Vörös Zóna - 6. Tiltott gyümölcs

 Az előző napjának fájdalmas, megalázott és véres felhangja után a mai már békésebbnek bizonyult. Tsuzuku úgy, mint a tegnapi három főétkezésnél, most is elindult, hogy reggelit hozzon maguknak. A férfi bár megtehette volna, nem vett részt a közös étkezéseken. A többi alkalmazott nem tudott sokat a történtekről, a gróf ugyanis állítása szerint azt mondta nekik, hogy Koichi kórházba került. Állítólag teljes titokban csempészte fel a duplaadag ételt, így senki sem gyanakodott hazugságra. A gróf még a munkáját is idehozta a hálójába, hogy végig mellette lehessen. A papírlapok rezgése és a toll sercegésének hangja már lassan beleitta magát az ágyon fekvő férfi hallójárataiba. A fájdalmai már enyhültek, lévén a másik férfi akárhányszor elhagyta a szobát, ő rögvest a kenőcsért nyúlt, így a vacsorát már kissé remegő alkarjára támaszkodva tudta elfogyasztani. Hazudott volna, ha azt mondja, hogy Tsuzuku nem tett meg mindent azért, hogy jóvá tegye a reggelt. Törlőkendőt hozott neki, hogy azzal tisztálkodjon, megkönnyítette a folyóügyei elvégzését, és odafigyelt arra, milyen ételt hoz neki. Koichi látta az igyekezetet, és valamilyen úton-módon még jól is esett neki, ahogy látta a másikon a bűnbánatot.

 A kenőcs kupakját csavarta épp vissza, amikor Tsuzuku belépett a szobába a tálcával, ám ezúttal nem csak étel volt nála, ugyanis egy hálóingszerű ruhadarab lógott le a karjáról. Koichi kíváncsian könyökölt fel, miközben boldogan konstatálta, hogy már nem remeg a művelet elvégzésekor. Határozottan javult az állapota.

 – Hoztam neked ruhát – terítette le a gróf az ágy végébe a hálóinget, majd Koichi elé tette a tálcát. – Lehet mellben kicsit bő lesz neked, de legalább már kijöhetsz az ágyból. Persze, csak ha szeretnél.

 Koichi bólintott, majd megragadta a hálóing sarkát, és magához vette a puha anyagot. A ruhanemű szellősnek tűnt, a bézsszínű szatén szinte siklott az ujjai között, ahogy közelebbről is megnézte magának. Mosószer friss illata áradt belőle, amely megbizsergette a gyomrát, és fájdalmas, ám mégis kellemes emlékeket idézet benne. Az édesanyja is ilyen márkát használhatott anno. Tsuzuku eközben hátat fordított neki, és a szekrényt kezdte pásztázni, amin Koichi egészen meglepődött. Mintha a gróf tisztában lenne azzal, hogy nem szívesen mutogatná most magát neki, vagy épp bárki másnak a tegnap reggel után. A férfi ingatag lábakkal állt fel, majd öltötte magára a hálóinget, amely azonnal biztonságot nyújtó ölelésbe vonta őt, ám nem sokáig törődhetett az újdonság varázsával, ugyanis a fenekébe nyilalló fájdalom végett, azonnal vissza is feküdt. Épp az első kekszet majszolta, amikor Tsuzuku feléje fordult, és lágy, megkönnyebbült mosollyal ajándékozta meg.

 – Jól áll neked – jegyezte meg, majd óvatosan, gondosan kerülve az ütközést Koichi kezével, elemelte a tálcáról a saját poharát, hogy aztán egy hajtásra kiigya a víz felét. A kisujját gondosan eltartva az üvegtől lötyögtette tovább a maradékot, miközben az eszegető férfit figyelte.

 – Nem is szóltál hozzám az… Szóval, tegnap reggel óta – próbálta finoman megfogalmazni, anélkül, hogy ismét feltépne valamit Koichiban. Ám amaz csak vállat vont, aztán ő is belekortyolt a vizébe.

 – Nem volt mit mondanom – közölte fagyosan, majd egy fokkal barátságosabban folytatta. – Nem kérek több kekszet, egyél te is.

 Tsuzuku elvette a tálcát, ám mielőtt bármit is tett volna, kérdőn Koichira pillantott, míg fejével az ágyra bökött. Némán kérte az engedélyt, hogy leülhessen, amely valamilyen módon imponált az ott fekvő férfinek. Hiszen a fenébe is, a legtöbb erőszakot elkövető ember abszolút nem így viselkedik az áldozatával! Vagy ott hagyják őket, vagy érintésekkel, még több közelséggel esedeznek a bocsánatukért, a végletekig rontva a helyzeten. Koichi szinte habozás nélkül bólintott, és még inkább sikerült félresepernie a negatív érzéseit amikor Tsuzuku gondosan ügyelve, nehogy takarón keresztül is hozzáérjen, helyet foglalt.

 – Már lehet eleged van a folyamatos bocsánatkérésemből, végül is tegnap csak percenként mondtam el, mennyire sajnálom – próbálta elütni a dolog élét némi iróniával –, de igazából valami mélyebb dolog alakult ki bennem az elmúlt két hétben. Hiába voltál a legfőbb veszélyforrás az életemre, próbáltál minden adandó alkalommal végezni velem, ugyanolyan, ha nem, még gyönyörűbbnek láttalak. Ezért is zaklatott fel az, hogy így rám törtél. Már utaltam rá, de azt hiszem kicsit többet érzek irántad, mint kellene. Nem vagyok szerelmes, csak szeretnék máshogy is közel kerülni hozzád, ha lehetséges.

 Szerelmi vallomás – jutott először Koichi eszébe a szavak hallatán, hiába jelentette ki a férfi, hogy ennyire sokat még nem jelent neki. Viszont életében nem kapott még ilyen reményeket birizgáló, kellemes beismerést arról, ahogy éreztek iránta. Persze, az első szerelme mondott neki olyan dolgokat, hogy gyönyörű, okos és kedves, ám ezek csupán imponáló dicséretek voltak a számára, amelyektől csak még jobban beleesett a fiúba. A későbbi kapcsolata, amely mindmáig az utolsó is volt, bár egy vallomással indult, az korántsem volt ilyen finomkodó. Szépségnek nevezték, elhangzott egy szeretlek, aztán már csókolták is egymást a férfival, aki a következő küldetésén már csak a Halál ajkait ízlelhette. Tsuzukuval másnak ígérkezett. Ugyanúgy életveszélyesnek, mégis izgalmasnak, olyannak, amilyenről már régóta álmodozhatott.

 – Rendben – mondta, hogy időt nyerjen, amíg összeszedi a többi gondolatát is. – Vonzó vagy. Jó, amit tegnap tettél az nem volt valami vonzó, de tetszik a gondtalan szemléleted, hiába tartottalak folyton életveszélyben, érződik belőled a ravaszság, meg még egy csomó más olyan dolog is, amit közelebbről megismernék. Viszont nekem feladatom van. Jövő hét vasárnapra úgy kell odamennem a főnököm elé, hogy te halott vagy, ez pedig igencsak kényes helyzet, ugyebár. Mindenképp meghalsz, vagy általam, vagy a szervezetünk egy másik bérgyilkosa által, hiszen a megbízó így is súlyos pénzeket ölt ebbe az akcióba. Nem tudom, érdemes lenne-e többet látni ebbe a dologba, ami formálódni látszik köztünk – foglalta össze a tényeket a férfi.

 – Ez mind szép és jó, de mégis mi a francért akarnak engem megöletni? Könyveket fordítok, ráadásul olyanokat, amikben semmi olyan téma nincs, amiért valaki holtan akarna látni. Sokat keresek, az igaz, de van, aki többet. A címem meg mindenkit hidegen hagy, a családunk többi tagja, akik örökölhetik, úgyis magasabb rangban van. Meg aztán a birtok meg a palota sem a legértékesebb – magyarázta Tsuzuku. Koichi alig akart hinni a fülének. Most a gróf vagy hazudni próbál, vagy valami nagy átverés volt ebben az egész történetben.

 – És a drogok? – bukott ki belőle a kérdés, mire ittléte óta először döbbenetet látott a másik férfi arcán, ahogy reflexből visszakérdezett.

 – A micsodák? – esett le Tsuzuku álla.

 – Ez nem másodkézből való információ, a megbízóval is beszéltem telefonon – kezdte a mentegetőzést Koichi. – Azt mondta, hogy vetélytársa vagy a drogpiacon, mivel a te dílerjeidtől többen vesznek, mint az övéitől, ezért akar téged likvidálni. A gyilkosságoknak úgyis három indítéka van mindig – bosszú, szerelem, pénz. Eddig szinte mindig az utóbbi miatt kellett gyilkolnom.

 Tsuzuku még mindig csak gyéren pislogva próbálta feldolgozni a hirtelen rázúduló információkat. Koichi kezdte kapizsgálni, hogy itt valami nagyon félrecsúszhatott a gépezetben. Az egésznek semmi értelme nem volt. 

 – Ha ez így van, akkor nincs miért megölnöd engem – jelentette ki a gróf már-már szinte teljes magabiztossággal, mire Koichi automatikusan megrázta a fejét. A pink tincsek csak úgy repkedtek ovális arca körül.

 – Nem kérdőjelezhetem meg a megbízó szavainak hitelességét. Benne van a szerződésemben – mondta. Még ilyen se fordult elő vele, de semmi kedve nem volt végrehajtani a rá bízott feladatot. Gyilkolt már ártatlan embert, viszont abból a megbízónak haszna lett, így nem szegült ellen, hiszen ez volt a munkája. Azonban megölni a férfit, akinek ráadásul formálódó érzései vannak iránta, kívül esett azon a zónán, amelyen belül még le tudta nyelni az igazságtalanság keserű piruláit. Úgy döntött, ellenszegül, ám fogalma sem volt, milyen következményei lehetnek a dolognak. Élvezni akarta az életet, megpróbálni, tud-e újra szerelmes lenni.

 – Csókolj meg!

 A szavak hirtelen buktak elő belőle, szinte még át sem gondolta őket. Csak kimondta, Tsuzuku pedig úgy tűnt, teljesíteni akarta. Se perc alatt hajolt oda, ujjai Koichi tarkójára csúsztak, ahogy egymás felé navigálta a szájukat. Forró lélegzete nedves párát hagyott a férfi bőrén, majd szinte illanékonyan érintette össze az ajkaikat, mielőtt nyelve lágyan becsúszott volna Koichi szájába. A férfi felnyögött, a lepedőt markoló ujjai pedig felengedve Tsuzuku lapockái fölé csúsztak, lágyan kezdve masszírozni azt. A gróf a szájába nyögött, és megszakította a csókot. Koichi még csak most vette észre, hogy az egész teste bizsergett, az ajkairól mintha szikrák milliói pattogtak volna. Úgy érezte, mintha életében először tapasztalta volna a csókolózás velejét.

 – Egyél – bökött a tálca felé Tsuzuku, arca barackszín pírban úszott, ahogy igyekezett kerülni Koichi tekintetét. Láthatóan zavarban volt, amely igencsak mulattatta a másikat, ám hamar rá ébredt, hogy valójában őt is egészen összezavarta a csók. Ráadásul életében először nem érzett feszülést az ágyékánál, amely egy cseppet meglepte. Hiszen eddig mindig feltüzelte a testét, ha csókolózhatott valakivel. Most meg ilyen bonyolult módon, összefüggéstelen reagált.

 A gróf ekkor felállt, és láthatólag még mindig teljes zavarban kisétált a szobából. Koichira apró, rejtett tőrként tört rá a fájdalom, így azonnal az alkarjára támaszkodott. Viszont már legalább tíz percig sikerült ülve maradnia. Úgy döntött, hogy ez haladás, bár az is lehet, hogy csak a csók tompította el ennyire az érzékeit. Amint visszaemlékezett ajkaik édes találkozására, minden esélyt megadott erre a lehetőségre is. Felsóhajtott, majd beleharapott a kenyérbe. Az volt a legfurcsább ebben az egészben, hogy bár haragudott Tsuzukura, és megvetette azért, ahogyan bánt vele, miután megakadályozta a kísérletét, mégis szívesen próbálta meg vele. Különben is, a feléje tanúsított megbánás már valamelyest enyhített a helyzeten, az a csók meg… Megrázta a fejét. Nem viselkedhet úgy, mint holmi kamasz! Már felnőtt férfi, nem süllyedhet vissza arra a szintre, amikor anno a sráccal, aki tetszett neki, kézen fogva tölthetett egy szünetet, és utána nem akaródzott neki kezet mosnia.

 Körülbelül fél órája volt, hogy végzett a reggelivel, amikor Tsuzuku visszatért elfogyasztani a saját adagját. Koichi kíváncsian figyelte, amint a gróf felemelve a tálcát helyet foglalt a kanapén. Hirtelen, mintha megpattant volna benne valami, ami fényesebbé tette a látókörét, és kellemesebbé a gondolatait. Eltűnt a vér, a sötétség és az ármány, a helyére pedig valami teljesen más költözött.

 – Nem ülsz ide? – paskolta meg maga mellett az ágyat, mire Tsuzuku felvont szemöldökkel pillantott rá. Koichi kihívóan megemelte a sajátját, mire a férfi felállt, és leült mellé a paplanra, hogy ott folytassa a reggelit.

 – Kínosan ellenálhatatlan vagy, édes – nevette el magát Tsuzuku, ahogy a földre tette az immáron üres tálcát, és Koichi felé fordult. Az ágyon fekvő összerezzent a dicséret hallatán, mire rögvest korrigált. – Nem akarok lefeküdni veled, nem azért mondom. Már az is meglepett, hogy csókot kértél.

 Koichi vállat vont, majd úgy döntött, kicsit szépít a dolgokon. Hátha kaphat még egy csókot akár, vagy valami ilyesmit.

 – Nem vagyok porcelánból – mondta, aztán próbálva bebizonyítani igazát, ismét félig ülő helyzetbe tornázta magát. Tekintete dacosan fúródott Tsuzukuéba.

 – Feküdj vissza inkább – hárított a gróf, ám Koichi nem hallgatott rá. Új ötlet pattant ki a fejéből, és úgy döntött, meg is valósítja azt. Feltérdelt, négykézlábra állt, majd közelebb mászott a férfihoz. Alig pár centire az arcától elvigyorodott, aztán összenyomta az ajkaikat, mire Tsuzuku meglepetten felnyögött. Nocsak, ezek szerint a férfi nem nagyon van hozzászokva ahhoz, hogy valaki más kezdeményezzen helyette. Koichi szinte öntudatlan vezette le magában az összefüggéseket, amelyek évek tapasztalatai után ragadtak rá – irányító típus, nem volt részese még kölcsönösségen alapuló párkapcsolatnak, sőt, talán még nem is volt párkapcsolata. Azonban Koichi nem sokáig tudott ezeken gondolkozni, ugyanis Tsuzuku röpke másodpercek alatt megszakította a csókot.

 – Na – ütött meg egy fokkal szigorúbb hangot –, feküdj vissza, Koi.

 Koichi a szemét forgatva dőlt el az ágyon, majd ahogy összetalálkozott a tekintetük, elmosolyodott. Ujjait kíváncsian nyújtotta Tsuzuku keze felé, aztán hagyta, hadd fonódjanak egybe, mint a fa két ága. Lehunyta a szemeit.

 Álmodott. Az iskola udvarán ült az egyik padon, nem messze a sportpályától, körülötte gyűrűztek a barátai, ám ő csak egy valakit figyelt. Keisuke feszes vállakkal vonult a forró betonon, mellette pedig a focicsapat többi tagja röhögcsélt valami disznó viccen. Koichi már tudta, hiszen beavatták őt. Pontosabban, Keisuke volt az, aki mesélt neki ezekről az apró dolgokról. A csatár most ért eléjük, pillantása elkapta Koichiét, ajkaira mosoly szökött, a vállai leengedtek, ám mindezt csak egy szemvillanásnyi időre. Azonban amikor Koichi ismét vetett egy pillantást a fiúra, már nem ő állt a focisták középpontjában. Tsuzuku hollófekete tincseibe belekapott a hirtelen felerősödő szél, ahogy a srácokkal sétált, ezúttal ismét feléjük tartva. Koichi szíve hevesen dörömbölt a mellkasában, mintha ki akarna szakadni az izmok, bordák és a bőr védelméből, amikor a gróf odaért hozzájuk, leguggolt, majd mélyen a szemébe nézett. Csókolóztak. Eltűnt a pad, a barátok, focisták, udvar, minden. Csak ők voltak, egy üres térben, amelyben annyiféle szín cikázott, hogy Koichi nem tudta volna az összeset megnevezni.