Vörös Zóna - Epilógus

 Koichi az ablakpárkányra könyökölve nézett kifelé a széles, fákkal szegélyezett utcára, amelyből bár az egyik tölgy törzse igencsak jelentős részletet takart ki, azért így is lehetett látni, mennyire ember özönlött a templom felé. Esküvőt tartottak. Az ő esküvőjét.

 Idegesen nyelt egyet, aztán lesimította a hosszú, fehér szoknyája ráncait. Az egész terv, amelyet az utóbbi hónapokban Tsuzukuval és Mikoval ötlöttek ki, teljes őrültségnek tűnt, idáig mégis kitűnően működött. Az persze mindenki előtt teljesen nyilvánvaló volt, hogy a gróf soha az életben nem fog megnősülni, hiszen egyrészt a férfiakat, másrészt pedig teljes szívéből Koichit szerette. Igen ám, ezzel még nem is lett volna baj, de Takeshi felhívta a figyelmüket arra, hogy egyre több levél érkezik azzal kapcsolatban, mégis mikor tervez az agglegény, ha örököst nem is nemzeni, de legalább egy nővel frigyre lépni. Az arisztokrácia pusmogott, a Takebuchi-név pedig veszélyben forgott, így cselekedni kellett.

 Aztán egyik nap, amikor Tsuzuku épp a könyvtárban dolgozott a Tűzvörös éj epilógusának fordításán, Koichi pedig mellette ülve ruhamodelleket skiccelt a nemrég vett vázlatfüzetébe, Miko szélvészként rontott be a könyvtár ajtaján. A cselédlány kipirult, zihált, és láthatólag futva tette meg az utat az emeletre, hogy aztán kinyögje a világ legnagyobb sületlenségét.

 – Gróf, meg kéne kérned Koichi kezét!

 A két férfi egy darabig úgy pislogott a lányra, mintha az meghibbant volna, aztán Tsuzuku ráncokba tódult szemöldökökkel, tapintatos hangsúllyal megkérdezte:

 – Mégis miért?

 Miko ekkor úgy tűnt, észbe kapott, ugyanis hirtelen hadaró-üzemmódra kapcsolt, és villámgyorsan előadta a tervet, amelyet nem mellesleg mosogatás közben ötlött ki, aztán a könyvtárig futva finomítgatott rajta, mígnem mire ideért már teljesen készen állt.

 – Ugye múltkor már Okazaki vikomt is udvariasan sürgető levélben jegyezte meg, hogy a grófnak ideje lenne már végre megállapodnia, és valami hajadonok által biztosan látogatott bált is emlegetett, ahogy Takeshitől hallottam, nem, még véletlenül sem nézek bele a levelezésedbe. Szóval, eszembe jutott, Koichi milyen profin utánozza a női mozgást és hanghordozást, így a fenébe is, mit csűröm-csavarom itt percekig, holott szerintem már rég sejtitek: tökéletes feleség lehetne, aki bár gyermekáldással nem tudja megajándékozni az ő grófját, mégis odaadóan szereti őt – fejtette ki a cseléd.

 A könyvtárban döbbent csend honolt, a lány már-már teljesen leírta a tervét maga előtt, amikor Koichi kimérten megszólalt.

 – Ez nagyon kedves tőled Miko, de… Mi lenne a bárói örökségemmel és a titoktartással? Mert a csalást gondolom egyedül ennek a palotának a lakói, illetve a nagyszüleim tudnák, mert előlük mégsem tudnám eltitkolni, hogy, nos – köhintett –, férjhez megyek.

 – Mennyit tud az arisztokrácia arról, ami anno történt veled? – kérdezte óvatosan Tsuzuku, mire Koichi rögvest vállat rántott.

 – A nagyiék azt hitték, hogy halott vagyok, szóval… Még jó, hogy azelőtt jöttél, hogy Takeshi elküldte volna a levelet, amiben visszautasítom a címedet, különben néztek volna nagyot a fejesek - röhögte el magát a férfi, ám látszott rajta, mennyire megrendítethette őt, amikor közölték vele ezt. Tsuzuku nyugtatásképp megfogta Koichi kezét, és puszit nyomott a kézfejére. A férfi hálás mosollyal jutalmazta ezt az apró gesztust.

 – Akkor tiszta sor – közölte a gróf. – Niiyama Koichi továbbra is halott marad, viszont mit szólnál, ha Niiyama Natsuko lépne a helyébe?

 Koichi így került menyasszonyi ruhába, és lett belőle a nyilvánosság előtt a Niiyama-család által örökbefogadott, ám egészen idáig rejtegetett nő, akit Tsuzuku az egyik palotában tett látogatása alatt ismert meg egészen véletlenül, és szeretett bele a hölgy végtelen szépségébe és bájos természetébe. Mese habbal, ahogy mondani szokás, ám az urak esetleges gyanakvását a hölgyeik szipogása eme szép szerelmi történet hallatán rögvest eloszlatta.

 Az egész templomot betöltő vendégsereggel számolhattak, Koichi pedig rettegett. Ha bárki is felismerné őt, az felérne egy tragédiával mindkettejük és családjaik számára is. Az ujja köré csavarta egyik hosszú, pink tincsét, melyet egy reszketeg sóhaj követett. Végig tudják ezt csinálni. A mögötte sürgölődő két cselédlányra nézett, Mikora és Riora, amint koszorúslányokként igazgatják egymás szoknyáját, miközben Miko néha lopva Koichira pillantott, bár a férfinek egyből feltűnt. Még mindig éltek benne a bérgyilkosként ráragadt beidegződések és tapasztalatok, pedig mihamarabb szerette volna őket maga mögött hagyni. Talán már sosem szabadul tőlük? Ki tudja… Mindenesetre, akármennyi hazugság is rejlett a mai esküvő színfalai mögött, a szerelem, amely végett összekötik az életüket mindennél tisztább és igazabb volt.

 – Idő van – lépett mellé Miko, hogy biztatóan megszorítsa a vállát, mire Koichi felállt, és egyből magabiztosabbá vált, ahogy megérezte a magassarkú enyhe imbolygását, amelynek hamar urává vált. Már-már hiányzott neki a nőies öltözködés, amely miatt Tsuzuku néha még cukkolta is őt az esküvő előtti napokban, de Koichi leszögezte, hogy tangát az élete árán sem venne fel, ezt az állítását pedig egy csípés vagy egy harapás erősítette meg. Bár Tsuzuku az utóbbit mintha még élvezte is volna… A perverz!

 Az esküvő gyorsan lefolyt. Koichi egyik pillanatban még a templom padok közötti folyosóján vonult be, a másikban meg már kimondva az igent, Tsuzuku ajkait ízlelhette. Boldog volt, bár a lakodalmat azért szívesen elbliccelte volna. Egy idő után is rettenetesen fárasztó volt elővennie a női hangját, és gyakran kellett megnedvesítenie a torkát, mielőtt újra beszélni tudott rajta. Mindenesetre úgy tűnt, hogy egyik asztalukhoz járuló nemes sem vette észre a turpisságot, ám mégsem mert nagyon enyelegni újdonsült férjével. Még mindig benne voltak a korlátok, és ahogy elnézte, Tsuzukuban is, így néhány csókon kívül több nem történt köztük.

 Aztán minden a feje tetejére állt. Koichi egy ismerős alakot látott közeledni, először alig hitte el, hogy jól lát, ám mikor az illető odaért hozzá, nyilvánvalóan azért, hogy gratuláljon a menyasszonynak, a vonásaira kiült a sokk. A férfi is felismerte őt, ez ezer százalék, hiszen az ő szemei is kistányér méretűre tágultak.

 – Gyere! – intett neki Koichi, majd felállt, és a terem egyik hátsó, csendes sarkába vonultak, ahol ügyelve arra, hogy senki ne lássa meg őket, az egyik oszlop mögé bújtak. Ott a férfi elhagyta a női tónust, majd a rendes hangján szólalt meg újra.

 – Keisuke, te meg hogy kerülsz ide? – hadarta rémülten, mire az öltönyös férfi vállat rántott. Sokat változott az elmúlt négy évben, de nem eleget ahhoz, hogy Koichi ne ismerje fel őt. A vállai szélesebbek lettek, az izmai átütöttek az öltöny szövetén, amit viselt, a vonásai markánsabbá váltak. Szőke haját azonban még mindig ugyanúgy, felnyírva hordta.

 – Meghívták. Apám jó barátja a grófnak, ő tanította meg őt spanyolul – vont vállat Keisuke, mintha valami csekély dologról lenne szó, aztán hirtelen elkomolyodott. – Mi ez az egész esküvő-mizéria veletek? Nem úgy volt, hogy te – akadt meg – meghaltál?

 Koichi az ajkába harapott. Nem tudta, hogy volt szerelme mit érezhetett iránta, ha érzett még egyáltalán valamit. Végül úgy döntött, őszinte lesz, bár pár dolgot azért megőriz magának.

 – Csak szerettem volna egy kis nyugalmat, miután a szüleim… Szóval, nem haltam meg – mosolyodott el halványan. – Viszont időközben szerelmes lettem a grófba, őt meg folyton nyaggatták, hogy mikor vesz már el valakit, ha örökös nem is, legalább feleség legyen. Hát, lett – tárta szét a karját a férfi, mire Keisuke elmosolyodott, és egy lépéssel közelebb ment hozzá.

 – Örülök nektek – mondta őszintén. – Először hiányoztál, sőt, tegnap is, ma is gondoltam rád, de már én sem érzek úgy, mint négy évvel ezelőtt. Van egy lány, és… Mindegy, ez most nem érdekes – hessegette el a témát a férfi. – Lehetünk barátok, ha szeretnéd, meg a gróf sem bánja.

 Koichi az ajkába harapott, ahogy tüzetesen megvizsgálta Keisuke vonásait. A férfi nem hazudott, ezt tisztán látta, már ő is tovább lépte. De érdemes lenne a múlt parazsát megpiszkálni? Nem lobbanna rögvest lángra? Az ő részéről már biztos nem. A gyomorgörcs, amit Keisuke közelében érzett, a kellemes bizsergés, most mind tovatűnt. Már nem nézte vágyakozva az előtte álló ajkait, epekedve az első csók után, nem akarta, hogy a kezei érintsék őt. Másra vágyott. Minden porcikája Tsuzukut akarta abba a szerepbe, amelybe anno Keisukét képzelte el.

 – Milyen ez a lány? – kérdezte Koichi kíváncsian, hangjában egy csepp féltékenység sem szűrődött ki, mivel semmi ilyesmit nem érzett már.

 Keisuke zavartan elpirult, köhintett egyet, és a tarkóját kezdte vakarni.

 – Az egyik bálon ismertem meg, talán fél évvel ezelőtt? Szőke, magas, csinos és intelligens. Imádja a verseket – habogott össze-vissza a férfi, mire Koichi elnevette magát.

 – Szóval fülig szerelmes vagy, mi? – kacagott. – Szerintem vissza kéne mennünk, de ha Tsuzuku is benne van, akkor néha átjöhetsz egy teára hozzám, és… - Koichi megakadt. Vajon mit fog szólni a gróf, ha megtudja, hogy Keisuke leleplezte őket? Az agya annyit kattogott ezen, hogy észre sem vette a beállt kínos csendet. Egy hűvös kéz zökkentette ki őt, amely gyengéden a vállára simult.

 – Édes, mit csinálsz itt Ayase gróf fiával, hm? – suttogta a fülébe Tsuzuku, mire Koichi egyből magyarázkodni kezdett, mélyen megdöbbentve a grófot azzal, hogy a rendes hangján beszélt egy látszólag idegen férfi előtt.

 – Keisuke felismert – kezdte Koichi. – De senkinek sem fogja elmondani, és ha nem bánod, teázni is átjönne néha…

 A fehérruhás férfi kíváncsian pillantott Tsuzukura, aki látszólag szórakozottan mérte végig a rajtakapott kettőst, majd végül vállat vont, és úgy tűnt, annyiban hagyja az egészet. Ám Koichi már túl jól ismerte őt. Most jött az ötmilliót érő kérdés.

 – Honnan ismeritek egymást?

 Koichi már nyitotta volna a száját, hogy ismét magyarázni kezdjen, ám Keisuke megelőzte őt.

 – A középiskolából. Mi régebben… Éreztünk valamit egymás iránt, de már mindkettőnk részéről elmúlt a dolog – jelentette ki, ám a vallomás végébe azért erősen belepirult.

 Tsuzuku elmosolyodott. Koichi zavartan gyűrögette a ruhája anyagát, míg Keisuke láthatólag félt attól, hogy a gróf patáliát rendez, mégsem keresgélt a szemével menekülési útvonal után.

 – Teázhattok – jelentette ki végül Tsuzuku, majd könnyű csókot lehelt Koichi ajkára, és a trió visszatért a lagzi tömegébe.