Vörös Zóna - 5. A vér szonátája

 Már lassan két hete volt itt, és bárhogy próbálkozott, egyszerűen képtelennek bizonyult megölnie a férfit. Ennek ellenére nem akarta feladni a dolgot, hiába nem vitt végül a második csütörtökükön kést. Egyszerűen csak kíváncsi volt Tsuzuku reakciójára, így, ha lehet, az eddigihez képest is izgatottabban takarította ki vacsora után a többiekkel az étkezőt.

 Mint mindig, most is utolsónak hagyta el a helyiséget, és nem lepődött meg azon, hogy a gróf a lépcső aljában várt rá. Koichi végig nyalt az ajkain, majd igyekezett a lehető legcsábosabban közeledni a másik férfi felé, akinek árulkodó arckifejezése láttán csak még magabiztosabb lett. Ahogy közelebb ért, Tsuzuku szokás szerint magához húzta a derekánál fogva, és a fülébe suttogott. Ám ezúttal valami olyat, hogy Koichi egész gerincén bizsergető hullám vágtatott végig.

 – Nincs nálad kés – állapította meg a férfi.

 Koichinak fogalma sem volt, mégis miből jött rá. Ilyenkor mindig valami mocskost mondott neki, úgy, mint ma is észbontóan vonzó a szöszi parókájában, vagy épp már alig várja, hogy ismét az övé legyen. Az újdonság és a sokat ígérő hangsúly varázsa egyből elragadta őt. Vajon Tsuzuku mit fog most tenni, hogy megszűntek az életveszélyes tényezők?

 – Ezért jutalmat érdemelsz, édes – búgta a bérgyilkos fülébe, mire az kíváncsian hümmögni kezdett. – Ha tetszett az erkély, akkor erre sem lesz panaszod. Gyere!

 Tsuzuku megragadta Koichi csuklóját, ám ahelyett, hogy a lépcsőn kezdte volna felfelé húzni, tovább mentek a földszinten, egyenesen a nagybálterem felé. A férfi csak így nevezte magában azt a helyiséget, amelyben a zongora állt. Nem sokban különbözött a másiktól, csak tágasabb volt, és a hangszer is ott állt a végében egy kisebb, köralakú pódiumon. És ha úgy fogják ott csinálni, ahogy sejti, akkor bizony tényleg afféle jutalomként tudja elkönyvelni ezt a ma estét. Kár, hogy holnap megint megpróbálja majd megölni a férfit.

 Tsuzuku résnyire tárta a kétszárnyú ajtót, hogy éppen csak beférjenek rajta, majd amint beértek a terembe, egyből vissza is csukta. Koichi gerincén kellemes borzongás futott végig, ahogy körbe nézett a tágas termen, amelynek végében ott állt a zongora a maga komor, fekete dicsőségében, előtte pedig egy ébenfalábú, bársonnyal burkolt zongoraszék ékeskedett.

 Ekkor vékony karok fonódtak hátulról a teste köré, ám tudta róluk, hogy valójában óriási erőt képesek kifejteni, ha úgy hozza a szükség. Kutató ujjak nyúltak be a derekánál a blúza alá, és finoman kezdték el masszírozni a csípőcsontját. Koichi felszusszant, miközben próbálta csillapítani testének remegését, de mindhiába. Egyszerűen képtelen volt elfedni a másik elől a reakcióit, a bizonyítékát annak, mennyire élvezi az egészet.

 – Jól esik, Ko-chan? – suttogta Tsuzuku a nyakának érzékeny bőrébe, forró lehelete tovább fokozta Koichi bizsergését, azonban a becenév hirtelen kizökkentette őt, tőrt mártott hegekkel körbeburkolt szívébe. Mintha az idősebb férfi megpofozta volna, holott épp az egyik legintimebb módon lazította el.

 – Ne hívj így! – motyogta. Ismét megrohanták őt a régi emlékek, melyeket igyekezett minél mélyebbre temetni magában a legutóbbi nosztalgia óta.

 – Miért ne?

 Tsuzuku kérdése annyi lehetséges, őszinte választ kaphatott volna! Koichi fejében pár másodperc leforgása alatt megfordultak a lehetőségek: a szüleim neveztek így, akiket mindennél jobban szerettem; a barátaim, akikkel minden titkomat, félelmemet megoszthattam; a srác, akibe szerelmes voltam, de sosem tudhattam meg, milyen a csókjának az íze. Talán az egyik, vagy az összes miatt, ám végül megtagadta a választ, csak hümmögött valamit arról, hogy nem szereti ezt a becézést. Mindenesetre a gróf érezhette a téma érzékenységét, így onnantól fogva halála napjáig sosem használta a becenevet.

 Lassan kezdte el vetkőztetni Koichit, mozdulatai szokatlanul lágyak voltak, ám a férfi bőre ismerte már az érintéseit. A bérgyilkos sosem tudta volna összekeverni senki máséval, annyira jellegzetesen haladtak végig azok az ujjak a testén. Szinte észre sem vette, mikor szabadult meg az összes ruhadarabjától, és állt teljesen meztelenül Tsuzuku ölelésében. A férfi Koichi kulcscsontjára helyezte a mutatóujját, majd óvatosan lefelé kezdte húzni azt, egyre csak közeledve a másik ágyékához. Ott megállt, hogy aztán masszírozni kezdhesse a medencecsontot, lassan, izgatóan. Forró lélegzete a nyakánál közben teljesen elbódította Koichi érzékeit. Felnyögött.

 – Kellemes, igaz? – kuncogta Tsuzuku, miközben másik kezével Koichi félgömbjeit simogatta. Amaz egy újabb, félreérthetetlen nyögéssel felelt.

 – Jól van. Ne is mondj semmit, látom ám – folytatta, ujjai a férfi medencéjéről annak merevedésére csúsztak. – Látod azt a zongorát, ugye? Gondolom, sejted, hogy lesz ma vele egy kis közös programunk. De ne aggódj, nem vagyok objektofil, nem izgatnak a tárgyak. Ellenben igencsak színesíteni tudják a mi kis afférjainkat.

 Koichi türelmetlenül felnyögött. Nem kellett neki a sok rizsa, bár Tsuzuku hangja meg kell hagyni, igencsak izgatóan csengett a füle mellett. Sokkal inkább szerette volna már gyakorlatban tudni a férfi terveit, magában érezni őt, és végre kielégülni. Kiszabadította magát a kéjt okozó kezek édes fogságából, majd megindult a zongora felé, és fellépett a pódiumra. Izgatottan nyelt egyet, ahogy széttárt lábakkal felült a hangszer lecsukott fedelére, aztán látva Tsuzuku éhes tekintetét, teljesen felkínálta magát. Eldőlt a hűvös, fekete burkolaton, meztelen bőre szinte sikított a hidegtől, azonban tisztában volt vele, hogy hamarosan ismerős, kellemes forróság fogja átölelni őt. Nem tévedett. A férfi szinte rekordidő alatt szabadult meg az öltözékétől, amely a fűtött palota ellenére is még mindig tartalmazta a szurokfekete kabátot, majd a lábai közé térdelve lassan, már-már óvatosan kezdte el felkészíteni Koichit. Amaz nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valaki így, ilyen türelemmel viseltessen iránta, ezért kíváncsian, fogadta a másik újfajta közeledését. Nem csalódott az újdonságban. Nyögdécselve fogadta Tsuzuku ujjainak változatos ostromát, ám nem érte be ennyivel.

 Közben a férfi felsőteste szinte teljesen az övének préselődött, már lassan mindketten feküdtek a zongorán. Koichi érezte, amint Tsuzuku egyik lába elemelkedik a talajtól, ezzel még közelebb hozva őket egymáshoz. Türelmetlen nyögött fel, reszkető ujjaival Tsuzuku csuklóját kereste, hogy ezzel is elősegítse magukat a szintlépéshez. A gróf elégedetten szusszant fel Koichi füle mellett, ujjait kihúzta a férfiből, és kissé elhátrálva készítette fel saját magát is, hogy aztán lehetetlenül közeli pozícióban csússzon bele Koichiba.

 Az alul fekvő férfiben megállt a szusz, amint megérezte magában Tsuzukut. A gróf közben megtámaszkodott a feje mellett, orrát pedig Koichi nyakába fúrva, beszívta annak édeskés, mangós illatát, amelyben már halványan jelen volt az izzadtság is. Tsuzuku mindenesetre tovább nyelte magába a mangó aromáját, amelyet innentől fogva személyes kedvenceként tartott számon. Megesküdött arra, hogy majd vasárnap hozat magának a piacról párat, bár amint végig nyalta a másik ütőerét, volt egy olyan sejtése, hogy nem fog felérni Koichi bőrének ízével.

 A bérgyilkos élvezettel teli nyögésekkel mutatta ki, mennyire tetszik neki a helyzet. Igaza volt. A zongora hűvös nyomását a hátánál hamar elűzte a forróság, amely Tsuzukuból áradt. Úgy érezte, hogy hamar el fog menni, hiszen annyi tényező tette még kellemesebbé ezt az alkalmat, mint az előzőeket. Ha övé lett volna a világ minden ideje, akkor Tsuzuku sokáig nem látott volna kést, ám az idő sürgette őt, így szerette volna minél hamarabb letudni a feladatát. Felnyögött, ajkairól elpattant egy halk sikoly, és átadta magát a beteljesülés gerincoszlopot bizsergető érzésének. Tennie kellett valamit.

 Másnap reggel korán kelt. Úgy döntött, nem akar estig várni a gróf kivégzésével, így a legjobb, ha hajnalban intézi el őt, aztán köddé válik. Egyszerűen kisétálni a birtokról, ez volt a terve, aki meg megpróbálja megállítani, azt könnyűszerrel leszúrja. A lovászfiúk inkább nyurgák voltak, mint izmosak, a komornyik pedig szinte mindig késett a reggeliről, vele biztos nem lesz gondja.

 Nesztelen léptekkel indult meg a konyha felé. A cselédek egy óra múlva keltek, addig ő végig tudja hajtani a gyilkosságot. A kést elcsenni szinte gyerekjáték volt, aztán pár perc múlva már a lépcsőn tartott felfelé, hogy a folyosóra kanyarodva megálljon végül Tsuzuku szobája előtt. Nyelt egyet, majd bekopogott. Nem rejtegette a fegyverét. A férfi mihelyst ajtót nyit, ő támadni fog. Hallotta, amint áldozata halkan neszezik odabent, aztán végül nyílt az ajtó, Koichi pedig mozgásba lendítette a karját.

 Kiáltás harsant, ám Tsuzuku szája csukva maradt, tekintete szinte keresztülhasította az előtte álló férfit. Vasmarokkal fogta a támadókezének csuklóját, a kés már a küszöbön hevert. A gróf üresen mérte végig Koichit, aztán berántotta a szobájába. A kudarcot vallott bérgyilkos tehetetlenül felszisszent, ahogy térdre esett, miközben Tsuzuku úgy bevágta az ajtót, hogy még a padló is beleremegett. A térdelő férfi összerezzent, amint a másik leguggolt vele szemben, majd erőteljesen megragadta az állát. Nem sok választotta el attól, hogy ismét jelét adja a fájdalomnak.

 – Csalódtam benned.

 Koichi rá sem ismert erre a férfire. Szöges ellentétje volt annak a szórakozott, ravasz, játszmákat kedvelő embernek, akinek az utóbbi napokban megismerte. Nehezen vallotta be magának, de félt, sőt, egyenesen rettegett attól, hogy mégis mit fog most csinálni vele a másik. De azt mondta, szívesen fogadja Koichi próbálkozásait! Akkor ezt most miért veszi ilyen halálosan komolyan? A bérgyilkos fejében kérdések ezrei vívtak egymással csatát, miközben Tsuzuku lerántotta róla a parókát, aztán a gombokat teljesen figyelmen kívül hagyva, ketté tépte rajta a blúzt. Az anyag hasadása vészjóslóan visszhangzott Koichi fejében. Nem mert megmozdulni, ahogy észrevette a másik szemeiben ülő sötétséget. Még a hangja is teljesen megváltozott, mélyebb, fenyegetőbb tónusa lett. A férfi sóbálványként hagyta, hogy Tsuzuku letépje róla a ruháit, és még akkor sem mert moccanni, amikor másik az ágyra lökte, majd a hasára fordította. Mióta elkezdte ezt a munkát végezni, sosem félt még ennyire az elmúlt négy év során.

 Hallotta maga mögül a zacskó szakadó hangját, és bár innentől fogva sejtette, mi fog következni, a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy ilyenben lesz része. Próbált felkészülni a fájdalomra, ám erre sehogy nem lehetett. Az egész teste ívbe feszült, ahogy Tsuzuku mindennemű óvatoskodást mellőzve hatolt belé, aztán már nem bírta visszatartani: kitört belőle a zokogás. A másik szinte rögvest mozogni kezdett benne, egy másodpercnyi időt sem hagyva elgyötört testének. Koichi az egész aktust alatt a lepedőbe temette az arcát, úgy folytak le a könnyei a fehér ágyneműre, és nedvesítették be azt. A feneke zsibbadt, az éles fájdalom pedig még véletlenül sem szűnt meg a gerince tövénél. Hiába szerette az extrém helyzeteket, a játszmákat, ezt sosem akarta volna átélni. Nem számolta, meddig tartott, mire a gróf elment, majd kihúzódott belőle. Érezte, amint valami csorog a belső combján, és anélkül, hogy odanézett volna, tudta mi az. Vér. Tsuzuku azonban nem csak a testét sebezte meg ilyen orvul, hanem a lelkét is.

 – Így egy jó darabig nem mehetsz a többiek közé – jegyezte meg a gróf, mire Koichi összerezzent. A hangja ismét normális tónusú volt, mintha valami mentális szakadás okozta volna az iménti fájdalmakkal teli jelenetsort. Koichi nem moccant. Félt, hogy azzal felerősödne az a semmivel sem összehasonlítható, borzalmas érzés az altájékán.

 – El kéne látnom a sebeidet – sóhajtotta Tsuzuku, ahogy Koichi látókörébe kerülve, megpróbált leülni mellé az ágyra.

 – Ne érj hozzám! – visított fel hisztérikusan a megszégyenített férfi, mire a gróf azzal a lendülettel állt fel újból. Koichi nem tudta, mi ütött belé, még saját magát is meglepte a heves reakciója, azonban úgy tűnt, Tsuzukut nem. A gróf szomorú mosollyal az arcán nézte őt egy darabig, aztán a szekrényhez lépve, előkotrott egy áttetsző üvegcsét, benne fehér, sűrűnek tűnő kenőccsel. Az ágyra dobta, pontosan Koichi orra elé.

 – Hozok fel reggelit. Addig próbáld meg ellátni magad – mondta, azzal kisétált az ajtón. Az ágyon fekvő férfi még egy utolsót szipogott, aztán az üvegért nyúlt. Egy címke volt a kupakjára ragasztva, amely arról tanúskodott, hogy fertőtleníti a nyílt sebeket, és segíti a hegképződést. Felsóhajtott. Lassan könyökölt fel, ám a térdelésnél tovább nem jutott. A lábai még így is remegtek, a fájdalom hullámai pedig vadul vágtáztak végig a testén. Meglepetten konstatálta, hogy a vére egészen idáig egy törülközőre csordogált. A kezébe vette az anyagot, majd vigyázva letörölte magáról a többit. Megrándult, amint masszírozni kezdte a kenőcsöt, reménykedve, hogy Tsuzuku minél később tér vissza. Nem akarta még jobban fokozni a megalázottságát a férfi előtt, így igyekezett gyorsan rendbe szedni magát, aztán magára húzta a takarót. Az anyagból csak úgy áradt a gróf illata, szinte egyből megcsapta Koichi orrát a levendula ismerős aromája, ahogy nyakig beburkolta magát. Reszketett, bár nem tudta mitől, ugyanis a paplan melegen simult elkínzott testére. Ekkor nyílt az ajtó.

 – Hoztam magunknak karamellás kalácsot – lépett be Tsuzuku, bal karján egyensúlyozva egy tálcát, rajta két pohár víz és gondosan elrendezett kalácsszeletek. Koichi egészen az orráig húzta a takarót. A teste, amelyre olyan büszke volt, sebesen, megszégyenítve hevert az ágyon, és nem szándékozott a feje búbjánál többet mutatni belőle. A gróf felsóhajtott, ahogy a férfi mellé lépett.

 – Figyelj, édes, sajnálom, nem kellett volna ezt tennem veled – kezdte, mire Koichi nem bírta megállni, mérgesen szusszant egyet a rejtekében. – Csak annyira boldog voltam, amiért ilyen közel kerültem hozzád az este, nem gondoltam volna, hogy ez tényleg semmit nem jelentett neked, és reggel egyből nekem támadsz. Dühös voltam – magyarázta, szabad kezével pedig hollófekete tincsei közé túrt.

 – Ma itt maradok. – Koichi hangja rekedt volt a sírástól, törékeny, mintha bármelyik pillanatban elhalhatna. – De ne érints meg – suttogta, ahogy visszanyelte a könnyeit.

 – Jó – sóhajtott fel láthatólag megkönnyebbülve a férfi, aztán a Koichi arca előtt lévő szabad területre helyezte a tálcát, majd a vizespoharakkal a kezében leült a kanapéra. A bérgyilkos felkönyökölt, és lassan enni kezdett, azonban két szelet után abba is hagyta. Tsuzuku egyből mellé pattant, és már kínálta is vízzel.

 – Jól van – suttogta a férfi, ahogy elvette Koichitól az üres poharat, vigyázva, nehogy összeérjenek az ujjaik, majd ismét leült, hogy elfogyassza a saját adagját. Koichi egy darabig hallgatta a morzsák kopogását a tálcán, aztán lehunyta a szemeit, és elnyelte őt az álmok tengere.