajától, ami csak még jobban kiemelte arcának fehérségét. Koichi némán megcsóválta a fejét, majd az ágyhoz húzta az egyik odakészített széket. Pár percig némán figyelte nővérét, végül halkan megszólalt.

– Idióta. – Kijelentése nyomán Yui csak vállat vont. Úgy tűnt, mintha nem igazán érdekelné öccse véleménye, legbelül mégis félt a reakciójától. Hiába volt fiatalabb nála, a gondolatai a szituációról ugyanakkora erőt képviseltek, mint a szülőké.

– Sajnálom! – nézett mélyen Koichi szemébe. Most a fiún volt a sor, hogy vállat vonjon. Ezzel az egyszerű gesztussal sikerült mindent megbeszélniük. Öccse még vagy negyedórán keresztül ott ült az ágya mellett, aztán szótlanul távozott. Yui sóhajtva dőlt hátra a párnáján.

Koichi komótosan baktatott haza, ahol a nap hátralevő részét néma csendben töltötte. A közös étkezés kimaradt, egyedül fogyasztotta el a tegnapi maradékot. Még sosem érezte magát ennyire magányosnak.

Másnap viszont szinte teljesen összetört. Reggel Tsuzukuval az oldalán érkezett iskolába, az úton azonban egy szót sem szóltak egymáshoz. Egyedül a házuk előtt kapott egy bátorító ölelést, de miután tagjai továbbra is mozdulatlanul lógtak a teste mellett, Tsuzuku csak hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Úgy döntött, kivár.

Persze Koichi fejét közben rágni kezdték az idegesítő gondolatok. Elemi erővel tört rá a helytelenség érzése. Nekik kettejüknek nem kéne ilyen érzéseket táplálniuk egymás után, hiszen fiúból vannak. Bűnösnek érezte a párosukat. Aztán amikor tekintete Tsuzukura vándorolt, rájött, hogy nincs igaza. A másik alig láthatóan, de aggódott érte, ami akaratlanul is megdobogtatta a szívét. Lesütötte a szemét.

– Legyen szebb napod! – veregette vállba Tsuzuku, amikor odaértek az iskola kapuja elé. Koichi csak bólintott, aztán valami máson kezdett el rágódni. Hiszen tegnap volt a javítóvizsga, ő pedig semmit nem kérdezett róla, holott ezen múlhat a másik jövője.

Tsuzuku már eltűnt a folyosók rengetegében, mire Koichit beért, de nem adta fel. Először a fiú termébe futott, viszont néhány lányon kívül senkit sem talált ott, így tovább nyargalt a mosdók felé. Talált, süllyed, a másik épp a dolgát végezte az egyik piszoárnál, amikor egy kissé zilált Koichival találta szembe magát. Kérdőn felpillantott, azzal felhúzta a sliccét.

A fiú egy pillanatra zavarba jött, majd megrázta a fejét. Bunkó volt, helyre kellett hoznia, és ha itt és most, akkor itt és most.

– Sajnálom – bökte ki, mire Tsuzuku kérdőn felvonta a szemöldökét, aztán elröhögte magát. Nem értette, mégis mit akar tőle a fiú, ennek ellenére örült, hogy képes volt utána jönni, hiába találkoztak volna a folyosón, vagy iskola után. A folytatás viszont megmelengette a szívét. – Nem kérdeztem meg, milyen lett a vizsgád – sütötte le a szemét Koichi.

Tsuzuku magában úgy döntött, kicsit húzni fogja a fiú agyát. Akármennyire is imponált neki a dolog, a bűntudatos Koichi látványa szívbe markolóan édesnek hatott. Kár lett volna veszni hagyni, így odalépett a csaphoz, és lassan, alaposan megmosta a kezét. Kicsit elidőzött a kézszárítóval, majd bosszús fújtatással törölte egyennadrágjába a kezét.

– Egész jól – nézett Koichira, aztán magához húzta, és szorosan átölelte, ezzel köszönve meg azt a délutánt a tetőn, amikor minden elkezdődött. Milyen távolinak tűnt, holott egy hete történt az egész! Igyekezett minden érzését belesűríteni ebbe az ölelésbe, majd gyengéden eltolta magától a fiút. – Hogy van Yui? – kérdezte, mire Koichi arcán átsuhant valami boldogságszerű, amiért a fiú továbbra is maximálisan törődött vele.

– Jobban – motyogta Koichi. Ekkor valami megmozdult benne, és fejét szorosan Tsuzuku vállába fúrta. Úgy érezte, a másik közelségének a függője lett. A gondolatra elmosolyodott. Kamaszos hullámvölgyéhez híven a nemrégben még bűnösnek titulált kapcsolatukat most teljességgel helyénvalónak érezte.

Akárhányszor Tsuzukuval megölelték egymást, mindig intenzív melegség öntötte el a testét, tagjai zsibbadni kezdtek, miközben néha-néha megremegett. Szívének ritmusa felgyorsult, és dörömbölni kezdett a fülében, lelke pedig végtelen szereteten s sóvárgáson kívül mást nem érzett. Nem is kellett.

A gyönyörű pillanatot a csengő szakította meg, mire szétrebbentek, futólag megsimították egymás kézfejét, aztán mintha mi sem történt volna, lépdeltek a folyosón a termeik felé. Koichi lesütött szemmel motyogott valamit, amikor Zakuro-senseijel szinte egyidőben ért az osztályhoz, de a tanárnő csak fejcsóválva küldte őt a helyére. Hogyan is haragudhatott volna az egyik legjobb tanítványára?

Az irodalomóra gyorsan eltelt, Koichi minden percét élvezte, így csalódottan pakolt el kicsengetés után. És akkor megkezdődött a rémálom, amelyet mindenképp szeretett volna elkerülni.

– Most komolyan, minek olvasol buzikról? – Egyik fiúosztálytársa, Daisuke undorodva lóbálta a padjában ülő Kimi előtt egy shounen ai manga legújabb kötetét. Kimi csendes lány volt, aki minden szünetben olvasgatott valamit, és most legnagyobb pechjére ezt a mangát vette elő, amikor Zakuro-sensei távozott a teremből.

– Az ő dolga, mit olvas, nem? – vette védelmébe barátnőjét Tomomi. A pufiarcú, reál tárgyakból kitűnő lány szöges ellentette volt Kiminek, aki sovány, humán beállítottságú tanuló volt. Természetesen azonnal visszavágott Daisukénak. A fiú fortyogva dobta vissza a mangát az asztalra, de azért még megeresztett egy csípős megjegyzést.

– Undorító egy dolog, az ilyen srácokat csak meg kéne ölni – mormogta az orra alatt, mire óriási vita robbant az osztályban. Az addig csendes szemlélőként figyelő lányok egy csapata Kimi mangájával példálózva védte a meleg fiúkat, míg néhány Daisukéért rajongó példányuk felháborodva skandálta az ellenkezőjét. Vitájuk hatalmas hangerővel zajlott, repkedtek az egymást becsmérlő jelzők, miközben a fiúk röhögve nézték őket. Egészen addig, amíg a népszerűbb srácok egyikének a barátnőjére, azon belül is az értelmi szintjére érkezett becsmérlés a melegeket védők oldaláról.

Akkor viszont elszabadult a pokol. Az egész 2-A ordibált egymással, egyedül Koichi, Hiroki és Jun üldögélt döbbenten pislogva a helyükön. Egyik sértés csapódott be a másik után, miközben Koichi agyát ismét ellepték a démonok. Már nem bízott az érzéseiben, mocskosnak érezte őket, bal szeméből pedig könnycsepp gördült.

Hiroki ezt észrevette, és egyből odahajolt hozzá, azonban mielőtt bármit is mondhatott volna, bevágódott az osztályterem ajtaja. A biológia tanár idegesen pásztázta végig a még mindig marakodó társaságot, aztán elüvöltötte magát.

– Csendet! Mindenki a helyére! Most! – Feje kivörösödött a hangerőtől, melyet meg kellett ütnie ahhoz, hogy az osztály meghallja. Mulatságos látvány volt, ha nem lettek volna ekkora bajban, Koichi még talán egy mosolyt is megeresztett volna. – Daisuke! Ne kelljen még egyszer mondanom! – kiáltotta, immáron rekedtebben és halkabban a tanár, aztán idegesen a táblához lépett, majd letette a nála lévő zacskót az asztalra. A diákok rémülten nyeltek egyet. Boncolás.

– Ezt a 2-B-nek szánnám, de mivel így vártatok, ezért a kakast veletek fogom felboncolni. Gyertek közelebb! Aki elfordul, annak bevágom az egyest – jártatta végig szigorúan a tekintetét a tanár, mire a tanulók undorodva állták körbe a tanári asztalt.

Koichi végig kényszerítette magát, hogy odanézzen, aztán körülbelül három perc után öklendezni kezdett, Kimivel egyetemben. Ők ketten gyengültek el mindig a leghamarabb.

– Mielőtt még lehányjátok a kakast, javaslom, menjetek ki mindketten a mosdóba. De siessetek vissza! – bökött feléjük műtőkesztyűbe csomagolt, véres mutatóujjával a férfi, mire a páros néma egyetértésben evickélt el az ajtó felé, a többiek gúnyos morgolódásával kísérve.

– Az az idióta Daisuke! – motyogta Kimi, miközben becsukták maguk mögött az ajtót. A lány sápadtan pislogott a folyosón lévő ablakra. Koichi, aki a mosdó felé indult, hirtelen megfordult és kérdőn bámult rá. – Néha igazán megtarthatná magának az ostoba véleményét. Akár az osztályunkban is lehet egy srác, aki meleg – folytatta Kimi, mire a fiú zavartan nyelt egyet.

– Á! – Idegesen legyintett, miközben ő is kinézett az ablakon. Eszébe jutott kapcsolata Tsuzukuval. Nem mindenki volt olyan elfogadó, ha az egyik mosdóban történt ölelésüket valaki látta volna, egy ilyen vita csak hagyján lett volna. Még el sem kezdtek járni, Koichi máris a szakításon agyalt. El akart válni a másiktól, és bármennyire is jól estek számára az érintések, a találkozók, a beszélgetéseik, nem akarta, hogy bajuk essen. Tsuzuku pedig már így is pengeélen táncolt, ha Natsuki látta őt régen csókolózni egy másik fiúval. Kik lehettek még a szemtanúk?

– Menjünk vissza, mielőtt még kijön, és minket boncol fel – jegyezte meg tréfásan Kimi, ujjai a kilincsre fonódtak, de Koichi hangja megállította.

– Szerinted van valaki, aki meleg a suliban? – kérdezte, mire a lány megállt, és láthatólag igencsak elgondolkozott a válaszon. Homlokráncolva hümmögött egy darabig, végül vállat vont.

– Hallottam néhány pletykát arról, hogy tavaly a másodikból két fiú együtt volt, de elvileg szakítottak már. Megcsalás egy lánnyal, vagy mi – mondta Kimi, aztán lezárva a beszélgetést, benyitott a terembe, és lassan visszabotorkáltak a tanári asztalhoz.

Koichi rémülten vonta le a következtetést abból, amit még Natsuki mesélt neki. Szóval Tsuzuku járt egy sráccal, aki dobta őt egy lány miatt? Talán az a fiú is rájött, hogy a saját neméhez vonzódni nem szerencsés helyzet, így szerzett magának egy barátnőt? Neki is ezt kéne tennie? Határozottan erre gondolt, ezért, miután végre végeztek a boncolással, s leült a helyére, elkezdte számba venni a csinos lányokat az évfolyamból.

Az utolsó órájával előbb végzett, mint Tsuzuku, így nem várta meg a másikat, hiába tervezte ezt akkor, ha véletlenül ő érne ki előbb. Hazafelé indult, és bár a lelkiismerete mélyen, legbelül helytelenítette az egészet, nem hallgatott rá. Egyedül a péntektől félt, mikor is a két osztály együtt töltötte a napot. Másnap ilyenkor pedig már kiderült, hogy volt is miért aggódnia.

Love fixed by Love - Nyolcadik fejezet a múltból

A keddi nap a szokásosnál is laposabb volt, a javítóvizsgások zsongása a holnapi nap miatt tette valahogy elviselhetővé az egészet. Koichi, ha nem ismeri, azt hitte volna, hogy Tsuzuku is túlpörögve magol és olvasgat, de természetesen a fiú végig komor tekintettel járkált a folyosókon. Egyedül akkor mosolyodott el, amikor ő szembejött vele. Mindketten várták a délutánt.

Természetesen Koichi véletlenül sem húzott magasított talpú cipőt aznapra, sőt, igyekezett a lehető leglaposabbat választani. Más iskoláktól eltérően nem kellett bent egyencipőt hordani, így volt ideje hozzászokni, hogy minden apró kiszögellést élesen érzékel. De Tsuzukuért megérte. Tulajdonképpen csak egy valami miatt feszengett, amikor a nap végén kilépett a kapun.

– Kapok egy puszit? – heccelte Tsuzuku, mire Koichi mélyen elpirult. Tegnapi cselekedete kissé meggondolatlanra sikeredett, és rendesen bánta is. Egészen addig, míg a másik szája sarkában meg nem jelent egy halovány mosoly. Valójában egy csöppet sem bánta Koichi hirtelenségét. Megszokta már.

– Nem vicces – motyogta Koichi, azzal elindultak arra, amerre a legutóbb mentek, mikor a könyvesboltban töltötték a délutánt. Tsuzuku úgy döntött, a Bárányfelhő melletti kávézóba fognak betérni, a másik pedig nem ellenkezett. Jó helynek tűnt, így külső alapján.

Bézs szín vakolat, sötét, drága fenyőből készült bejárat, és egy ugyanilyen anyagból álló emelvény az épület előtt, melyen asztalok és székek helyezkedtek el. Néhány fiatal, egyetemista korú pár üldögélt ott, illetve a forgalomhoz mérten egy pincérnő libegett köztük.

Koichi megfeszült. Félt, nem lesz e túl átlátszó az egész szituáció. Hiába voltak számára ismeretlenek, mégsem akarta az itteniek orrára kötni bimbódzó kapcsolatának egy újabb szakaszát. Végül sikerült ezeket az aggodalmakat elhessegetnie, nevezetesen akkor, amikor leültek, és az asztal alatt Tsuzuku lábfeje az övéhez ért. A fiú közben egy szívet melengető mosolyt villantott rá, így mire odaért hozzájuk a pincérnő, Koichi teljesen elvarázsolódott.

– Sikerült választani? – bökött a kihelyezett étlapokra a nő, mire Tsuzuku gyengéden megrúgta Koichit. Szórakoztatta ez a zavart viselkedés, de a világért nem mondta volna. Örült, amiért a másikkal töltheti a vizsga előtti napot.

– Igen – bólintott Tsuzuku, és miközben Koichi gyorsan átfutotta a választékot, leadta a rendelését. – Egy kávés süteményt kérek, ásványvízzel.

A pincérnő villámgyorsan lekörmölte, majd kíváncsian Koichi felé fordult, aki összeszedte magát, és kissé dadogva, de sikeresen diktálta le, amit kért. Tsuzuku közben végig őt nézte, ami még nehezebbé tette az érthető beszédet, így megkönnyebbült sóhajt hallatott, amikor a nő távozott.

– Zavarban vagy? – bökte meg a lábát Tsuzuku, mire Koichi lesütötte a szemét. A fiú átnyúlt az asztalon, és megemelte az állát. – Nyugi. Minden rendben van. Beszélgessünk! – ajánlotta fel Tsuzuku, mire Koichi óvatosan biccentett egyet. A hűvös ujjak visszahúzódtak, ő pedig emelt fővel vett részt a társalgásban.

– Hogy haladsz a könyvvel? – kérdezte Tsuzukutól, mire amaz lazán oldalra billentette a fejét, ajkait kissé elhúzta.

– Amikor csend van, akkor egész jól – utalt az otthoni katasztrófára, melyet a válás eredményezett. Koichiban hirtelen feltört a bűntudat. Talán jobb lenne, ha Tsuzuku inkább a szüleivel lenne ebben a nehéz időszakban, mert ki tudja, kihez fog kerülni a végén, és ki lesz az, akit ritkábban láthat.

– Biztos, hogy jó ez így? – szaladt ki a száján, mielőtt még tovább gondolhatta volna. Tsuzuku kérdőn felemelte a szemöldökét, mire Koichi minden mindegy alapon, folytatta. – Mármint, nem velük kéne most lenned helyettem? – kérdezte. Tsuzuku arca elkomorodott, és fejével zordan nemet intett.

– Jobb ez így – jelentette ki. Ekkor befutott a pincérnő is. Rögvest érzékelte a rideg atmoszférát, így igyekezett mihamarabb lerendezni a számlát is. Koichi és Tsuzuku egyszerre nyújtották a teljes összeget, de utóbbi határozottan odébb lökte Koichi kezét. Amaz nem tudott mit tenni, most úgy látta, nem lenne helyes szembe szállni barátjával.

Pár perc kínos csend és evés után Koichi lassan megköszörülte a torkát. Tsuzuku felkapta a fejét, majd kissé idegesen pillantott a másikra, aki először összerezzent, aztán kihúzta magát. Jól akarta végig csinálni, amit tervezett.

– Sajnálom! – nézett mélyen Tsuzuku szemébe, hangja határozottan csengett, mire a másik fiú rezignáltan elmosolyodott. Nem is igazán tudott valóban haragudni Koichira. Túlságosan édes, túlságosan ártatlan volt ő ahhoz, hogy huzamosabb ideig is dühösen méregesse őt.

– Semmi, ne törődj vele – mosolyodott el lágyan, mire Koichi testtartása ellazult. – És te hogyan állsz a trilógiád első részével? – tért vissza a beszélgetés első pontjához. Szerette volna, ha ezen a találkán minél többet megtudnak egymásról. A könyvek egy jó kiindulópontnak ígérkeztek.

– Egész jól – kapott be egy falat sütit Koichi, aztán a szalvétával óvatosan megtörölte a száját. – Már alig várom, hogy elkezdhessem a másodikat. Izgalmas, ezt meg kell hagyni! – mondta, miután letette a villát, és kérdőn Tsuzukura nézett, várva a folytatást. Kezdtek belelendülni ebbe a könnyed társalgásba.

– Annak örülök – simította meg Tsuzuku a lábfejével Koichiét az asztal alatt, miközben huncut vigyorra húzta ajkait. Koichi megremegett, de nem szakította meg a szemkontaktust. – És fantasyn kívül mást is szeretsz olvasni? – fűzte tovább a fiú.

– Igen, körülbelül bármit, csak legyenek benne betűk! – nevette el magát a másik, amely kissé oldott a zavarán. Meg kellett próbálnia oldottan viselkedni, még akkor is, ha ez jelen esetben igencsak nehezére esett. – Te hogyan vagy ezzel?

– Korántsem így. – Tsuzuku úgy rázta meg a fejét, ahogy akkor szokta, amikor komolyabb gondolatmenetre készült. Koichi örült, amiért már legalább egy gesztushoz tudott következményt párosítani. – Azokat a szerzőket keresem, akik nem mesélnek a szavakkal, hanem érzéseket közvetítenek. Látni akarom a szavak mögött megbúvó érzelmeket. Ugyanúgy, ahogy a zenénél is. Apropó, te milyen előadókat szeretsz? – lépett át a következő témára Tsuzuku, teljesen figyelmen kívül hagyva, mennyire mélyen sikerült ismét Koichira hatnia.

– Hű – suttogta a fiú, aztán pislogott egy párat, és kissé kábán válaszolt. – Baroque, például – mondta, mire Tsuzuku szemei felcsillantak. Ez ritka pillanatnak adódott, így Koichi mélyen elraktározta a szívébe.

– Én is szeretem őket – bökte ki Tsuzuku, és úgy érezte, szárnyalni tudna. Egyezett az ízlésük zene terén, amely számára mindennél fontosabb volt. A hangszerek és az emberi hang adta az életének az értelmet, így csak néhány gondolatban vett mély lélegzet után sikerült megállnia, nehogy megcsókolja a fiút.

– Amúgy – kezdte Koichi, bár tudta, a család témája érzékenyen érinti Tsuzukut –, a nővérem mutatta őket. Neked van testvéred? – kérdezte óvatosan, félve, nehogy ismét lerombolja a kellemes légkört.

– Nincs. Egyedül vagyok. – Tsuzuku ezután leheletfinoman átterelte a szót, látva, hogy Koichi milyen nehezen tette fel neki a kérdést. Becsülte a fiúban, hogy tanult a hibáiból, és igyekezett a legjobb tudása szerint tekintettel lenni másokra. – Találkoztam már Yuival. Nem mesélte?

Koichi döbbenten megrázta a fejét. Nővére egy szóval sem említette, hogy beszélt volna a fiúval, ami kissé rosszul érintette őt, de hamar túllépett ezen. Végtére is, mindenkinek megvoltak a maga titkai, a lánynak miért ne lehettek volna?

– Nem. Mikor? – tette fel kíváncsiskodva a kérdést. Remélte, hogy Yui nem a nyílt utcán támadta le a fiút, mert akkor elég kínosan érezte volna magát. Ennek ellenére reménykedett nővérének józan ítélőképességében.

– Még mikor nálad aludtam – bontotta ki az ásványvizet Tsuzuku, majd egy húzásra kiitta az egészet. – Beszélgettünk egy kicsit, aztán hazamentem – zárta le a témát, aztán mikor Koichi is megitta az italát, felálltak az asztaltól. Tsuzuku a zsebébe nyúlt, elővette a telefonját, majd megnézte az időt. Fél hat.

Való igaz, az ég alja már narancssárgán sejlett fel a szemük előtt, így elindultak hazafelé. Tsuzuku természetesnek vette, hogy elkíséri Koichit, így az a kései időpont, és a másnapi iskola és javítóvizsga ellenére sem tiltakozott. Bízott a másikban.

Lassan sétáltak, szorosan egymás mellett, karjuk, kézfejük pedig néha össze-összeütközött egymással, melyet egy cseppet sem bántak. Most egy szót sem szóltak, nem is kellett, a hűvös koraeste olyan hangulatot teremtett nekik, amelyekhez nem volt szükség szavakra. A lelkük szárnyalt, minden pillanatot külön kiélveztek, örültek, amiért együtt lehettek.

Befordultak Koichiék utcájába, és Koichi először nem amiatt aggódott, hogy a kapuban egy lopott, intim pillanat részese lesz, hanem azért, mert semmi kedve nem volt elszakadni Tsuzukutól. A gondolat megmosolyogtatta. Sosem hitte volna, hogy valaha egy fiú után fog sóvárogni.

– Holnap – mosolyodott el Tsuzuku, amikor a kapuhoz értek, csontos ujjaival egy fekete tincset óvatosan Koichi füle mögé tűrt, aztán átkarolta a fiút. Magasságuk a legutóbbi randi óta jelentősen egyenlítődött, amit Tsuzuku tréfásan meg is jegyzett, amint Koichi füléhez hajolt. – Mintha most kisebb lennél – motyogta, majd játékosan belepuszilt a fiú nyakába, aki tüstént összerezzent. Még szoknia kellett ezeket a hirtelen dolgokat.

Elengedték egymást, de Tsuzuku továbbra is fogta Koichi karját, aki bizonytalanul nézett a várakozóan csillogó szempárba. Sejtette, miért álltak így, viszont nem mert lépni.

– Tegnap még bátrabb voltál – suttogta a másik, mire a fiú kissé sértetten hajolt közelebb, majd lágy puszit nyomott Tsuzuku arcélére. Amaz gyengéden végigsimított Koichi karján, végül megfordult, és távozott.

A második randi – futott át Koichi agyán. Még többet szeretett volna átélni barátjával. Azonban úgy érezte, valami hiányzott a mostani végéről. A csók. És pontosan tudta, hogy a harmadik alkalommal már nagy eséllyel túl lesz rajta.

Ezekkel a gondolatokkal lépett be a házba, ahol egyből a konyhába ment, üdvözölni édesanyját és a nagy valószínűséggel ott tartózkodó Yuit is. Azonban senki sem talált ott. Meglepődve nézett a faliórára, amit hatot mutatott. Pedig itt kellett lenniük.

Ekkor megcsörrent a telefonja. A hirtelen zaj fülsiketítőnek hatott a végtelen csendben. Azonnal a zsebéhez kapott, majd a füléhez emelte a készüléket.

– Halló? Koichi, Yui kórházban van, ne ess pánikba, ma apáddal nem tudjuk, mikor megyünk haza – hadarta az anyja, mire Koichi némán szitkozódva lerogyott a konyhaasztal mellé. Pedig számtalanszor a lány lelkére beszéltek már, de hiába! Koichi ezek után robot módjára készülődött a lefekvéshez, viszont amikor végre ágyba került, képtelen volt lehunyni a szemeit. Csakis nővérére tudott koncentrálni.