Vörös Zóna - 9. Versek rólad

 Miko felvont szemöldökkel figyelte, amint Takeshi ünnepélyesen néz körbe a vacsora után összegyűlt személyzeten. A komornyiknak mindig is megvolt ez a szokása, hogy túl komolyan vette a feladatait, és csak ritkán lazult el annyira, hogy velük együtt nevessen. Ám amikor megtette, úgy tűnt, élvezi, ezért igyekeztek minél többször mosolyt csalni az arcára, hátha ez megtöri a jeget. Azonban most senkinek nem volt kedve mosolyogni. A gróf hazaküldte a kocsit, és nem tért vissza napnyugta előtt, ahogy Natsuko sem, így mindannyian idegesen meredtek a borítékra, amelyet Takeshi tartott a kezében. Bontsák fel és olvassák fel az egész személyzet előtt – most megtörténik. Miko már kíváncsi volt, mi állhatott a levélben. A komornyik feltépte, és olvasni kezdte a tartalmát.

 – Drága cselédek, lovászfiúk, komornyikom! Úgy tűnik, gyászosan rövid életemnek vége szakadt. – Takeshi egy pillanatra megakadt, mint ahogy a jelenlévők lélegzete is, de gyorsan folytatta. – Igazán kár érte, mit ne mondjak. Ha a felét is tudtátok volna…! Na, de nem húzom sokáig a szót: a birtokot, a címemet – mindenemet, ezennel báró Niiyama Koichira hagyom, vagy ahogy ti ismertétek, Natsukora. Igen, egy férfiról volt szó, és igen, a férfiakat szeretem. Undorító? Lehet, én élveztem másnak lenni, ahogy magasabb körökben hivatkoznak rá. Remélem, elértem a célom, és Koichi még él. Keressétek meg, aztán adjátok át neki az íróasztalomon lévő kék bőrkötéses noteszt. Köszönöm, amiért életem végéig hűséggel álltatok hozzám! Gróf Takebuchi Tsuzuku.

 Takeshi keze remegett, ahogy leengedte a papírt, szemei pedig csillogtak. Könnyek. Miko is az arcához kapott, felfedezve a nedves foltokat a bőrén. Vége. A gróf nincs többé, ők pedig gazdátlan földönfutók lettek egy olyan úrral maguk felett, akikről azt se tudják, hol van. De Mikonak igaza lett azzal kapcsolatban, hogy a gróf szerelmes volt a cselédnek álcázott férfiba. Különben miért hagyta volna rá a birtokot és az ő sorsukat?

 – Natsuko férfi volt? – hallotta meg maga mellől a fő cseléd Sakika sírástól remegő hangját. – De az istenek szerelmére, a blúza nem volt lapos, és a hangja is, mintha a nőké – sápítozott, mire a többi cseléd bólogatni kezdett. Miko magában elmosolyodott, aztán úgy döntött, itt az ideje eloszlatni a társaság kételyeit. A lovászfiúk is igencsak tanácstalan toporogtak, az egyik még kissé pironkodva meg is jegyezte, hogy igencsak szépnek találta a lányt, de most… Miko döntött.

 – Melltömésről hallottatok már? Ismerős az a szakma, hogy szinkronszínészet? – kezdte, mire Sakika érdeklődve oldalra döntötte a fejét. Mindenki rá figyelt, ő pedig eldöntötte, hogy még holtában is segít a grófnak. Márpedig, ha a férfi Natsukot akarta örökösének, nem áll az útjába, mindent megtesz, ha kell, ő maga megy el a férfiért.

 – Logikus, amit mondasz, de akkor ezek szerint mindenkit átvert, és nem tudjuk a miérteket – vetette ellen Takeshi, mire Miko csípőre vágta a kezét, makacs tekintetét körbehordozta a társaságon. Mérlegelt. Úgy döntött, őt nem érdeklik az indokok, elmegy a könyvtárba, utánanéz a Niiyama-családnak, meg a notesznek is.

 – Rendben – vonta meg a vállát Miko. – Akkor idehozom őt egyedül. Ellenvetés? – pillantott a komornyikra, majd Sakikára, végül pedig elmosolyodott. Bár segítőkész társaság voltak, rendkívül szoros kötelékekkel, már régóta ismerték egymást. Tudták, hogyha Miko a fejébe vesz valamit, akkor lehetetlen megállítani, így elég volt neki két beletörődő pillantás ahhoz, hogy meginduljon a könyvtár felé, ahol a gróf dolgozott. Kék notesz. Amikor legutóbb ő takarított, még nem vette észre, így valami új keletű dolog lehetett. Vajon köze volt Koichihoz is? Biztosan. Miko pedig szerette beleütni az orrát mások dolgaiba. Afféle nőies kíváncsiságként könyvelte el ezt a tulajdonságát, és ennek is köszönhette, amiért kiszúrta, hogy az új cseléd valójában férfi. Nem volt nehéz dolga, egyszerűen csak gyanúsnak találta a jövevényt, így minden mozzanatát aprólékosan megfigyelte. Aztán Natsuko „mellei” kicsit elcsúsztak, ám azonnal meg is igazította őket, Miko pedig tudta. Megvoltak a maga teóriái arról is, miért így tartotta a gróf a közelében a szerelmét, aki ráadásul rangos is volt, de ezek mind bizonytalan lábakon álltak, és egyiket sem tudta volna különösebben megerősíteni. Majd holnap odaállít Koichi elé, hogy szépen kifaggassa, aztán meggyőzze a birtokra jövetelről. Ha nem is örökre, de legalább pár hétig segíthetne a személyzetnek, mielőtt hazamegy, vagy, ahogy tetszik neki. Miko elszánt volt.

 Úgy sétált be a könyvtárba, mintha az övé lenne, és egyből a gróf dolgozóasztalához lépett, ahol a sok fakó, barna borító mellől kirítt a kék bőrnotesz. A nő felkapta, majd egy pillanatig hezitált az arany csatot figyelve, de hamar legyőzte a kételyeket. Ám amit a drága, fehér lapokon talált, meghökkentette, és egyből vissza is csukta a noteszt. Ezt a férfi tényleg Koichinak szánta, a betűk formájából, a rajzok gondosságából sugárzott az intimitás. Miko nyelt egyet, majd a könyvespolcok tengeréhez fordult. Szüksége volt egy könyvre a nemesi családokról, hátha feltűntetik benne a birtokok címét. Ha jól emlékezett, a gróf mondta is, hogy ha nincs meg egy ilyesmi könyve itthon, akkor nem tudott volna elmenni egy nemes báljába. Annyit zsörtölődött, amiért nem írtak a meghívóra címet!  Pedig alapvetően nem volt valami társasági ember, csak a kötelező eseményekre ment el, ezt viszont valamilyen ismeretlen okból kifolyólag különlegesnek találhatta. A cseléd elgondolkozott rajta, mégis mivel érdemelte ki, hogy ilyen maradandó emléke lehetett. Talán a sors akarhatta, hogy Koichihoz eljusson a notesz és a végrendelet tartalma.

 Bár amikor Miko már lassan három órája böngészte a könyvek gerincét, úgy érezte, hogy a sors mégis inkább csak játszik vele. Eddig még sehol nem találta a könyvet, és bár az idő múltával egyre gyakrabban környékezte meg őt a feladás ördögének csábító hangja, tovább folytatta a kutatást, mígnem a kezébe akadt a kötet. Nemes családok jegyzéke 2032-es kiadás. A lány leemelte a vaskos kötetet az egyik emeletről elérhető könyvespolc végéből, majd a súlya alatt egyből a földre rogyott. Részletes leírásokkal, címerekkel, nevekkel tarkított példány volt ez, amelyben igencsak sok család kapott helyett. Miko eligazgatta a szoknyáját maga körül, majd sebesen az N betűhöz lapozott. A szíve a torkában dobogott, ahogy meglátta a cirádás betűkkel írt családnevet, mellette pedig a kissé finomabban szedett címet. Báró. Miko kíváncsi lett volna a családtörténetre, a családfára, meg mindenre egyéb másra is, azonban szemével egyből a paloták címét kezdte keresni az adathalmazban. Kettőt is talált, így kissé idegesen harapott az ajkába, ahogy végig futotta őket, aztán kisimultak a ráncok a homlokáról, és memorizálta a látottakat.

 Fújtatva tolta be a polcra a vaskos könyvet, majd kiseperve a szemébe lógó hajszálakat, megindult a cselédszállás felé. Odabent már néma csend honolt, csak a többi lány békés szuszogását lehetett hallani. Miko egyből a saját ágyához lépett, majd átöltözött a takaróra tett hálóingbe, és nyugovóra tért. Holnap sok teendő várt rá, hiszen be kellett jutnia a városba, ott pedig megkeresnie azt a középiskolát, amelyekbe a nemesek járatták gyermekeiket. Onnantól már csak egy köpésnyire volt a hely, ahol sejtései szerint Koichi tartózkodhatott. Annyi mindent akart kérdezni és mondani! Ám a sötét némaság súlyosan nehezedett rá Miko szívére, amely úgy érezte, rögvest megszakad, amint újra tudatosult benne a gróf halála. Olyan volt, mintha a világa közepét ragadta volna el a kaszás árnya. A férfi mindenben a segítségükre volt, kosztot, kvártélyt és megbecsülést kaptak tőle, utóbbiról pedig pontosan tudta, hogy ritka tényező egy nemes háztartásában. De nem csak ezért szerették meg a grófot, és Miko tudta, a társai is hasonló véleményen vannak. Indulatosan maszatolta el a könnyeit, majd felsóhajtott, és lehunyta a szemeit.

 Másnap reggel elszántan lépkedett a könyvtár felé, hogy elhozza onnan a kék noteszt. Túlestek a komor, néma reggelin, amelyet csak a többi cseléd néha feltörő szipogása zavart meg. Miko próbálta megacélozni magát, még ha ettől érzéketlennek is tűnhetett. Feladata volt, így megkért két lovászfiút, Gagát és Tsubamét, hogy fogják be neki a kocsit, és egyikük kísérje el a városba, egészen pontosan addig a bizonyos iskoláig. A két férfi először kicsit vonakodott, ám amikor Miko emlékeztette őket Tsuzuku végakaratára, bólintottak, és az istálló felé indultak. Addig ő a noteszért ment, ám nem várt személybe ütközött. Takeshi lapozgatta sokkos arccal a minőségi oldalakat, szemei pedig döbbenten követték a sorokat. Miko megköszörülte a torkát. Hogy lehetett a férfi ennyire tapintatlan?

 – El kéne vinnem a noteszt – mondta fagyosan a lány, mire a komornyik zavartan letette az asztalra a füzetecskét.

 – Miko, ez nem… Szóval, csak kíváncsi voltam – próbált mentegetőzni a férfi, de a cseléd leintette őt.

 – Nem kell mentegetőznöd, Takeshi. Én is belenéztem, viszont veled ellentétben, egyből be is csuktam. A gróf nem nekünk szánta, így jobb, ha most elviszem annak, aki értékelni fogja – kapta fel a noteszt a lány, majd sarkon fordult, és kisétált a könyvtárból. Haragudott a komornyikra, ám nem hibáztatta. Ugyan, kit ne érdekelt volna a titokzatos lapok tartalma? Kíváncsi volt, vajon Koichi mit fog hozzájuk szólni.

 Amikor kiért a palota elé, Gaga már várta őt. Kicsit meglepődött, ugyanis ő volt az, aki megjegyezte, hogy Koichi Natsukoként igencsak csinos volt. Remélte, hogy nem inzultálni akarja a férfit, akit valószínűleg ugyanúgy emészthet most a gyász, mint őket. Mindenesetre Miko eldöntötte, hogy csak a testén keresztül szólhat Koichihoz.

 Az óra delet ütött, amikor a lovak prüszkölve megálltak a Niiyama-palota előtt, és Gaga a bakról leugorva csitítani kezdte őket, hasznát véve a zsebében rejtőző sárgarépáknak. Nem úgy tűnt, mint aki nagyon el akarna mozdulni a lovak mellől, így Miko megköszönte neki a fuvart, és megígértette vele, hogy itt fogja várni, amíg beszél Koichival. Aztán az ifjú nemes vagy velük tart, vagy nem. Mindenesetre Miko önző módon az előbbiben reménykedett, ahogy csengetett a kapun. Már épp nyugodt várakozásba akart merülni, ismerve a hatalmas paloták szövevényes útvonalait, amikor nyílt az ajtó, és egy pofaszakállas, idős férfi indult meg feléje, hogy beengedje a kapun. Vagy épp elküldje őt.

 – Kit tisztelhetek a hölgyben? – szólalt meg reszelős, elcigarettázott hangján az öreg, mire Miko illedelmesen főt hajtott előtte.

 – Koboto Miko vagyok, a Takebuchi-palota cselédje. Niiyama Koichit keresem, mivel a grófunk, aki sajnos tegnap eltávozott az élők sorából, a végrendeletében őt nevezte meg örökösül, illetve egy noteszt is hagyott rá, amelyet arra kért, hogy személyesen adjak át neki – ferdítette el egy kicsit a végrendelet végét a lány. Muszáj volt beszélnie Koichival.

 – Szóval Ko-chan jóban lett egy gróffal – töprengett el az idős férfi, majd végül vállat rántott, és későbbre hagyva a valószínűleg rengeteg kérdését, beljebb invitálta Mikot. – Az unokám az emeleten van, a szobájában. Felkísérem, ha megengedi, hölgyem – szólt meglehetősen udvariasan a lányhoz. A cseléd úgy találta, ezek szerint nem csak a grófnál dívott a személyzet tisztelete. A férfi anno, amikor Sakika megkérdezte, miért ülteti őket mindig magával egy asztalhoz, a gróf így válaszolt:

 – Részben a magány késztet erre, meg aztán, minek egyetek abban a kis lyukban a lépcső alatt, ha egyszer ennyi hely van az asztal mellett.

 Miko akaratlanul is elmosolyodott az emléken, a szeme sarkában gyülemlő könnyeket pedig igyekezett anélkül elpislogni, hogy az öregúr észrevenné. Valószínűleg Koichi nagyapja lehetett, az apja biztosan nem, hiszen a báró túlságosan fiatal volt egy ilyen idős édesapához.

 A palota egyetlen lakójával sem találkoztak, mire az emeletre értek, ahol a férfi a sok fehérre festett ajtó közül bekopogott az egyiken, másik kezével intve Mikonak, hogy maradjon mögötte, így a lány nem látott be a szobába. Őszintén csodálkozott, hogy vajon miképp különböztetik meg egyik helyiséget a másiktól, a sok egyforma ajtó és a bal oldalt lévő ablaktáblák ugyanis mind egytől egyig egyformák voltak. Ismerős hangot hallott a szobából, ám azt nem hallotta, mégis miket mond a nagyapjának. A szíve viszont egyből gyors vágtába kezdett, vékony, ám munkától cserzett bőrű ujjai összeszorultak a notesz körül. Remélte, hogy Koichi be fogja őt engedni, és egészen megkönnyebbült, amikor a pofaszakállas úr ellépve az ajtótól befelé gesztikulált neki. Ezek szerint nyert ügye volt.

 Bizonytalan léptekkel indult meg, aztán amikor a látóterébe került a fehér ágyneműn fekvő pink hajú, sírástól vöröslő szemű gombóc, felrúgva az összes létező illemszabályt, az ágyhoz csörtetett, és hevesen megrázta annak vállát. Hallotta, amint az ajtóban álló öregnek elakadt a lélegzete.

 – Nem omolhatsz össze, hallod? – süvöltötte a lány. – Mit szólna a gróf, ha így látna téged, hm? – csapta le a noteszt az összerezzenő férfi elé, aki ekkor könyörgő tekintettel pillantott a nagyapjára.

 – Kimennél? Ezt csak egyedül tudom megoldani – mondta, Miko pedig elégedetten huppant le Koichi ágyára, amikor becsukódott az ajtó. A férfiból ekkor újra kitört a sírás. A lány ekkor levetette magáról a magabiztosság maszkját, és megnyugtató szavakat mormolva a rózsaszín tincsek közé, szorosan magához húzta a rázkódó Koichit.

 – Muszáj volt megtalálnom téged – motyogta Miko, amikor a másik zokogása csitulni kezdett. – A gróf mindenét rád hagyta, a címet, a birtokot – itt megakadt, gondolatai az ágy végében lévő noteszre terelődtek –, és verseket. Verseket rólad és róla. Azért jöttem, hogy ezt átadjam neked, meg megkérjelek, hogy gyere a birtokra, és segíts nekünk talpra állni. Nem örökre gondolnánk, csak egy-két hétre – magyarázta a lány, miközben elengedte Koichit, ujjaival a notesz felé kapott, majd átnyújtotta a férfinak.

 Amaz szipogva nyúlt érte, aztán óvatosan megsimítva annak fedelét, felnyitotta. Miko látta az őszinte döbbenettel keveredő örömöt, amikor Koichi szemei követni kezdték a sorokat, majd ismét könnyezni kezdett. A cselédlány bátorítóan megszorította a férfi térdét, aztán feltette a nagy kérdést.

 – Akkor visszajössz velem?

 Koichi bólintott.